A shanghai-i urbanizáció története vol.1

Alapvetően tévhit Shanghairól, hogy a XIX. századot megelőzőleg pusztán egy jelentéktelen halászfalu lett volna [balra a térkép a fallal körbevett Shanghait ábrázolja 1817-ből], ugyanakkor 1845-előtt (vagyis az ópiumháborúk ill. Kína megnyitása előtt) Shanghai városa 2.04 km2-nyi területre korlátozódott, művelés alatt álló földekkel, ingoványokkal, és keletről a Huangpu-folyóval (黄浦) határolva. Az eredeti városközpontot tehát erődített fal vette körül mintegy 4,5 kilométer átmérőben, hét őrzött kapuval. A belső utcák északról délre, ill. keletről nyugatra szelték át a várost, mint ahogy a hagyományos kínai városok többségében, így Beijingben is. Persze a kortárs Beijinghez viszonyítva jóval szerényebb kiterjedésű volt, miként anno politikai és gazdasági tekintetben sem vehette fel a versenyt a fővárossal.

A szűk utcácskák aligha tették lehetővé a kocsikkal való közlekedést, a lakosok többsége halászattal, só-, és textilkereskedelemmel foglalkozott, laowainak nyoma sem volt. Shanghai bár nem tartozott a legjelentősebb városokhoz, bár miután néhány külföldi tőkés nagy fantáziát  látott benne, a nemzetközi kereskedelem erőszakos megnyitását követően viszont megállíthatatlan fejlődési pályára állt. 

1845-1849 között, mikor az első angol tőkések a városba érkeztek, és elhatárolták önnön koncessziós zónáikat, az óvárostól északra, s a Huangpu-folytól keletre fekvő területet választottak. Az első nagykövetségüket egy elhagyott erődben rendezték be, hol egy öreg hajójavító műhely, ácsműhely kapott helyet, a közelben egy gyapotültetvény lokalizálódott. Csak földutak álltak rendelkezésre, semmi szilárd burkolat, földrajzi helyzetéből adódóan mégis rendkívül előnyösnek bizonyult mind a folyami, mind a tengeri kereskedelemben. Az első nemzetközi kikötő nem túl messze helyezkedett a kínai óvárostól, kapcsolatot létesítve a már meglévő városstruktúrával. 

A Huangpu partvonala egyaránt szolgált természetes védvonalként, s biztosított terepet a külföldi koncessziók további terjedésének is. Ekképp az angolok ezt a területet választották a Brit Koncesszió kialakítására. Ettől délre később a franciák jelentkeztek be - ez lett a később Francia Koncesszióként ismertté vált terület; a britekről nyugatra pediglen az amerikaiak alakították ki saját koncessziós negyedüket. Később az angol és az amerikai koncessziós negyed egyesült Nemzetközi Negyed néven.

Mintegy tíz évre a Nemzetközi Negyed, illetve a Francia Koncessziós területek megalakítását követően a vidékies arculatot felváltotta a pezsgő urbanizáció, illetve annak hozadékai. Nyolc méter széles aszfaltutakat fektettek le, s terjesztették azokat folyamatosan a nyugati városrészek irányában. Kikötő készült a Huangpu-folyóhoz az angol koncessziós területen belül, mely Kína egyik legnagyobb kikötőjévé vált. Elkezdődött a Bund európaivá formálása, a különböző nyugati stílusokban - gótikus, barokk, klasszicista, etc. - tervezett épületek kivitelezése, mely a mai napig meghatározó városrésze és szimbóluma is egyben Kelet Párizsának.

1914-ig a külföldi koncesszióban lévő területek 32.32 km2-nyi területet foglaltak magukban, az eredeti kínai óváros tizenhatszorosát. Ezen belül a Nemzetközi Negyed 22.6km2-t, a Francia Koncesszió 10.22 km2-t tett ki. Rendkívül gyors ütemű fejlődése, továbbá nagyszerű földrajzi adottságai miatt Shanghai Kína egyik legjelentősebb városává lett, visszaszorítva Guangzhou jelentőségéből az új pénzügyi, és kereskedelmi, szállítmányozási, illetve könnyűipari központtá avanzsálódott [kicsit később szórakozás fellegvárává is egyben]. Shanghait a világ tíz legfontosabb nemzetközi kereskedelmi csomópontja közé listázták.

