Doufukuai

Itt az ősz, irány a hegy ! Ezúttal pedig nem más, mint a Nagy Hegy (大山), ergo az Ōyama . Ami azért a valóságban nem olyan vészesen nagy, a kanagawai csimborasszót 1252 méteren kell keresni.  Kőoroszlán az Afuri-szentély bejáratánál Ragyogó reggeli napsütésben megérkeztünk Iseharához (伊勢原), ahonnan újabb 30 perces út a felvonóig (大山ケーブルカー), azaz a túra kiindulópontjához. A felvonó végállomásától a csúcson található szentélyig kb. másfél órát vesz igénybe a túra az útmutatók alapján, nekünk kicsivel kevesebb, olyan 80 perc alatt sikerült.  Fölszállott a páva vármegye-házra, én meg drónnal az Afuri-szentély fölé Ami optimális körülmények közepette még lehett volna jobb, optimális körülmények alatt értem a minusz 127, 000,000 ember hiányát, akik szintén a mai napot szánták arra, hogy tegyenek egy vizitet a szent hegyen.  Hiszen Ōyamát már régtől fogva vallásos buzgalom és tisztelet övezi. Már a Hōreki-érától (宝暦, 1751-1764) kezdve aszketikus zarándok...

Yamanashi a hegyvidékek ölelésében, a hideg hőmérséklet és talajban bőségesen megtalálható vulkanikus törmelék miatt arról is hires, hogy nemigen lehet itt rizst termeszteni, illetőleg csak nagyon viszontagságos körülmények között.  A helyiek ezáltal a rizs helyett a liszt, azaz búza-termelésre feküdtek rá, aminek következtében a térség meghatározó étele is a tészta lett a rizzsel szemben. A búzatermesztés elterjedését követően a hōtō (ほうとう) nem csak a Fuji és az Öt tó (富士五湖) vidékének egyik kedvelt ételkölteménye lett, de a környező tartományokban - Nagano, Shizuoka, Gunma vagy éppen Saitamában is elterjedt.  A hōtō alapvetően vastag udon-tészta és zöldségek miso-levesben való összefőzése útján készül. Jóllehet a tészta maga az udonhoz hasonló, a helyiek nem szeretik annak nevezni, mert az udonhoz képest eltérő módon készitik. A hōtō tésztájának készitésekor ugyanis nem használnak sót, ezáltal pedig a konzisztencia puhább lesz, és nem olyan kemény és rágós, mint az ...

三十而立 - kicsit megelőlegezve, de gyárlátogatást kaptam ajándékba - vesémbe lát a babám, hiszen hajókázással egybekötött túra ez, hogy megcsodálhassuk a Keihin-kanális (京浜運河鉄道) éj leptében is irizáló, indusztriális komplexumait.  Innen az Akarenga előtt indult a hajó a Negishi-öbölből (根岸湾), ahova már késő délután megérkeztünk, s a közeli gourmet-fesztiválon felvértezük magunkat némi hamikával. Egyébiránt a várakozásommal ellentétben alig volt, aki komolyabb cuccal jött volna, a résztvevők többnyire mobillal kattintgattak, s inkább csak egy ital mellett élvezték a látnivalót.  Ilyen baromságot. Hogy lehet ezt élvezni, pontosabban a kamera keresőjén kivül, nekem szabályosan elzsibbadtak az ujjaim mire ennek vége lett, s csak nyomtam az exponálógombot mint az őrült, ki letépte láncát.  Na jó beismerem ez rosz hasonlat volt, hiszen az őrült, akinek sikerült leténie a láncát, az bizonyára nem elsődlegesen fényképezni szeretne. Akárhogy is, mérgezett egér módjára...

Július végétől kezdve kezdődik Japánban az Obon (お盆) ünneplése, mely a voltaképpeni japán halottak napja , pontosabban ünnepségsorozata, mely során a az emberek meglátogatják s rendbe rakják elhunyt családtagjaik sirját ( ohakamairi , 御墓参り) avagy tiszteletüket róják le eltávozott hozzátartozóiknak. Itt Tōkyōban az ünnepléssorozat főként Augusztus hónapjára esik. Gaki zoushi (餓鬼草紙) - gaki tekercsek a Heian-korból Ezzel egyidejűleg az obon ideje egy félhivatalos nyáriszünet is, a legtöbb japán cégnél ilyenkor szabadságra mennek, sokan használják fel ezt az időt arra, hogy hazalátogassanak. Az obon hagyományának története igencsak hosszú és szerteágazó gyökerekre vezethető vissza. A korabeli Edo-korban használatos holdnaptár eredetileg júlis 15-re tette az ünnep napját  (kinai példa nyomán, amiről a kinai szellemünnep és túlvilági képzetek  bejegyzésben irtunk már korábban) a modern naptár pedig augusztus 15-re updatelte. (Egyébiránt ugyanerre a napra esik Hirohito...

Tavaly óta van egy új ünnep Japánban, mégpedig a hegy napja, ergo fogtuk magunkat és elmentünk ünnepelni a vad bércek közé, el távol tova Tōkyō tomboló gőzkamrájától, ahol az elmúlt pár hónapban két lábon járó dim summá sültünk. Nasura (那須) esett ezúttal a választás, már nem is tudom miért. Bár miért ne, hisz Tochigi, kedvenc kis városunktól, Nikkōtól sincs túl messzire, felföld, hegyek, hűvös, zöldellő erdőrengetegek, mi kell még? Shinkansen, ergo Tōkyō eki s felpattanás ama csodás vonatra . Kora reggel, két ásitás és egy bóbiskolás közben meg is érkeztünk Nasushiobarára, gondosan kimunkált útitervvel, amit rögvest kerékbe tört az időjárás, lévén esőt jósoltak mind délutánra, mind a következő napra. Ilyképp felrúgva az eredeti statégiát - mely a hegymászás-túrát a második napra időzitette - a vonatállomásról kapásból a Nasu Ropeway felvonoállomásra mentünk, és miután felvonultunk, meg is kezdtünk a mászást effektive, ergo a  Chaousu dake (茶臼岳, 1915 m) csúcs bevételé...