Tōkyō vol.3

Szóval még júliusban Tokyoban jártam, amiről részletes dokumentációt terveztem írni, ez már kevéssé fog menni, már csak afféle montázs-szerű képek kavarognak bennem sushiról, szakéről, Shibuyáról, Roppongiról; továbbá égető vágyként hajt, hogy mielőbb visszamenjek. 

Mi mindent csináltam a 10 nap alatt? Nagyjából mindent, amit 10 nap alatt meg lehet csinálni. A legutóbb valahol a második napnál hagytam abba, a harmadik nap ha jól emlékszem elzúztam a Tsukiji-be (築地市場) kóser sushiért, meg is kaptam. Egyébiránt azt mondják, a Tsukiji-be hajnalba kell menni, mivel nemrégiben már a turistáknak is engedélyezték, hogy részt vegyenek az aukción. Szívesen részt vettem volna, de az elmúlt negyed évszázadban nem volt sok szerencsém a reggeli kelésekkel. A Tsukiji után elmentem Ginza (銀座) negyedébe megnézni, hogy mily cuccokat nem veszek meg vélhetőleg soha. Aztán a Meguro Parazita Múzeumba (目黒寄生虫館)vettem utam - nem akartam kapásból valami mainstream múzeummal kezdeni - a dög melegben lődörögve épphogy megtaláltam, kis pici létesítmény óriási parazitákkal, köztük egy tekintélyes 8.8 méteres bélféreggel, amit egy fasziból szedtek ki, ha ez nem lenne elég, 45.000 további élősködő mintájában gyönyörködhetünk, sőt parazitás ajándéktárgyakat is vehetünk szeretteinknek: lepd meg kedvesed egy orsógilisztával! A múzeumot egyébiránt dr. Kamegai Satoru alapította, aki a II. világháborút követő időszakban, nem éppen eszményi körülmények között élő pácienseiben igazi féreg-kincsesbányát talált.

De nem pusztán parazita-múzeumban voltam, persze lecsekkoltam a Tokyo nemzeti múzeumot (東京国立博物館), amit mindenképp érdemes, nagyon érdekes dolgokkal van megtömve, jellemzően kevéssé gaijin-kompatibilis, azaz érdekes, hogy az egyes tárgyaknál,, pl.: egy katanánál japánul részletes leírás található, míg angolul: Japanese sword, XV. century szintű útbaigazítás. Ami további érdekesség, hogy gond nélkül elfogadták kínai diákimat, Kínában pedig általában nem szokták: vagy azért, mert külföldi vagyok, vagy azért, mert 研究生, vagy azért mert nem és kész, kabbe. Azt amúgy tudjuk melyik a legszemetebb kínai város? Milyen múzeumban voltam még? Ó igen, az Edo múzeumban (江戸東京博物館), na ez egy nagyon tuti kis múzeum töribuziknak és töriheteroknak egyaránt! Mikor a Fujira mentem, a buszon egy idős おじいさん, vele dumálgattam, és valahogy szóba került Nezumi Kozō, és tőle tudtam meg, hogy a hagyomány szerint valahol Ryōgoku (両国) van a patkánykölyök sírja is, ezért egy nap elmentem körbeszimatolni arra, hát sok mindent ezzel kapcsolatban nem találtam, de az Edo múzeumot lecsekkoltam, és nagyon ajánlom. Itt van amúgy a sumo-stadion is. 

Apropó Fuji. Volt az, hogy szaktársam felajánlkozott, hogy elvisz, de mivel az eltervezett napon előre el nem tervezett másnapossággal küszködtem, amondó voltam, hogy momentán a tengerszinten is képes vagyok rókázni, nem kell ahhoz 3776 méterig másznom, így elhalasztottuk a dolgot. Kicsit be is rágott rám valószínűleg, mert többet nem találkoztunk, csak miután visszajöttem Shanghaiba. Azóta óriási cimborámmá kíván lenni, és nem győz elnézést kérni, hogy szart rám, míg kint voltam, én módfelett megértő vagyok, ezért nem emlegettem fel neki magyar kőmívesektől gyakorta hallható frázist (tudod mi az elnézés?). 

