Doufukuai

1875-ben érte Tōkyō lakosait a hír, hogy több száz kilométer távolságban, fenn a hegyekben Gitarō nevű magányos férfi brutális kegyetlenséggel meggyilkolta és kirabolta a nőt, aki elszállásolta egy éjszakára. A tettes az áldozat levágott fejét is magával vitte, amit hónapokkal később egy kutya szájában hozott vissza a faluba. Rövidesen a holttestet is megtalálták, gyékénybe csomagolva Gitarō lakásában. A tettest kézre kerítették és letartóztatták.  Fizetés nélkül távozó külföldi, a prostituálttal való affér után, 1875 Az ehhez hasonló erőszakos, szenzációhajhász, bulvár jellegű sztorik a korabeli japán tabloidok egyik sajátos műfaját képezték, ez volt az ún. shinbun nishiki-e (新聞錦絵), ami nem más mint fametszeteken prezentált, korabeli sajtóhírek. Tartalmat illetően hasonló jellegű bulvársajtó kiadványok, a ponyvairodalom persze mindenhol jelent volt, az 1870-es évek shinbun nishikije viszont mégis nagyon izgalmas lenyomatát képzi Japán ezen átmeni periódusáról. Szörnyűsé

Pontosabban Yoshiwara vöröslámpás negyedének divatja címmel van most egy kiállítás a Harajukunál lévő Ōta Memorial Museum of Artban , mely múzeum kifejezetten az ukiyo-e zsánerfestészetben utazik. A kiállításon egyébiránt tilos fotózni, ami a magamfajta fotózást kedvelők polgárpukkasztó faszsága. A Yoshiwara lányok szomorú sorsáról már irtunk korábban, e kiállitás keretében viszont főleg a mindennapjaikba kaptunk némi betekintést. Yoshiwarát (吉原)1618-ban alapították valahol Nihonbashi környékén (Régi-Yoshiwara - Moto-Yoshiwara, 元吉原) , ám 1656-körül átköltözött a mai Asakusa területére, ez lett az Új-Yoshiwara (Shin-Yoshiwara, 新吉原). Az Edō-kor legmenőbb szórakozónegyedében szigorú hierarchia uralkodott az örömlányok - yūjo (遊女) - között, s mely hierarchia élén az oiran -ok (花魁), a legmagasabb rangú kurtizánok álltak. Egészen a mai napig a kor divatdiktároraiként ábrázolt oiranok alakja gyakorta ihlet meg manga és filmek főhősnő karaktereit, jóllehet e konzumhölgyek a szórako

Én szeretem a yōkaiokat és a japán folklórt . Nemrég láttam egy plakát ot egy Yokai in the Arts of Japan nevű kiállításról az Edo-Tokyo Museumban , ahol mellesleg 2013 óta nem jártam , ergo jelen alkalomból okvetlen újfent el kellett zarándokolnom és szemrevételeznem a szóban forgó kiállítást! A nagyszabású kiállítás komplex képet kísérel meg alkotni a japán mitológia természetfölötti lényeinek a kezdetekből az Edo-korig (1603-1867) ábrázolásáról, Japán legkülönbözőbb múzeumaiból Fukuokától Tōkyōig, valamint magángyűjtemények darabjaiból több mint 120 kortárs mű került terítékre, méghozzá a lehető legtutibbakból.  A yōkai a szellemektől a démonokig, szörnyekig tulajdonképpen bármilyen általában emberekre ártalmas lény lehet. A japán festészetben a XII. században, a késői Heian korban (794 -1185, 平安時代) jelentek meg először e yōkaiok archetípusai. Ezeknek egyik legismertebb gyűjteménye az  Extermination of Evil (辟邪絵 Hekija-e/A gonosz elűzése) nevű mű, mely számos

