Ugrás a fő tartalomra

精选博文

Laoximen: egy lilong utolsó pillanatai

Tōkyō vol. 2.


Második nap délelőtt először is visszakanyarodtam a Sensō-ji környékére. A Sensō-ji tehát az egyik legősibb tokyói templom egyike, mintegy ezer évvel Tokyo startupja előtt kezdte meg működését, Kyotón kívül kevés efféle templom létezik Japánban. Korábban a Tendai buddhista iskolával hozták kapcsolatba, ami mint tudjuk a Lótusz-szútra köré fonódik – utóbbi egyébiránt egy módfelett fájdalmas olvasmány klasszikus kínaiul. Apropó Tendai, ímhol egy korábbi dogám Saichōék kínai tripjéről. A templomra visszatérve, a Kannonnak, kínaiul Guanyinnek(观音),szanszkritul Avalokiteśvara bóddhiszattvának van szentelve, a legenda szerint i.sz. 628-ban találta meg két halász szobrát a Sumidában, amit a mai Asakusa környékére vittek, majd 645-ben alapították a mai templom elődjét, ami később a Tokugawa (徳川) klánnak nagyon bejött, aztán az amcsiknak pedig nem, ezért nagy részét lebombázták a második világháború során, megint később újjáépítették. A templom impozáns bejára a Kaminarimon (雷門), azaz mennydörgés kapu, középütt egy jókora piros függőlámpás, chōchin (提灯), két oldalt pedig a marcona Fūjin (風神) és Raijin (雷神) shintō istenségek, melyeknek Tawaraya Sōtatsu (俵屋 宗達) által pingált portréi a blog jelenlegi fejlécét is képzik egyúttal. A templomhoz a Nakamise-dōri (仲見世通り) vásárlóutcáján keresztül érhetünk el, ami tömve volt kínaiakkal, de a két yukatában lévő csaj is koreai volt. Itt még elkalandoztam a környéken, a Nakemisén rengeteg szuvenír közül válogathatunk, de ha még ennél is több vidámságra vágyunk, a környéken van Hanayashiki (花やしき) picike vidámparkja, mely Japán legrégebbi vidámparkjának hirdeti magát 1853-as alapítással. Délután visszatértem a hostelba, közben elkanyarodtam az Asahi Beer Hall felé, amit a helyiek állítólag csak „aranyszarnak” (金のうんこ), vagy kakaépületnek (うんこビル) titulálnak, a francia Philippe Starck építész valóban fekáliara hajazó dizájn formájában hordozott művészi üzenetét értelmezve.

Aztán máris Shibuya felé vettem utam, hogy találkozzam egy kedves barátom főnökével, mivel a cégük bázisa Tokyóban van, így összehoztak velük egy találkát, kapásból a Cerulean Tower Tanabata-partijával kezdve, hol némi sörkészítmény kollektív bevitelét követően elég oldott lett a hangulat, jól kibeszéltük Kínát, aztán a buli végeztével taxiba pattantunk – érdekes módon a tokyói taxisok kínai kollégáikkal összevetve nem csuláznak át mondjuk Yokohamába, amit elégedetten nyugtáztam.  Megérkeztünk egy mexikói bár és étterembe, aminek a teraszáról nagyszerű kilátás nyílt a sötétséget miriádnyi fényforrással eloszlató, még korántsem alvó városra, az őrködő Tokyo Tower mellesleg baromi jól néz ki. Itt egészen az utolsó vonatig elvoltunk, olyan 23:40-re keveredtünk vissza a Shibuya állomáshoz, kérdezték meglelem-e a metrót, mondom sima ügy ne röhögtess, végül az idő szorításában hetvenszer loholtam nyolcvan rossz irányba, mire megtaláltam a Ginza vonalat - legközelebb geotracker-rel a seggemben  mozdulok csak ki a hostelből, határoztam el. Mindenesetre sikeresen visszaorientálódtam a Khaosanba.