Valamelyik nap fogtam magam, és lefoglaltam egy buszt a Kanto Highway buszok oldalán, majd a következő nap asszem' Shinjukunál felpattantam a buszra, és útnak indultunk. Itt társult be mellém az említett öregúr, ki 70 éves volt, és 69 éves spanjával minden évben megmásszák a Fujit. Jól eldiskuráltunk, pedig a tájat szívesebben néztem volna, miképp valóban lehengerlő volt. Majd felértünk a hegyre, a bácsi ottfelejtette a telefonját az ülésen, utána rohantam és odaadtam neki, remélem ezzel némi girit (義理) is ráruháztam. A busz az 5. állomásra visz fel, cirka 2200 méterig, innen indul a mászás a csúcsig, ami személytől függően 4-6 órát vehet igényben. Én eleve nem készültem a mászással, nem hoztam semmilyen felszerelést - a Huangshan-ban egy életre megtanultam, hogy a hegy nem játék, azóta a Mátrába sem megyek oxigénpalack nélkül - viszont körülöttem mindenki hegymászószerkóban feszített, engem is elkapott a láz, aztán felnéztem a csúcsra, és inkább megelégedtem egy Fuji alakú piskótával, amit egy ottani szuvenírboltban lehetett kapni. A környéken csak elkalandoztam egy kicsit, egy kilátónál lőttem a képeket, mikor a következőt hallom: ezt figyeld, Laci! Körbenézek, eleresztek egy magyarok vagytok? kérdést az éterbe, mire négyen fordulnak vissza korláttól: persze! Egy kicsit beszéltünk, majd elindultam a Yoshida úton, leginkább a célból, hogy készíthessek egy fotót, hogy elindultam a Yoshida úton. Szandálkámban rohasztó hőségben kisvártatva 180 fokos fordulatot vettem, és igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy a csúcsról jöttem vissza, igazából kb. pont úgy néztem ki. A buszállomáshoz való több száz méteres bús baktatásom során hallom, hogy valaki a komoly, öreg Vejnemöjnenhez hasonlatosan szóval mondja, fölfeleli: トマスさん! Először azt hittem egy belső hang szólalt meg bennem, hogy ne menjek többet a Roppongiba, aztán még egyszer トマスさん、 トマスさん！Megállok, és látom a buszról ismert öreg bácsit a spanjával kalimpálni, bevallottam eddig jutottam, jót nevettek és törtettek felfelé, infatigábilis. Közben a felhők olyan közel voltak a fejemhez, hogy legszívesebben meghintettem volna őket vaníliás cukorral és bekanalaztam volna őket egytől-egyig. Végül visszamentem Shinjukuba, és majd Naganóba, mert oda költöztem át Asakusából tripem második felére, a Yodaya vendégházba, ami Tokyo legolcsóbb szállásaként hirdeti magát, holott Tokyo legszarabb szállásaként kellene, ám akkor bizonyára kevesebben mennének oda. A lakótársak rendkívül tudatlan élőlények voltak, nem vesztegettem rájuk időm, kivált, hogy rengeteg mindent meg kellett még néznem. 

Miket néztem még meg? Hmm, a császári palotát (皇居) - már amit meg lehetett belőle nézni (nem sokat), bicajjal egyszerűbb lett volna körbejárnom, gyalog viszontagságos a hőségben. Aztán, Shinjuku, a Tokyo Metropolitan Government (東京都庁舎) épületét, ahol ingyenes kilátó van, sokkal magasabb, mint ami a Tokyo Towerben, ja igen, még Asakusában a Tokyo Skytree-be is szerettem volna felmenni, de olyan sor kanyargott előttem, hogy csak 2020-ra kaptam időpontot, majd 7 év múlva újra próbálkozom. Shinjuku felhőkarcoló negyede igencsak impozáns, de ami a legszembetűnőbb különbség mondjuk Shanghaihoz képest, hogy Tokyo egyenletesen fejlett, bárhová is mentem, lepukkant részekbe nem ütköztem, persze, nyilván 10 nap alatt a látványosságokra fókuszálva nehezen is lehetett volna beléjük botlani, ha vannak egyáltalán. De itt Shanghaiban az van, hogy időnként a jövőre nyitunk kaput, időnként Mordorra. Shinjukuban járva a Kabukichō (歌舞伎町) szintén kevéssé mellőzhető, tettem ott is egy körutat, ám a robot-étterembe nem mentem be, elég vegyes dolgokat hallottam róla, annyira meg nem mozgatott meg a dolog.