A városfejlődés történetét tekintve (szerte a világon) alapvetően két fő fejlődési formát különböztethetünk meg: 1., progresszív városfejlődés, mely során a város belső társadalmi és gazdasági fejlődése a polgári struktúrák újraformálását, majd fokozatosan a város funkcióbeli változását eredményezi. 2., explozív (vagy eruptív) városfejlődés, mely során külső erők hatására a város funkcióbeli változása rövid idő alatt megy végbe. Shanghai egyértelműen a második kategóriába tartozik, korántsem természetesen és progresszívan fejlődött egy tradicionális kínai városból, de külföldi koncessziókon, illetve külföldi erő útján épült; s kevesebb, mint egy évszázad alatt egy kis kiterjedésű településből Kína legnagyobb és legjelentősebb metropolisa lett.

A shanghai-i kereskedelem virágzását elsősorban a külföld koncessziók kiterjesztése idézte elő. Szemben más kínai kikötővárosokkal - Tianjin vagy Guangzhou - hol a koncessziós területek a régi városrészeknek csak egy kis hányadát foglalták el, és messze estek a belvárosi részektől -, Shanghai koncessziós területei óriási méretűek voltak, és a város központi területeit foglalták el. További eltérés a kínai kikötővárosoktól, hogy a shanghai-i koncessziók teljesen önálló adminisztrációval, autonómiával rendelkeztek; a kínai városkormányzatnak ezáltal vajmi kevés beleszólása adódott a nemzetközi ügyekbe is. Ebből adódóan a külföldi hatalmak gazdasági erejük és önálló joghatóságukból fakadóan a várostervezésben és az építészeti technológiák alkalmazásában egyaránt szabad kezet kaptak. 

Az utcák szélessége 6.6 métertől 8 méterig terjedt, 35-40 méteres távközökben. A hagyományos kínai városok úthálózata szigorúan követi a négy irányt - észak-dél, kelet-nyugat - vertikális metszéspontokkal, ezt Shanghai esetében nem érvényesült maradéktalanul. Noha az utak többsége észak-déli, kelet-nyugati irányú, nem csak egyetlen (és tökéletesen egyenes) főút dominanciája érvényesült, ennek megfelelően a város alaprajzában is nehezen lehetne a klasszikus négyzetrácsos rendszert találni. Spontán, mégis organikus fejlődést tükröz: valamelyest összhangban volt a Jangce-deltából eredő számos vízi-úttal, melyeket szintén figyelembe vettek a város új útjainak kialakítása során. Ez is egyúttal a városfejlesztési tényezők egyike.

Az utak többsége látszólag mind a korábbi koncessziók, ill. a Bund területéről indult, nyugat, észak, és dél irányában. Ugyanezeken a területeken az utak hálózata sokkal sűrűbb, mint a távolabb lévő negyedekben. Mindazonáltal a különböző koncessziók egyéni vállalkozói egyéni, s eltérő fejlődési mintát szabtak a saját maguk által kezelésben tartott városrészeken, így ebből adódóan sem beszélhetünk standardizált városalaprajzról. S mivel a korabeli befektetők Shanghai lehető leggyorsabb módon történő kiaknázására törekedtek (a külföldi kormányok pedig nem is tettek lépéseket ennek megakadályozására) nem gondolkoztak hosszú távú tervekben, ilyeténképpen nem is lehetett szó tudatos és egységes városfejlesztésről.

Shanghai három különböző politikai zónára tagolódott -  a nemzetközi telephely (International Settlement, angolok és amerikaiak tulajdona), a francia koncesszió, valamint a kínai óváros. Ezek mindegyike saját kormánnyal, független közigazgatással, egyúttal egyéni várostervezési elképzelésekkel rendelkezett [ennek mintegy mellékszálaként a bűnüldözés összehangolása is kvázi lehetetlennek bizonyult, s tudott így felemelkedni Du Yuesheng és a Zöld Banda]. Egyes nézetek szerint a modern Shanghai nem is egy, de valójában három városból állt. E három különálló adminisztrációval, autonómiával rendelkező városrész tehát kiegyensúlyozatlan, egyenlőtlen fejlődéshez vezetett - mely a félfeudális, félgyarmati rendszer eredménye - , s dukált mindehhez a kanálisok és vízi csatornák adta földrajzi feltételek.

