Tōkyō vol.1

Kelet-Ázsia nagy fővárosai közül az északi, a déli, (egy ideig Xi’an 西都-ként) a nyugati után a keleti került terítékre, így második japán tripem ezúttal Tokyóba (東京) vezetett. A Spring Airlines (春秋航空) nagyszerű szolgáltatásait vettem igénybe, mely olyan szinten lowcost, hogy a fa padokon kívül a hajtóművek is fából vannak, a gépet ennek kapcsán leginkább a jóakarat repíti magasba, és bíztam benne, hogy nem az isteni szél (神風) hozza le. A gép egy jó óra késéssel indult, miután mindenki felszállt a gépre, három nyelven elmondták, hogy elkúrtuk, méltóztassanak várni. 

Vártunk. 

Egyetlen europoidnak látszó tárgy voltam a gépen, a stewiek jobbára kézjelekkel próbáltak kommunikációra sarkallni, 啊,mr., please啊- ilyenkor általában dafke nem szólok, csak fülig érő vigyorral replikázok, mire végül kénytelenek voltak hozzám szólni, hogy 必须要系安全带, na, így már világos kiscsillag. Aztán megérkeztünk Ibarakiba (茨城), de a Spring Airlinesnál ilyenkor még korai az öröm, hiszen ezzel a géppel kell vissza is mennünk majd egyszer, ergo megérkezésünket fél-sikerként könyveltem el. Ibarakiból eljutni a Tokyó stationig azt gondolhatnók szopóka, holott nem rosszabb, mint mondjuk Naritáról, ám lényegesen olcsóbb: 500 jenért visz el a busz, amennyiben regisztráltuk magunkat a következő oldalon.A busz tömve volt kínaiakkal, mint Tokyo egésze. Előttem egy kínai nagymama hozta két unokáját, mert már egy éve nem látták őket a japán fővárosban dolgozó szüleik. Ez egy nagyon megható történet is lehetett volna, ha az egyik poronty nem ordítja végig teljes hangerőn az egész kurva utat. Bús pityergő tekintetét hátra-hátra vetette jobb kilátások reményében, sajnos rendre az én morózus pofámba ütközött, amitől aztán nem lett jobb kedve. Kölcsönös ellenségeskedő pislantások közepette vettünk búcsút egymástól. 

Ahogy Tokyóhoz értünk, már egyből láttatni engedte magát a 634 méter magas Tokyo Skytree, majd végül elértünk a Tokyo Ekihez (東京駅). Felszedtem ingóságaimat, és az állomáshoz vettem utam, amikor rávettem pillantásom a vonat/metrótérképre, Shanghai lassan 16. elkészült metróvonala után csak mérsékelten fostam össze magam. Shanghai metróvonalai elképesztően logikusak, egy óra alatt alacsony intelligenciával is keresztül-kasul bármely irányba át lehet szelni a 23 milliós várost, ami az eruptív városfejlődés következménye, kvázi az egészet 20 év alatt építették ki. Tokyóba ellenben vélhetően a város folyamatos bővülésével nyitottak új vonalakat, mely egy így shodoku feladványnak tűnik első blikkre, ám a főbb látnivalókat illetően a Yamanote (山手線) vasútvonal illetve a Ginza metróvonal (銀座)igen nagy barátunkká válik, de bárhova el lehet érni tömegközlekedéssel.

Mindenesetre az információs pulthoz mentem, és miután elmondtam mesterségem címerét, megtudtam, hogy az Ueno állomásnál kell átszállnom, majd az Asakusa (浅草) állomásnál leszállnom. Amit végig külön díjaztam, hogy a japánok meg se próbálnak angolul beszélni az emberhez - ami alapvetően azért van, mert nem tudnak - de Kínában az a helyzet, hogy ha már 3 szót tud az illető, úgy feszít mint Balotelli a vb-n, és ennek tükrében erőlködik – hiába menne talán gördülékenyebben kínaiul a konverzáció, na sebaj. Szóval Japánban dicséretre méltóan japánoznak az emberek, legutóbb a turista legundorítóbb válfaját, a tökéletesen tudatlant képviseltem, most előreléptem a turista szintjére, annyi tudással felvérteztem magam, hogy ne írjak alá a szerveim szabad felhasználásáról szóló szerződést. Ez mondjuk a kínai miatt anno is ment volna, mindenesetre most kábé azon a szinten vagyok, amivel sikerül elhitetnem, hogy tudok japánul; aminek a japán részéről nagy boldogság és feltekert beszédtempó lesz az eredménye, részemről az érkező információ feldolgozottságának függvényében adekvát válasz, vagy pusztán bólintás, mosoly. Most megint vérszemet kaptam, hogy mire legközelebb megyek, már masszív  ペラペラ legyek és ne legyen több 珍糞漢糞.

Megérkeztem a Ginza vonal végállomására, kisvártatva megpillantottam a Sumida-folyót (隅田川), eszembe ötlött az évekkel ezelőtt olvasott Nagai Kafū Sumida című novellája. A Tokyo északkeleti részén lokalizálódó Asakusáról annyit érdemes tudni, hogy a XX. századig Tokyo legfőbb szórakozó negyede volt, ahol virágzott a vizibiznisz - mizu shōbai (水商売), a kabuki (歌舞伎) színháztól a vörös lámpás (遊郭) negyedekig (Yoshiwarát [吉原] 1958-ban zárták be, de elvileg most is működnek bordélyházak a területen] , de előbb az 1923-as Kanto földrengés (関東大震災), majd az 1945-ös bombázások igencsak leamortizálták. A század második felében a japán gazdaság rohamos növekedését (高度経済成長)követően Shinjuku (新宿), Shibuya (渋谷), Ikebukoro (池袋) vették át szerepét.

A Khaosan Tokyo Samurai nevű hostelben szállásoltam el magam – Tokyo olcsóbb szálláshelyei nem mellesleg pont Asakusában vannak – ami egy maximálisan korrekt hostel, otthonos dizájnnal, baráti árakkal – csak ajánlani tudom. Épphogy kipakoltam, mikor hívott szaktársam, 一直, hogy itt van a hostelnál, így el is hagytuk a Khaosant. Elmentünk a Skytreehez (東京スカイツリ), 630-méteres, mélynövésűnek aligha nevezhető objektum szép, kivált este. Ezt követően elkanyarodtunk a nem túl messze lévő Sensō-jihez (浅草寺), Tokyo egyik legősibb és legjelentősebb buddhista templomához, ami az est leple alatt pompás megvilágításban táncolt. Itt csatlakozott hozzánk Itchoku néhány haverja, akikkel egy izakayába (居酒屋) tévedtünk némi Asahi nevű sörkészítmény tesztelése végett, mely egyébiránt Kínában, legalábbis Shanghaiban szintúgy elterjedt fajta, ám csapolt (生) változatban már kevésbé. Elvoltunk isten tudja meddig, aztán visszaorientálódott mindenki a maga szállására. Rám is fért némi alvás, ugyanis másnap már egy össznépi céges Tanabata-partin találtam magam a Cerulean Towerban, Shibuyában.