Doufukuai

Ha pusztító betegségek után kutat az ember a történelemben , nagyjából arra a megállapításra juthat, hogy azok mindig a társadalom legszegényebb, marginális csoportosulásait sújtották leginkább. Az előkelő, vagyonos társadalmi csoportok ugyanis egyrészt sokkal magasabb minőségű élelemhez, illetve az adott korszak legfejletettebb orvosaihoz juthattak hozzá. A XVIII. század végén Japánban azonban egy olyan nyavalya jelent meg, amely kezdetben kizárólag az akkori társadalom csúcsát képző, fővárosi elit tagjait támadta meg. Még a császár és annak családja sem volt immunis a titokzatos kórral szemben.  Ennek kapcsán történhetett az 1877-ben, hogy a Meiji császárnak  tehetetlenül kellett végignéznie nagynénje, Kazu hercegnő lassú halálát. A halál oka a rettegett kakke (脚気) betegség, mely fokozatosan, könyörtelenül leépítette a beteg szervezet: kezdődött beduzzadó lábakkal, majd a belassult beszéddel. Fokozódott a részleges bénulással, görcsrohamokkal, heveny hányással. Végül a halál végső

Meglehetősen kevés adat mutatkozik azzal kapcsolatban, hogy mennyit vesztett Kína a rendelkezésére álló rizsfajtákból az 1970-es évektől kezdődően, de az bizonyos hogy elképesztő mértékben lecsökkent az általánosan fogyasztott rizsfajták száma. Par example, az 1950-es években egyedül Húnán (湖南) tartomány földművesei több, mint 1300 különböző típusú rizsfajtát termesztettek, ez a szám 2014-re mindössze 84-re csökkent. A természetben található vadrizs alapvetően vörös színű, művelés alá vétel során vesztette el fokozatosan a színét , míg végül a maghéja fehérré nem vált. A vörös színű vadrizzsel szemben kevesebb vizet illetve munkát igényelt megművelése, sőt elkészítése is könnyebb volt, ezért mintegy ezer év leforgása alatt a vörös színű rizsfajták művelése szinte teljesen alábbhagyott Kínában. Jóllehet a mai napig a világ számos pontján továbbra is termesztenek vörös rizst, például Afrikában, ahol a fajtanemesítés más irányt vett, de amúgy Ázsia különböző szegmenseiben, többnyire viszo

A közelgő  Qīngmíng jié ünnepe alapvetően nem a lakmározásról szól, viszont az erre az ünnepre szánt étkekből sincs hiány (hánshíjié shípǐn [寒食节食品] qīngmíng ünnepekor fogyasztott hideg kaják) s valamennyi tartománynak megvan a maga jellegzetes ételkölteménye: Jiāngnán (江南) régió, vagyis a Jangce alsó folyása menti tartományokban  qīngtuán -ként (青团) nevezik a zöld, ragacsos rizsgombócokat, melyet édesbab pasztával töltenek. Zhèjiāng, Jiāngxī és Ānhuī provinciákban terítékre kerülhet még a  qīngmíngguǒ (清明果), ami voltaképpen egy sarló-formájú qīngtuán sült töltelékkel; míg a  qīngmíngluó (清明螺), vagyis a qīngmíng- csigát főképp délen fogyasztják. A  sǎnzi (馓子) északon és délen egyaránt népszerűségnek örvend, mi utóbbinak számos más elnevezése is akad - jùnǚ (粔籹), xìhuánbǐng (细环饼) niǎntou (捻头) -, a vékony csíkokra vágott tésztát olajban ropogósra sütik, közkedvelt csemege.  A felsorolt (és többnyire zöld színű) édeskés harapnivalókon kívül létezik egy színpompásabb is, a wǔs