A rohamos gazdasági fejlődéssel párhuzamosan a város lakossága is exponenciális növekedést mutatott: Shanghai bevándorlók millióit vonzotta, többségében gyármunkásokat, kispolgárokat, magas rangú hivatalnokokat, külföldön tanultakat és persze külföldieket is. A népszámlálási hivatal feljegyzései szerint 1885 és 1935 között Shanghai teljes lakosságának 80%-át tették ki a bevándorlók, az 1910 és 1930 közötti két évtizedben pediglen a város lakossága megtriplázódott egy millióról három millióra. A szabad-kereskedelmi periódus egészét tekintve (1852 - 1949) ez nem kevesebb, mint 902%-os növekedés.

Az egész várost a szabad kereskedelem hajtotta. A legtöbb ember üzleti vagy kereskedelmi tevékenységet folytatott. A főbb utak, mint a Nanjing út, Sichuan út,  Jingling út többségében fontos külföldi avagy nemzeti pénzintézetek, irodaházak, áruházak, éttermek, etc. foglalták el; melyek közé különböző szórakozásra tért adó intézmények, úgymint színházak, klubok vagy éppen parkok vegyültek. Persze más, kisebb utak is bővelkedtek főképp kisebb, családi alapú vállalkozásokban. Shanghai gazdagsága pontosan e boltok, üzletek , s a szórakozás széles körökben elérhető színtereiben tükröződött vissza. A város világhírűvé vált "tíz mérföldnyi vásárlóutcáiból" adódóan, s innen ered a "Kelet Párizsa" beceneve is.

Shanghai gyors fejlődése és nagyra tartott belvárosi területei szinte valamennyi utca homlokzatát kereskedelmi tevékenység kialakítására ösztönözték, plasztikusan fejezi ki ezt egy öreg shanghai-i mondás: "egy hüvelyknyi helyből az út mentén egy életre való jó szerencse származik". Mindazáltal, e prosperáló kereskedelmi terület a bevándorlók óriási számával kellett szembesüljön, kik a lakosság legnagyobb részét tették ki - a város térbeli folytonosságának megszakítása nélkül. Felmerül a kérdés, hogyan is volt mód ilyképp a "tíz mérföldnyi vásárló utcák" vonzó benyomásának fenntartására, s hogyan is volt mód egy olyan belső településminta kialakítására, mely megfelelő életkörülményeket biztosít a technológiai megszorításokon belül, anélkül hogy az az ingatlanárak rovására menne?

Itt jönnek képbe a lilong (里弄) háztervezés első prototípusai, az átmeneti, kizárólag Shanghaira szabott, fából készült viskók. Később, sok évnyi kísérletezgetést követően a lilongokat téglából, majd tégla és beton keverékéből kezdték kivitelezni, majd fokozatosan egy kiforrott stílussá ötvöződött, mely Shanghai szerte széles körökben elterjedtté vált. A lilongok kivitelezése a kereskedelmi tevékenység terét az utcák homlokzatára költöztette, a lakóteret pediglen belülre, mely nem pusztán az ingatlanok tervezési irányelveivel, de a lakosaik szimpátiájával is egyaránt összecsengett. A lilong volt az egyetlen kollektív ingatlantervezési prototípus Shanghaiban a felszabadítását megelőzőleg. Ezen várostervezési elvek, valamint kivitelezési koncepciók Shanghai új településmodelljének kialakítására vonatkozólag számtalan felhasználható ötletet hagytak hátra az utókor építészeinek is egyszersmind. A következő bejegyzésben ezt fogjuk körüljárni.

Qian Guan: Lilong Housing. A Traditional Settlement Form. 1996, MA dolgozat, 2. fejezet
baidu