Ismét egy nagyon érdekfeszítő kiállítás van most Tōkyōban, Kuniyoshi és Kunisada, az ukiyo-e utolsó nagy mágusainak műveiből a Bunkamura Museum of Art rendezésében, éppen a minap kezdődött. Az ukiyo-e számos korábbi bejegyzésben szerepelt már a blogon, jelentőségéről annyit, hogy Edo-korban (1603–1868) TV, internet és divatmagazinok hiányában e sajátos műfaj közvetítette a legújabb divatot, popkultúrát, szórakoztatást. A két mester pedig igencsak tevékenyen vette ki a részét ukiyo-e művek gyártásában, mi több az éra legnépszerűbb művészei közt tartották őket számon.  tele van a város a kiállítás plakátjaival Utagawa Kuniyoshi (歌川 国芳 1797 -1861) és   Utagawa Kunisada (歌川 国貞, 1786 -1865) művésznevű alkotók bár mindketten az Utagawa iskola alapítójának, Utagawa Toyokuni (歌川豐國, 1769 - 1825) tanítványai voltak, mégis meglehetősen eltérő stílusjegyekkel operáltak, éppen ezért kettejük munkásságán keresztül mutatja be a tárlat a kései ukiyo-e jellegzetes stílusjegyeit, mely műve

Ismét Tōkyō sötét múltjában barangolunk, s újfent egy Edó-kori vesztőhelyt vettünk célba. Bringára pattantam s egy óra tekerést követően elértem Suzugamorihoz (鈴ヶ森刑場), mely egy igen könnyen megközelíthető shikeijo (死刑所), azaz vesztőhely a mai Shinagawa-negyed területén belül, mely a régi Tōkaidō (東海道) út mentén helyezkedett el, mi utóbbi útvonal kötötte össze Edót Kyōtóva l. És ez pedig nem véletlen, hiszen  Kozukappara  szintúgy közel volt Nikkō Kaidō (日光街道), Ōshū Kaidō (奥州街道), valamint a Mito Kaidō (水戸街道), más szóval a régi nagy Edóba vezető útvonalakhoz, ergo egy igen erős irányjelzőként szolgált a fővárosba érkezőknek: a shógun városába jöttél , s ahogy belépsz, az ő szabályai szerint élsz vagy halsz, vagyis az efféle létesítmények egyúttal gyöngéden indikálták a shógun hatalmát is.  Üdvözöljük községünkben!  A ma megtekinthető emlékmű éppen a kivégzőhely maradékain áll, hol számos buddhista szobor található a kárhozott lelkek emlékezetének. A közelben a Shuto 1-es au

Az Edo-kori (1603-1868) Japánnal kapcsolatos bejegyzéseimmel kapcsolatosan az olvasó már bizonyára jó előre felhúzott szemöldökkel veselkedik neki, miszerint már megint miféle aberrált téma kerül terítékre...Ezúttal sem lesz másképp persze: a kortárs japán arisztokrácia egyik sajátos munkakört betöltő alkalmazottjáról, a bűnbakról, avagy ez esetben nevezzünk fingbaknak, ergo a fingbakról lesz szó.  Mármost az Edo-korról érdemes tudni, hogy valódi fordulópont volt a Japán történelemben: a több száz évszázados káosz és véres polgárháborúkat követően végre egy erős központi kormány irányítása alá került az ország. Már nem kellett a környező hegyekből lezúduló szomszédos szamuráj-klánok portyáitól tartani, megszűnt az örökös harcok miatti készültség és félelem, s az ezzel felszabaduló energiát a japánok sokkal szofisztikáltabb tevékenységekbe, mintegy kultúrafejlesztésbe invesztálhatták - avantgárd divat, új képzőművészeti irányzatok  megteremtése, vagy éppen annak a látszatnak fe

A shunga (春画) - ' tavaszi kép ' - effektíve masszív Edo-kori pornó. Egy mostani kiállítás Tōkyōban azonban a művészi oldalát próbálja megragadni a dolognak, az Eisei Bunko  (永青文庫) múzeum ezzel nem kis feladatra vállalkozott. A kiállított művek ugyanis történelmi értékük mellett a mai napig képesek igencsak szemöldökhúzogatásra késztetni az embert, s hiába volt két évvel ezelőtt nagy sikere a British Museumban , Japánban tíz múzeum utasította vissza a felkérést, mielőtt az Eisei Bunko elvállalta volna a szervezést. Az esetlegesen obszcén impulzusok keltette fintorgás mérsékletére érdemes egy kicsit magára a műfajra vetni a pillantást.  Érintőlegesen írtunk már a blogon a shungáról a kínai pornográfia rövid története kapcsán, ergo a tavaszi képek (a 春 tavasz írásjegye mind Kínában/Japánban korabeli eufemizmus a szexre) eredete igencsak régi időkre nyúlik vissza, viszont a műfaj csimborasszójának egyértelműen az Edo-kor (1603 -1868) tekinthető, az ukiyo-e (浮世絵) 'lebe