Shibuya (渋谷), este: valami ilyesmi kép élt bennem az út előtt, hogy ez Tokyo. A világ legnagyobb kereszteződése nem mindennapi látvány: ahogy a két oldalt felsorakozik az embertömeg, Homérosz orgazmálna a lehetőségről, hogy vajmi futurisztikus enumerációt írjon, ahogy zöldre váltott a lámpa, legszívesebben egy csatakürtbe fújtam volna és karddal-vérttel a tömegbe rohantam volna. (Mindez bizonyára abból adódik, hogy egy picike magyar faluból származom - ahol kevesen élünk - és sok történelmi filmet nézek). Mindazáltal se kardom, se vértem nem volt, bántani se szerettem volna senkit, így ehelyett inkább sokat fényképeztem. Shibuya amúgy remekül reprezentálja valahol azt a 90-es évek árnyékát húzó tudományos-fantasztikus apoteózist, amiben a szigetország sok tekintetben megrekedt.

Az estéket amúgy általában Shogóval töltöttük valami menő étteremben, bárban, 2 alkalommal egy klubba is elkeveredtünk, hogy vissza hogy keveredtünk, nincs megmondója. Shogo egyik haverjának bárjában, miután megtudták, hogy magyar vagyok, előkerült egy 6 puttonyos tokaji, amiről a tulaj tökéletesen tudta, mi fán terem, legnagyobb meglepetésemre. Shogo nagyon kitett magáért, olyan helyekre vitt el, amiről magamtól egyrészt nem tudtam volna, másrészt ha tudtam volna sem mentem volna. Nagyon hálás voltam neki, sok tekintetben a példaképem, mégsem irigylem az életét, mert a 過労死 árnyéka állandóan nyomában lohol. 

Találkoztam még Juichivel, akit Nanjingból ismertem, és Ayakoval, újat már nagyon nem tudtak mutatni, mert addigra kábé minden fontos dolgot letudtam. Igen, voltam még Akihabarában (秋葉原), az örök otaku vadászmezőkön, vélhetőleg minden hardcore anime és manga fan ott szeretne kimúlni, betértem egy manga-kávézóba is, amit alapvetően nem nekem találtak ki, mert annyira nem szeretem a mangákat. Viszont, azon kevés anime közül, amit életemben láttam, a Berserk-manga változatát sikerült megszereznem, igazán örültem neki. Elnézem Ikebukoro (池袋) tájára is, ez is a szórakozás körül forog, felettébb sok pinku saron-nak tűnő objektummal, pachinkóval, etc. Ez a pachinko amúgy komoly parának látszik, Nagano-nál a szállásom mellett is volt egy, reggel 10-kor, a nyitás előtt egy órási sor kígyózott előtte minden nap...

Szentélyek. Yasukuni (靖国神社), ott volt Abe Sindzó is, igaz nem most, hanem pár évvel ezelőtt. A fő szentélynél a biztonsági őr meghagyta, hogy szemből nem fotózzam, csak oldalról, mert a kamik nem túl fotogének. Sengakuji (泉岳寺). Ezt a 47 ronin sztorija miatt kellett megnéznem. Akihabarában az otaku buzulás mellett egy templomot is megnézhetünk, a Yushima Seidō-t (湯島聖堂), ami attól különleges, hogy nem sintó, ellenben konfuciánus templom. Ropponginál a bárokon-klubokon túl érdemes az építészeti megoldásokra is figyelni, valamint a Mori toronyra, abban is van egy múzeum illetve kilátó. Ja, és itt is van egy kis szentély, aminek most nem jut eszembe a neve, de később utána nézek. 

Találkoztam Tamással, aki vélhetőleg Tokyo legolcsóbb kocsmáját mutatta meg Takadanobabánál (高田馬場), valami 300 yen egy whoppy menüért, ha jól emlékszem. Még egyszer összefutottam Damon-nal, aztán elköszöntem Shogóéktól, és visszatértem a Tokyo állomásra, mindez nem egyszerre történet, hanem külön-külön. Ibaraki, majd Shagnhai újra. Pudongon shanghai-i nyelvjárásban is köszöntettek minket, ez volt az egyetlen dolog, amit nagyon díjaztam. Visszatérve Shanghaiba, a lepkefogó hálót, amivel Tokyóban rohangáltam, kibasztam a kukába, mivel itt úgysem működik a szelektív hulladékgyűjtés. A japán fővárosban eltöltött tíz nap alatt hozzávetőlegesen 5000 すみません-t és vagy 6000 ありがとうございます-t sütöttem el, a maglevra viszont már A Pusztítóként, egyszemélyes bús-kegyetlen farkascsorda megtestesülésében szálltam fel.  Ha időközben eszembe jut valami, bővítem a bejegyzést, most egyelőre nagyjából ennyi, orbitális trip volt. 

Amint lehet, jövök vissza.