Doufukuai

Jóllehet a blogon vissza-visszatérő téma a kocsmológia témaköre, a fajin dájning műfaját sem vetem meg, Tōkyōban pedig az főre eső Michelin csillagos éttermek száma toronymagasan vezet a világon. Szóval alkalmasint bemutatok majd 1-2 helyet jelen hasábokon is eme témakörben, kezdjük a Mazzal. 御持成 Tōkyō egy foodie főváros, szinte bármit ehetünk itt, bármilyen minőségben, egyszerűen jók az alapanyagok, képzettek a szakácsok, végtelen a kipróbálható lehetőségek tárháza, s mindehhez társul az omotenashi (おもてなし / 御持成) fogalma, amit úgy fordítunk mint vendégszeretet, de ez egy összetettebb fogalom annál, egyfajta princípium. Maga a kifejezés egyes fejtegetések szerint a mono o motte nashi togeru (モノを持って成し遂げる) rövidítéséből származhat, ami valami olyasmi értelmet hordoz, hogy a vendéget a lehető legnagyobb empátiával fogadd s szolgáld ki. Olyan, érzésem szerint némi belemagyarázás is van, miszerint az általában hiraganával leírt fogalomhoz tartozó írásjegy kombináció az omote-nashi 表裏なし

Yamanashi a hegyvidékek ölelésében, a hideg hőmérséklet és talajban bőségesen megtalálható vulkanikus törmelék miatt arról is hires, hogy nemigen lehet itt rizst termeszteni, illetőleg csak nagyon viszontagságos körülmények között.  A helyiek ezáltal a rizs helyett a liszt, azaz búza-termelésre feküdtek rá, aminek következtében a térség meghatározó étele is a tészta lett a rizzsel szemben. A búzatermesztés elterjedését követően a hōtō (ほうとう) nem csak a Fuji és az Öt tó (富士五湖) vidékének egyik kedvelt ételkölteménye lett, de a környező tartományokban - Nagano, Shizuoka, Gunma vagy éppen Saitamában is elterjedt.  A hōtō alapvetően vastag udon-tészta és zöldségek miso-levesben való összefőzése útján készül. Jóllehet a tészta maga az udonhoz hasonló, a helyiek nem szeretik annak nevezni, mert az udonhoz képest eltérő módon készitik. A hōtō tésztájának készitésekor ugyanis nem használnak sót, ezáltal pedig a konzisztencia puhább lesz, és nem olyan kemény és rágós, mint az udon (jap