Doufukuai

Esik, esik ez a nyomorult eső Tōkyōban, hetek óta infatigábilis, milyen volt a Nap szőkesége, sem tudjuk már. Gondoltuk rászánjuk ezt a délutánt, hogy elzarándokoljunk a Starbucks Roasterybe. A hely maga idén februárban nyílt meg bár Tōkyō Nakameguro negyedében, egy új Starbucks estében azért nem szokott semmilyen hype lenni, lévén minden bokorban van egy, ám a Roastery fajtából pusztán 5 létezik egyelőre széles e világban: Seattle, Shanghai , Milan, NYC és 2019-től Tōkyōban . Ergo a megnyitóról olvasva gondoltuk, hogy elnézünk ide, viszont a különböző horrorisztikus elmondások szerint 3-4-5 órákat kellett várni a bejutás végett... Úgyhogy pár hónapot pihentettük ezt a dolgot, s így lett július a dologból, "csak" 1,5 órába telt, mire sorra kerültünk, de szerencsére nem kell egy helyben várakozni, elég ha lescanneljük a qr-kódot a jegyen s kapunk egy e-mailt ha mehetünk, szóval elszöszmötöltünk a környéken. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik hogy túl sok ér

Amióta léteznek összecsapások, harc, háború, azóta a pszichológiai hadviselés is jelen van. Elég ha elhitetjük az ellenséggel, hogy nincs remény, hiszen a manipuláció, illetve a pszichológiai harc végső soron belső ellentétek kialakulásához, s az ellen összetartó erejének a szétzúzásához vezet. Erre számtalan példát láthattunk a történelem során, a XX. század két világháborújában pedig már nagyon is tervezetten és tudatosan igyekeztek használni a különböző manipulatív technikákat. Mégis az ellenség demoralizásának egyik legegyszerűbb módja, ha saját hiedelmeikben élő félelmet fordítják ellene. Egy erre való extrém kísérletról fog szólni e bejegyzés. A kontextus megértéséhez a második világháborúra kanyarodunk, mely során a japánok és az amerikaiak széleskörű propaganda-hadjáratot illetve pszichológiai hadviselést folytattak egymás ellen, több-kevesebb sikerrel. Ilyen volt a  Csendes-ócean déli részein, a japánok által közvetitett Tokyo Rose propaganda rádióadása , aminek célja a

A japán kocsmológia 10. epizódjában a mizunara tölgyfával (ミズナラ / 水楢) fogunk megismerkedni. Kezdjük azzal, hogy volt egy második világháború , ami ugyebár a hátországokat tönkre vágta, köztük persze Japánt is. További problematikát okozott a szigetország számára, hogy a háború miatt megszűnt az importcikkekhez való hozzáférés, ami nemcsak a különböző nyersanyagok szempontjából volt szomorú, de bizony a japán whiskyipar számára is, hiszen egyre nehezebb lett az érleléshez szükséges hordók beszerzése külföldről. És hát pont hogy a lepárlás utáni hordóérlelést tekintik a whiskyk íz-, illat- és aroma kialakulása legfontosabb lépésének.  A whisky-fogyasztás Japánban pedig éppenhogy a háború alatt ugrott meg csak igazán - emlékezhetünk erre a Nikka-whisky történetéből - hiszen a japán hadsereg számára esszenciális cikké vált, értelem szerűen azonban a gyógyszerek, élelem, olaj és más egyéb túléléshez okvetlen szükséges termékek beszerzését tartották elsődlegesnek egy-egy jó ki

A Kōyasanra (高野山) már régóta szerettem volna elmenni, egyrészt azért, mert Peopleimeet Gábor barátom azt mondta jó hely, és ő tudja a jó helyeket széles e világban. Másrészt pedig, még írástudó deák koromban összekörmöltem egy dolgozatot korabeli nagy japán buddhista backpackerekről , akik megannyi viszontagság után eljutottak Kinába, visszajöttek, aztán iskolákat alapítottak. Egyik ilyen iskola volt a Shingon , Kūkai által alapítva, mégpedig pont itt a Kōyasanon. S már a porosodó könyvtárok félhomályában mint vak-őrült zongorista vervre, cibálva a billentyűket a beadványt írva eljátszottam a gondolattal, hogy ide elkéne egyszer jönni. Eljött hát az idő az idei Golden Week során. A Kōyasanra eljutni viszontagságos. Tokyo, shinkansen fel, Osaka, shinkansen le, Nankai Namba metró, s onnan a Nankai Koya vonal még másfél óra, egészen a Gokurakubashi (極楽橋) állomáshoz, ami effektíve a Kōyasan lába, és még onnan felvonó. Szóval ott vagy a Kōyasanon, és... ...és az ugye bazi nag