Másnap reggel felkerekedtem, s mivel előző este azt az infót kaptam, hogy a Meiji Jingūt (明治神宮) mindenképp nézzem meg - amit persze magamtól is tudtam, hiszen utazásom előtt két Tokyós útikönyvet olvastam el háromszor - úgy is tettem. Ergo Harajukuba (原宿) vonatoztam, ami az Edo-korszakban (1603-1868) nem sok boldogságot nyújtott az itteni rizstermesztő földműveseknek a silány minőségű földek miatt; bár ez ma nem túlságosan észrevehető az itt sereglő fővárosi tinik orcáján, főképp a Takeshita utcán (竹下通り) catwalkozó marcipántitánok szemének csillogásában, akik egy kismacskás matricát látva 3 kawaii/másodperc sebességre felgyorsulva oda-vissza orgazmálnak. Itt többek között olyan érdekességeket is láthatunk, mint zsibvásárukat よろしくお願いしますkántálások közepette kínáló, nolens-volens esetlenül hajlongó négereket, szép szőke japán leányzókat, meg egy csupa olyan alakot, akiken látszik hogy foggal-körömmel küzdenek a mainstream ellen. Annyian voltak, hogy ha egy közlekedési lámpára felmászok és a tömegbe ugrok, gond nélkül stage dive keretében nézhettem volna az egész utcát, bár ettől eltekintettem. 


Helyette a Meiji Jingū felé vettem végre utam, mely szintén Tokyo egy igen híres shintō szentélye. Az amerikaiak  ugyanakkor anno úgy voltak vele, semmi szükség Japánba ennyi szentélyre, 1665 tonnányi gyújtóbombával hajtottak végre némi arculatváltást, ennek keretében veszett oda a Meiji szentély is, de 1958-ban szintén renoválták, úgy hírlik ráadásul ezen kevésbé érződik az újjáépítés. A szentély bejáratát több fából készült torii (鳥居) hagyományos japán kapuforma jelenti, ezek közül a legnagyobbat (12 m) egy 1500 éves tajvani ciprusból formálták. A szentélyhez érve ráadásul egy esküvőbe botlottam, amit először temetésnek hittem, a phalanx alakzatban, némán vánszorgó menetet látván, de miután meginterjúvoltam a körülöttem állókat, fel lettem világosítva. A Meiji szentélyhez egy 70 hektáros erdősített park tartozik, mintegy 120,000 fával Japán minden részéről. Ezen belül van egy belső kert is, 500 jent kell pengetni érte, írisz-kertek meg mindenféle virágok vannak benne, illetve egy rejtélyes kút, aminek 10 másodpercig tartó megtekintéséért hosszú sorba kellett állni. A kút mellett ott áll egy parkőr, vagy valami efféle funkciót ellátó fószer, aki sorra kerülésemet követően két kézzel mutatott a kút felé, kicsit zavarba voltam, hogy most akkor másszak bele, vagy igyak belőle, vagy csak fotózzak és sokatmondóan bólogassak, hogy fajin bazzeg –; mindenesetre a kristálytiszta vízen kívül ismereteim hiányában nem volt mást értékelnem. Ha valaki tudja mit láttam, vagy legalábbis mit kellett volna látnom az kérem egy kommentben szabadítson ki a tudatlanság megvetendő börtönéből. Miután megnéztem nagyjából mindent a környéken, a közeli Yoyogi parkba (代々木公園) mentem, mi utóbbi Tokyo egyik legnagyobb városi parkja, itt volt anno az 1964-es tokyói olimpia olimpiai falva is. Azt mondják a hanami idején gyönyörű, de hát arról kb. 3-4 hónapot késtem. Mindazonáltal így se volt csúnya.

