Korea bejegyzésnyi erejű története vol.2.

Korea történetét valahol a XIII. században hagytuk abba, szóval 1231-ben a mongol invázió a Korjói Királyságot is elérte, egy mai napig élő legenda szerint megbecstelenített koreai nők tízezrei lettek öngyilkosok. És még mindig nem tértek napirendre Koreában az eset fölött. A királyság uralkodó osztálya meghunyászkodott [amúgy ez egy tipikus marxista történetírói kifejezés - amiket imádok - ám mégis mi a fenét mást csinálhattak volna egy világhódító mongol invázió előtt] a Kínában hatalomra került Kubiláj kán alapította Yuan dinasztia előtt. A külső fenyegetések ezzel azonban még nem értek véget, hiszen a Yuan dinasztiát megbuktató kínai seregek, az ún. "vörösfejűek" 1359-ben a Koreai-félszigetre is ellátogattak, és évtizedekig tartó háborúskodás tört ki: az időközben hatalomra jutó Ming dinasztia is igény tartott a Korjóval való hűbérviszony fenntartására. A kínaiak kiűzésére egy Li Szong Ge (Lee Song-ye) nevű hadvezért neveztek ki, ő ehelyett a jószomszédi viszony fenntartására törekedett a Mennyei Birodalommal (mely egyébként téves fordításként csontosodott meg a történetírásban, de erről majd máskor), titokban lepaktált velük; és seregeit inkább a Korjó királyság fővárosa ellen fordította, a hatalmon lévő arisztokráciát likvidálta, és új dinasztiát alapított. Az ország neve a legelső államalakulat analógiájára Csoszon lett, mely hajnali békességet, hajnali üdeséget jelent. Li Szong Ge a Thedzsó uralkodói nevet vette fel, és ő helyezte át a fővárost a Han folyó melletti Hanszongba (asszem Kümszongból), melynek mai neve Szöul. Thedzsó reformjainak következtében jelentős fejlődésen ment keresztül az ország, a koreai kultúra virágkora viszont már Szedzsong király idejére (1419-1450) esik, ki a tulajdonképpeni "koreai Mátyás király"; így fő attribútumai neki is igazságossága, és a művészetek iránti fogékonysága. Az országában uralkodó analfabetizmus felszámolására felbérelt egy tudóscsoportot, hogy a kínainál némiképp egyszerűbb, és könnyebben elsajátítható nemzeti betűrovást dolgozzanak ki. (Mert hiszen a Kínát körülvevő országok többségében Japánhoz és Koreához hasonlóan átvették a kínait, mely hasonló szerepet töltött be Kelet-Ázsiában, mint Európában a latin; csak aztán rájöttek, hogy ez nekik annyira mégsem fekszik, és így alkották meg a koreai Hunmin Csongüm-ot, [de ha jól tudom ma hangulnak hívják] illetve a japán hiraganákat és katakanákat. ) 1444-ben el is készültek az új koreai nyelvvel, melyet máig az egyik leglogikusabb nyelvnek tartanak. Nem véletlen, hogy az UNESCO Szedzsong király-díjjal ismeri el az analfabetizmus elleni küzdelmet. Ergo egészen jól mentek a dolgok a XVI. századig, ám az uralkodó osztályon belüli ellentétek ismételten fellángoltak, s a belháborúkban legyöngült országnak nem is hiányzott más, mint japó kalózok deranzsálása. 1592-ben érdekes szituáció történt Szondzsó koreai király udvarában. Épp akkor tért vissza Japánból két követe, hogy hírt adjanak a Felkelő nap országának szándékairól. Az egyik követ azt mondta, hogy jó volt veletek, szerettelek benneteket, de nekünk reszeltek, mert már itt vannak a kapuban a japánok. Ellenben a másik csak legyintett, hogy nincs itt szar se. Az utóbbinak adtak hitelt, és az előbbi mondott igazat: Toyotomi Hideyoshi sógun vezetésével kétszázezer fős japán invázió zúdult a Koreai-félszigetre, akik ráadásul high-tech németalföldi tűzfegyverekkel voltak felszerelkezve, így kvázi akadálytalanul nyomulhattak előre, és nyomultak is, ám a Hanszan-szigetnél (Hansan-do) fordult a kocka, a "koreai szalamiszi csata" során Li Szun Sin admirális hírhedt teknősbéka-páncélos hajóin, a kobukszon-okon szétverte a túlsúlyban lévő japán flottát, és ez a korát megelőző koreai hajótípusnak köszönhető: a kobukszon egy páncélozott csatahajó volt, és a hagyományos japán hajók szemből nézeti V alakjával ellentétben U alakot formáztak, így sokkal nagyobb stabilitást biztosítottak, kivált közelharc során. (Jelentőségüket az is bizonyítja, hogy bekerültek az Age of empires-be, és egy Elite Turtle Ship csakugyan kurva jó volt.) E hajókkal egyebek iránt népük találékonyságát bizonygatják a koreaiak. A japánok inváziója, az Imdzsin Veran mintegy hét évig tartott (azt is jelenti), és elképesztő pusztításokat okozott a félszigeten. Rengeteg koreai kézművest hurcoltak el a japánok (egyébként az évszázadok során a koreai kézművesek jelentették a fő zsákmányt a japán kalózoknak, akik Japánba közvetítették a kínai kultúrát, a kerámiáktól az építészei megoldásokig). A bajok ezzel még mindig nem értek véget, hisz már Nurhacsi kopogtatott Kínában, legendás, híres-hírhedt nyolczászlós mandzsu seregei élén, és ha már Kínát leigázták, már pusztán a lendület miatt a koreai-félszigetet is lerohanták. Látszólag behódoltak a mandzsu kutyáknak, ám igazándiból mélyen megvették őket, és az utolsó kínai nemzeti dinasztia, a Mingek csillagának leáldozásával a koreaiak magukat tekintették a klasszikus kínai műveltség továbbörökítőinek, és egyetlen méltó örökösének, ezt nevezzük ma kis-Kína elvnek. Ennyi pusztító háborút követően nem csodálkozhatunk, ha a koreai udvar nem akart mást, csak egy kis csöndességet. Ez olyannyira jól sikerült nekik, hogy mintegy kétszázötven évre tökéletesen izolálták magukat a külvilágtól, gyakorlatilag minden kapcsolatukat elvágták a környező, no meg a nem környező államokkal is. A tengerparti részekről kitelepítették a lakosságot, a tengerbe torkolló folyókat facölöpökkel tették hajózhatatlanná, külön őrség gondoskodott a külföldi hajók távol tartásáról, ezért is kapta nyugaton a "remetekirályság" nevet a koreai-félsziget. (Manapság a teljesen elszigetelődő Észak-Koreával és az egykori "remetekirálysággal" szoktak volt párhuzamot vonni...) A XIX. században viszont már kénytelenek voltak felfedni magukat, mert aki bújt, aki nem, jöttek az ágyúnaszádok, de már megint tolódik a bejezés, mert csak a harmadik Koreáról szóló bejegyzésemben fogok az ország történetének felületes vázlatának végére érni.

A következő részből megtudhatjuk, milyen szemetek voltak a Japánok, és a nyugati hatalmak, sőt, hogy még az Osztrák-Magyar Monarchia is szemétkedett 1892-ben, hogy mi az a Thegukki, mitől lett hőssé An Dzsung Gün , és hogy miért lett Korea nemzeti szimbóluma az Arirang című 1926-os film.