Doufukuai

Tettünk egy délutánból estébe nyúló, fotókban bővelkedő sétát a nem túl messzi Fumin ( 富民路 ) illete Julu úton ( 巨鹿路 ), ami ugyan manapság már végletekig disztopikus han Mordor visszatükröződése, mégis olyan menő helyek vannak itt, mint a Shelter, The Apartment, Dr. Wine, People 7, vagy további példákat említve a Mr. Pancake, Life Café, etc. 300-as PM 2,5 koncentráción füstölt kolbi most féláron! Adj egy taslit a tüdőráknak, TIC. Inc.  A korábbi francia koncesszió részeként anno nagykövetségek voltak itt, ebből adódóan csak mint követségek negyedeként (领馆区)hivatkoztak a területre, ahol mindvégig nagyszámú Rőtszakállú Frigyes (金发碧眼), ergo laowai tanyázott. A Julu út korábbi neve egyébiránt Julaida út(巨籁达路,  Rue Ratard ) volt, 1907-ben építették, Shanghai kortárs francia konzuljának nevéből, 1943-ban a francia koncessziót felszámolták, és Julu útra (钜鹿路, „ Vasszarvas útra ”) keresztelték át, majd 1966-ban lett belőle a mai Julu út (巨鹿路„ Nagy szarvas út ”).

A régi Shanghai kapcsán sokaknak kapásból a " kínaiaknak és kutyáknak tilos a belépés " frázis jut eszébe, mely a Huangpu-park szabályzatai között szerepelt. Állítólag. Az ominózus rendelkezést feltüntető függőtábla mintegy jelképe lett az 1949 előtti nyugati gyarmatosítók agressziójának, a kollektív emlékezettől kezdve a nyugati és kínai historiográfiában is mély gyökeret vert, holott közvetlen bizonyíték a kínaiakat a kutyákkal azonos szintre degradáló rendelkezésre nincsen .  Ami bizonyos, hogy az 1928 júniusát megelőző hatvan évben a kínaikat bizonnyal kitiltották a Nemzetközi Telephely ( International Settlement ) területén belül a Shanghai-i Helytartóság (Shanghai Municipal Council , SMC ) kezelésében lévő parkokból. Az International Settlement viszont külföldi koncessziós területet volt: hogy mennyire széttagolt is volt az akkori Shanghai, arról korábban beszámoltunk már a Zöld Banda illetőleg a shanghai-i városfejlődés története kapcsán. A Nemzetközi telephe

Alapvetően tévhit Shanghairól, hogy a XIX. századot megelőzőleg pusztán egy jelentéktelen halászfalu lett volna [balra a térkép a fallal körbevett Shanghait ábrázolja 1817-ből], ugyanakkor 1845-előtt (vagyis az ópiumháborúk ill. Kína megnyitása előtt) Shanghai városa 2.04 km2-nyi területre korlátozódott, művelés alatt álló földekkel, ingoványokkal, és keletről a Huangpu-folyóval (黄浦) határolva. Az eredeti városközpontot tehát erődített fal vette körül mintegy 4,5 kilométer átmérőben, hét őrzött kapuval. A belső utcák északról délre, ill. keletről nyugatra szelték át a várost, mint ahogy a hagyományos kínai városok többségében, így Beijingben is. Persze a kortárs Beijinghez viszonyítva jóval szerényebb kiterjedésű volt, miként anno politikai és gazdasági tekintetben sem vehette fel a versenyt a fővárossal. A szűk utcácskák aligha tették lehetővé a kocsikkal való közlekedést, a lakosok többsége halászattal, só-, és textilkereskedelemmel foglalkozott, laowainak nyoma sem volt. Shang

Minden kínai tartománynak, városnak - vagy tartományi jogú városnak, így Shanghainak is van egy megkülönböztető írásjegye/rövidítése (简称), ami többségében egy történelmi előzményre vezethető vissza. Shanghai esetében e rövidítés: hù 沪.  Kezdetben Shanghai egy halászfalu volt [ám alapvetően tévhit, hogy pusztán egy jelentéktelen halászfalu lett volna a külföldiek általi megnyitása előtt] a Wusong-folyó (吴淞江) alsóbb folyásánál, mely területre az ókortól kezdve Hùdú-ként (沪渎) hivatkoztak.  Maga a hù 沪 szó pedig eredetileg egy, a halászok által használt bambuszból készült halfogó csapdát jelentett, melyet sekély vízbe helyeztek. Nem találtam róla képet a neten, de tavaly Anhui tartomány egy piciny falvában járva láttam az alábbi vízbe helyezett bambuszkosarat, ez a hù is valami hasonló megoldás lehetett a leírása alapján:  Bár egy Tang-kori forrás másképp írja le: 纲罟之流，列竹於海澨曰沪 "A halászháló vezérvonala mentén bambusz [rudakat] helyeznek a partközelbe, ezt nevezik hù