A Yoyogi parkban átrepült a fejem fölött egy károgó varjú, ezt annak jeléül véltem, hogy az este Shogóval fogok találkozni, a prófécia egy sms keretében hivatott igazolni magát, miképpen Shogo érdeklődött, hogy mikor ütközünk már. Shogoval tavaly ősszel találkoztam Shanghaiban utoljára, azóta egyfolytában másnapos vagyok. Róla elég annyit tudni, hogy a nanjingi haverok körében a neve szinonima egy korlátok nélküli, frenetikus bacchanáliára, mi több, egymással való beszélgetésnél a telefont egy „SHOGO„  üvöltéssel vesszük fel, és egy „SHOGO” üvöltéssel tesszük le. Ha Nanjingba megyek, mindenekelőtt egy kérdés szokott felmerülni: este pusztán buli lesz, vagy SHOGO? Persze Shogo több, mint partizás, rengeteget tanultam tőle, és rendkívül tisztelem, még ha teszem egy hajnalon a Roppongi valamelyik klubjából kell partigodzillává metamorfizálódott alakját taxiba tuszkolni. Este 8, Hachiko – írja. Ott leszek – válaszoltam, közben megírtam a végrendeletemet, hozzátartozóim elérhetőséget, vércsoportomat, illetve hagytam egy fényképet magamról, amit majd a tejes dobozokra lehet nyomtatni, ha az éppen aktuális Galaxy Tourunk után valami idegen planétán kötnék ki.


Össze is futottunk Hachikonál (ハチ公像), előbb elmentünk egy menő sushibárba, ahova elhívta a közelben lakó volt főnökét, (ki utóbbit egy szemét állatnak tart, de ahhoz képest valódi kebelbarátoknak tűntek) meg pár haverját, és velük együtt zúztunk tovább Roppongiba, aztán az ott elkövetkező pár óra emlékezetét valaki ellopta tőlem, miden bizonnyal ismeretlen kilétű kiborgok meghackelték az agyam, mint a Ghost in the Shellben.  Végül kikötöttünk egy karaoke bárban, ahol újfent az új, énekes Vazulként reinkarnálódhattam, noha reggel mégis úgy éreztem magam mint Kafka férge, aki csak a hegedűszót tudta volna értékelni, ehelyett a porszívó hangját hallom a későn véget érő bulihoz mérten kora reggel.  Egyébként még nyolc fele csörgött a telefonom, hív Itchoku, hogy akkor jön értem Asakusába – úgy volt, hogy ma visz fel a Fujira, kérdeztem van-e hullazsákja, mert engem most maximum abban lehet felvinni. Így a Fujiyama megcsodálását e nap vajmi kevés siker koronázta.


Na de visszatérve Shogo Shibuyánál lévő kéglijében lévő furcsa hangokra - lakása nem meglepően a legfrissebb lakáskultúrás magazint könnyedén lealázza - de nem is ez volt a lényeg, hanem hogy a pirkadatban való hazainalást követően, az órámra pillantva 9 órakor Shogo porszívózik – véltem, bár erős kétségeim voltak vele kapcsolatban. Mindenesetre összeszedtem magam, hogy segítsek valamit vagy ilyesmi, kimegyek a szobából, sehol senki, a porszívó pedig egy jawáktól vásárolt star warsos droidnak bizonyult, ami egy mars-járót megszégyenítve rakott rendet a lakásban. Ezek után meg sem lepődtem, hogy Shogo wc-je maga volt az Ezeréves sólyom parancsnoki hídja, Chewbacca másodpilótai navigálása nélkül Japánban meg se próbálkozzunk egyedül szarni. Mikor kimentem a nappaliba, halálra ijesztettem Shogo barátnéját, aki ilyen ronda, másnapos gaijint csak filmekben látott, miután bemutatkoztam, hogy én vagyok az a bizonyos hangarijin, akiről oly sokat hallott, némileg megnyugodott, noha a biztonság kedvéért bizonyára széttört volna a fejemen egy nunchakut, ha Shogo nem ad hitelt mondandómnak. 


Délelőtt elbúcsúztam, visszamentem Asakusába és lemostam a gyalázatot, mint rám kentek az évszázadok, majd a délután úgy voltam vele, hogy világosban is szétnézek Roppongiban (六本木), mely a klubjai és éjszakai élete mellett különleges architektúrájáról is híres, de a délután egyelőre csak a Tokyo Tower jutott belőle. A Tokyo Towert (東京タワー) még 1958-ban építették, a háború után gazdasági bumm közepette valami új jelképet kívántak kreálni a fővárosnak, enyhén hajaz az Eiffel-toronyra, de narancssárga-fehér színre van pingálva a légi-közlekedési biztonság érdekében. A 150 méteres obszervatóriumig mentem, ahova ismételten vagy 300 kínai társaságában mentünk fel egy liftben, szerintem ha egyszer eljutok az Antarktiszira, ott is lesz körülöttem 300 kínai. Miután felmentem, csak ott eszméltem rá, milyen óriási is a város – valamiért olyan érzésem volt, hogy mintha kisebb lenne, mint Shanghai, de nem úgy tűnik. Nézelődtem egy sort, majd lejöttem, elcsavarogtam a környéken, gyártottam a fotókat, majd visszatérve a metró felé benéztem még a Don Quijotéba (ドンキホーテ), végül metró, és ismét a hostel, ahol a hallban kénytelen voltam pár sötét turistával beszélgetni, aztán eltettem magam a következő napra, hiszen a parazita múzeum, Ttsukiji, Ginza meg sok minden váratott még felfedezésre. Hiába Tokyo nem a tökölésről szól, az egyik útkönyv bevezetője szerint aki Tokyóhoz fáradt, az élethez is

Megjegyzések

  1. Jó sűrű programod volt :)


    A ドン・キホーテ-ban már rég voltam, be kéne nézni oda is valamikor :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon izgalmas város. Egyik itteni ismerősöm mondta, hogy pár éve volt Tokyoban, és kétszer volt a Disneylandben, mert annyira unatkozott. Mondtam neki haver nekem nem lesz ilyen gondom :)

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Kiyomasa kútja (清正の井戸) szerencsét hoz, hogyha a mobilod háttérképe :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, köszi a felvilágosítást! Valamiért a spam-komment mappába ment a kommented - aminek a létezéséről e percig nem is tudtam... Jobb később mint soha szokták volt mondani :)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

百度一下,你就知道!

A számítógépes nyelvészet blog kezdeményezése kapcsán született az alábbi poszt:

Bǎi​dù yī​xià, nǐ jiù zhī​dào! (百度一下,你就知道!) –vagyis „Baidu-zz egy kicsit, és máris megtudod!- szól a Baidu - Bǎidù (百度) - 2000 januárja óta jegyzett pekingi központú, vezető kínai keresőportál szlogenje. Az Alexa Internet, Inc., az internetes oldalak forgalmának megbecsülése és rangsorolása alapján 2011 júniusában összesítésben a Baidu 6. helyen végzett, ami nem meglepő – pusztán a kínai internetfelhasználók rohamosan növekvő számából adódóan sem, mely mára kalkulációk szerint a négyszázötvenmilliót is meghaladta. A Baidu Kína vezető internetes keresőmotorja, a Google kivonulását követően folyamatosan növekvő piaci részesedéssel rendelkezik, 2011. márciusi adatok szerint már 75,5%-os dominanciával.
Számos szolgáltatással bír, ezek közül a legfontosabb a kínai nyelvű keresőmotor, mely által weblapokra, képekre, videókra kereshetünk rá. Néhány adatot tekintve a Baidu 740 millió weboldal, 80 millió kép, és köz…