Tegnap tettünk egy kis kitérőt a Duolun úthoz, mely a XX. század elején számos neves, vagy feltörekvő kínai írónak - Lu Xun (鲁迅 ), Guo Morou (郭沫若), Mao Dun (矛盾) [az utóbbiak műveit magyarul is olvashatjuk] vagy éppen  Ding Ling (丁玲) - ergo az olybá meghatározó Baloldali Írók Ligája   (左翼作家联盟) prominens képviselőinek szolgált otthonául. Az utcát 1911-ben építették, a mai Hongkou (虹口) negyedben,  550 méter hosszú, lényegében csak egy sétány az egész. A Duolun utat a helytartó bizottság - Municipal Committee  építtette, mely akkoriban a nemzetközi koncessziós telephely - International Settlem ent (上海公共租界) adminisztratív szerveként funkcionált, jóllehet az út kívül esett annak területén . Persze ilyen esetek nagy számban előfordultak, hogy a koncesszión túl fektettek utakat - 越界筑路.  Kezdetben Darroch (窦乐安) útnak nevezték, egy angol misszionáriusról, aki anno kínai tripje során összefutott Guangxu (光緒)császárral is. Az út fénykora az 1920-as, 1930-as évekre esett, mikor is

A francia negyed kapcsán felmerült xiǎodāohuì - Kis kardok társasága egyike volt a Qing-dinasztia titkos népi szerveződéseinek, a legelső említése Qianlong császár ( 乾隆 ) hetedik évében, vagyis 1742-ből való. Elsősorban Jiangsu ( 江苏 ), Anhui ( 安徽 ), Fujian ( 福建) tartományaiban, illetőleg Taiwan szigetén fejtették ki tevékenységüket. Eredetileg önvédelmi jelleggel, valamint a mandzsu származású Qing-dinasztia ellenes, s a han Ming-dinasztia visszaállításának céljából alakult (példának okáért az 1783-as  lingui-i népi felkelés (林貴民变) Taiwanon is a kis kardok társaságával kapcsolható össze.) Az elnevezés a közelharcban használt rövid kardok, tőrök használatából ered.  A tényleges alapítás 1850-ben Chen Qingzhen (陳慶真, 1829－1851) nevéhez fűzhető, Xiamen (厦门/Amoy) városában; egy másik titkos társaság, az Ég és föld társaságának (天地会) egyik oldalágaként jött létre a Kis kardok társasága, mely a későbbiekben Shanghaiban is megvetette lábát, s beszervezte körei közé a nincstelen csa

Brian G. Martin, a Hong Kong University Ázsiai kutatóközpontjának tudományos munkatársa az első nyugati szerző, ki monografikus igénnyel és kritikával  vizsgálja   a shangha i-i Zöld Banda összetett történetét, karizmatikus vezetőjének, Du Yuesheng alakján keresztül. A helyenként darabos s egymásnak ellentmondó forrásokból – diplomáciai beszámolók, memoárok, rendőrségi jelentések – kísérli meg a város történetének igencsak kaotikus periódusáról egységes képet adni; széleskörű betekintést engedve a Zöld Banda működésébe, felemelkedésébe, majd a Guomindang korporatív államszervezetébe való sajátos beilleszkedésébe. A könyv bevezetőjében a XX. század első harmada Kína átmeneti időszakának bemutatása kap helyet, mely éra a hagyományos politika széthullásával, s új alternatívák, válaszok keresésével járt. E folyamat az előzőleg meghatározó értékrendekkel való szakítást, forradalmi változásokat foglalt magában, mely a nemzet valamennyi aspektusára – politikai, gazdasági, társadalmi – ki

Három évtizeddel azelőtt, hogy a nacionalisták hatalma csúcsára jutott Shàng​hǎi -ban, Kína legnagyobb városa a modern ipari szórakozás fellegvárává vált. A korai elektromosság nyújtotta új élvezetek, teaházak és kurtizán negyedek, valamint az irizáló éjszakai élet fényei kocsmákban, táncházakban, bordélyházakban jellemezték az egykori Kelet Párizsát .  Ennek megfelelően lakosságának szabadidős tevékenysége az elit társalgóktól a tömegszínházakig, szerencsejátékokig, fogadásokig (lóverseny, kaszinózás), hagyományos regionális időtöltésekig ( helyi dialektusban énekelt operák hallgatása), kínai-külföldi társasági érintkezésekig, prostituáltak és kurtizánok látogatásáig terjedt. Az új, nemzetet irányító Guó​mín​dǎng egyes vezetői nagyszerű lehetőséget láttak a Shàng​hǎi-i szórakoztatóipar magukhoz ragadásában, egyrészről bevételeik növelése érdekében, másrészről mintegy bizonyításul a franciák, japánok, és egyéb nemzetek által ellenőrzött városrészeknek, hogy a kínaiak ma