A kínai írásjegyek

A kínai írás genezise igen mélyre nyúlik vissza, a világ egyik legrégebbi folyamatosan létező, és máig használt írása, a kialakulására vonatkozólag kevés forrás létezik, legenda viszont annál több. A Hadakozó Fejedelemségek korabeli művek - Xún​zǐ (荀子), Lǚ​shì​ Chūn​qiū (吕氏春秋) - szerint a kínai írásjegyek feltalálása Cāng​ Jié (仓颉) nevéhez fűzhető, ki a misztikus Sárga császár - Huáng​dì (黄帝) minisztere, és történésze is volt egyben, oly rendkívüli bölcsességgel, hogy még a félistenekkel és istenségekkel is megértette magát. Cāng​ Jié a Míng-kori (1367-1644) Táo Táoyí (陶宗仪) történeti művében - Shūshǐ huì​yào (书史会要) is megjelenik, miszerint Cāng​ Jié Huáng Jié (皇颉) adott névvel, s Hòugāng (候冈) családnévvel is ismert volt. Az ismert ábrázolások alapján négy szemmel rendelkezett, a felső kettő a nap és a hold váltakozását figyelte, míg az alsó kettővel a teknőspáncél, valamint a madártollak mintázatát is képes volt megkülönböztetni, az általa kifundált írást a leszármazottak régi írás…

上网了没有?

Szakszemináriumi matéria, a kínai internetes nyelvhasználatból.

When the society changes, language as a sign that the society will also undergo transformation. The digital age in China is the beginning of computer-mediated communication, and recent dramatic social, economic, and political changes that have taken place in China should lead to a change in the Chinese language as well.
The computer-mediated communication (CMC) has become increasingly widespread throughout the world, thanks to the rapid development of the computer technology. In mainland China, since the Internet service started in 1994, it has been developing very quickly. As early as October 1997 there were around six hundred and twenty thousand Chinese netizens. And approximately thirty hundred thousand computers were connected with the Internet.
In January 2007 there were approximately 137 million netizens in mainland China. Around 59 million computers were connected with the Internet. And China had about 843 thousan…

Edo-kori fingbakok

Az Edo-kori (1603-1868) Japánnal kapcsolatos bejegyzéseimmel kapcsolatosan az olvasó már bizonyára jó előre felhúzott szemöldökkel veselkedik neki, miszerint már megint miféle aberrált téma kerül terítékre...Ezúttal sem lesz másképp persze: a kortárs japán arisztokrácia egyik sajátos munkakört betöltő alkalmazottjáról, a bűnbakról, avagy ez esetben nevezzünk fingbaknak, ergo a fingbakról lesz szó.  Mármost az Edo-korról érdemes tudni, hogy valódi fordulópont volt a Japán történelemben: a több száz évszázados káosz és véres polgárháborúkat követően végre egy erős központi kormány irányítása alá került az ország. Már nem kellett a környező hegyekből lezúduló szomszédos szamuráj-klánok portyáitól tartani, megszűnt az örökös harcok miatti készültség és félelem, s az ezzel felszabaduló energiát a japánok sokkal szofisztikáltabb tevékenységekbe, mintegy kultúrafejlesztésbe invesztálhatták - avantgárd divat, új képzőművészeti irányzatok megteremtése, vagy éppen annak a látszatnak fenntartás…

Japán kocsmológia vol. 3. - Yokochō sikátorok - Nonbe Yokochō

A japán kocsmológia áltudományos bejegyzéssorozat soron következő epizódjában jó messzire mentünk, mégpedig a Tateishi (立石) állomáshoz, ami a Keisei-vonalon (京成) a Skytreetől kb. tiz percnyire van, mintegy a civilizáció határmezsgyéjén, hiszen ott található a Nonbe Yokochō (呑んべ横丁). Igazából jártunk már itt pár évvel ezelőtt, amikor még csak kirándulóban jártam át Shàng​hǎi​ból, és az isten sem tudja miért, de Taito-kuban kellett szállást foglalnom, hiszen fingom nem volt mi hol van Tōkyōban.  1955-ben nyitották meg a Tateishi áruházat, aztán azóta itt nagyjából meg is állt az idő. Az állomást környékező kis sikátorok hálózatában rendesen időutazhatunk valami képzeletbeli, régmúlt Tōkyōba. Szóval masszivan retrós hangulata van, de én imádom az ilyen helyeket, a szineket, a szagokat, az árusok kiabálását, a szünhetetlen sürgés-forgást. És itt van maga a Nonbe Yokochō bejárata, enyhén cyberpunkos miliőben. Nem túl nagy kiterjedésű maga a cimben szereplő yokochō, mindössze pár szűk utcác…

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 2 - Kozukappara vesztőhelye

Minami senju (南千住) számos jelentős történelmi esemény emlékét őrzi, talán több olyat is, amire nem szívesen szoktak volt visszaemlékezni. Ilyen példának okáért a Kozukappara vesztőhelye (小塚原刑場), mely egyike volt az Edo-kori Tōkyō három nagy kivégzőhelyének - Nishikigamori - a mai Shinagawa közelében, valamint Odawa mellett - utóbbi Hachioji külvárosában. A vesztőhelyre a Edo-korszak legsúlyosabb halálnemeinek elszenvedői - fővesztés (斬首刑), keresztre feszítés (磔), máglyán elégetés (火罪) nyertek belépőt, de itt voltak közszemlére téve a gokumon 獄門 - 'börtönkapu' a testtől megválasztott koponyák (mint Masakado fejének esete) is. A hagyományos geomanciai képzetek alapján a rontás/negatív energiák a város északkeleti sarkából érkeztek, s mivel a város ezen kerülte Edo várától (江戸城) pontosan északkeleti irányban helyezkedett el, valamennyi kelletlen de szükséges intézmény - mint a kivégzőhely, vágóhidak, vagy éppen Yoshiwara vöröslámpás negyede is ezen a területen kapott helyet. Ara…

A japán vonatokról

"Japánban a vonatok olyan elbaszottul fejlettek, hogy hangsebességgel közlekednek és androidok irányítják őket, soha a büdös életbe nem késnek. Optimusz fővezérben tótágast áll a genitális szerelem a japán csodát szemlélve: hejj de high-tech vagy bébi" - hallhatjuk a Blikk tudósítóját Tokióból. 
Köztudottan sok van, mi csodálatos, ezek egyike pediglen az a bizonyos japán vonat. Amiről bizonyára a fentebbi fantazmagóriáink vannak, s mi több furtonfurt visszaöklendezi magát a toposz, hogy a japán közlekedési miniszter lemond, ha egy percet késik a vonat, et cetera.

Nos, amire te gondolsz, az nagy valószínűséggel a shinkansen, ami valóban egy módfelett előrehaladott jószág, azonban a japán fővárosban élve a napi ingázásban aligha találkozni vele. Közlekedni vele pedig, még annyira se. A magam részéről két vonalat használok a mindennapi közlekedésben, a Den-en-toshit (田園都市線) s a Yamanotét (山の手線), így pusztán e kettőről van tapasztalatom, ám elöljáróban annyit, hogy felejtsük el…

Obon お盆 és a japán túlvilági képzetek

Július végétől kezdve kezdődik Japánban az Obon (お盆) ünneplése, mely a voltaképpeni japán halottak napja, pontosabban ünnepségsorozata, mely során a az emberek meglátogatják s rendbe rakják elhunyt családtagjaik sirját (ohakamairi, 御墓参り) avagy tiszteletüket róják le eltávozott hozzátartozóiknak. Itt Tōkyōban az ünnepléssorozat főként Augusztus hónapjára esik. Ezzel egyidejűleg az obon ideje egy félhivatalos nyáriszünet is, a legtöbb japán cégnél ilyenkor szabadságra mennek, sokan használják fel ezt az időt arra, hogy hazalátogassanak.


Az obon hagyományának története igencsak hosszú és szerteágazó gyökerekre vezethető vissza. A korabeli Edo-korban használatos holdnaptár eredetileg júlis 15-re tette az ünnep napját  (kinai példa nyomán, amiről a kinai szellemünnep és túlvilági képzetek bejegyzésben irtunk már korábban) a modern naptár pedig augusztus 15-re updatelte. (Egyébiránt ugyanerre a napra esik Hirohito császár beszéde is, melyben bejelentette Japán fegyverletételét a második vi…