Huangshan 2. nap - 九龙瀑,翡翠谷,白鹅岭,etc.

A Huáng​shān Kína fő attrakcióinak egyike, a klasszikus kínai irodalom és festészet, valamint a modern fotográfia kedvelt témája, mindemellett az UNESCO világörökségének része is egyszersmind. (Csak érdekességképpen jegyezném meg, hogy az Avatar egyes jeleneteit is itt forgatták, illetve nyújtott inspirációt Cameron-nak, ami nem meglepő: ha valakinek nem nyújt, az nem képes gondolkodni).

Mai elnevezését - Sárga hegy - i.sz. 747-ben kapta császári elrendelésből, talán a hírhedt Huángdì​-re, vagyis a Sárga-császárra - a Hàn-ok misztikus ősére - való emlékezésül, ugyanis egy legenda szerint innen távozott az Égbe. Egy másik alapján itt csiszolta lelkét nemes karakterré, s ugyancsak itt jutott el a halhatatlanságig, így ő maga adta nevét a hegységnek. Először Lǐ Bái illette verseiben a hegyet Huáng​shān-ként, s a nagyivó poéta mestert gyakorta állítják párhuzamba vele. (Egyébiránt pont, hogy ő tette híressé is). A Huáng​shān híres végtelen lépcsőiről, melyből becslések szerint több, mint 60.000 van, saját kalkulációim alapján viszont 72893472946246984587234 darab.

Reggel hatkor start a szokásos scoobydoo-s furgonnal Tāngkǒu (汤口) irányába, miként Tún​xī 70 km-re délkeletre fekszik Huáng​shān-tól, mintegy egy órás út. Amint odaértünk, pedzegette a sofőr, hogy 120 ropiért elvisznek minket a híres vízesésekhez, úgymint a Jiǔ​lóngpù-hoz (九龙瀑), a Kilenc Sárkány vízeséshez, mely Kína hét legszebb vízesésének egyike. Rendben mondom,úgy véltem ugyanis,hogy ebbe benne foglaltatik a Huáng​shān belépője is egyszersmind, de persze nem, mint utóbb kiderült. Elkezdtünk tehát felfele araszolni a vízesések mentén, megéri beiktatnunk egy túrát maga hegymászás előtt: több, mint 6 km felfelé, lépcsőkőn, ami fárasztó, ám a táj kárpótol mindenért. A Jiǔ​lóngpù mentén elértünk a​ Fěi​cuìgǔ-ba (翡翠谷)-ba, a "Gyémánt völgybe" ami szintúgy gyönyörű a maga nemében.Az felfelé tartó út Farrukh levegőért kapkodott és a Katyusát énekelte oroszul, barátnőm  a benne lévő szamurájvirtussal a bushidót járta szótlanul, Katja meg egy állat, mint én, ergo magabiztosan araszoltunk felfele. A problémát mindösszesen az jelentette, hogy még a Huáng​shān segglyukában voltunk, vagyis maga a hegymászás pusztán az első túra végeztével következhetett. Kiértünk végül a Yúngǔ-kolostorhoz (云谷寺), [a Huáng​shān seggéhez], mondom akkor tekintsük már meg a kolostort, kérdezősködni kezdek, merre van, azt mondja egy tag: hát itt. Hol itt?! Ez az egész a Yúngǔ-kolostor. Mi van?! Ja, maga a kolostor már nincs meg, már a régmúlt időkben lebontották, viszont a neve megmaradt, így hát ez egy kolostor nélküli kolostor. (Oda se neki, magunk is voltunk király nélküli királyság.)

Némi szusszanás, és jöhet a hegymászás, amihez problémák csatlakoztak. A xué​sheng​zhèng [diáki] esszenciáját csak akkor értékeljük, ha nincs. Nekünk persze volt, de Katjának és Farrukh-nak nem. Én persze ugathatok napestig, direkt küldtem nekik egy sms-t indulás előtt: útlevélt, diákit ne feledjétek! Feledték. Mindez azért jelentett nehézséget, mert felvonó felnőtt jegye 300 yuan, diákival 190 yuan volt, a hegymászásé 230 yuan, diákival 115. Momentán nem volt náluk ennyi pénz, a kolostor nélküli kolostorban pedig ATM-ről még senki sem hallott. Ekkor kezdődött a morfondírozás, mitévők legyenek. Mi ketten a hegy felé vettük az irányt, nekem eszemben sem volt felvonózni, hegyet mászni jöttem. Megpróbáltuk, hogy megvettük a hegymászás jegyeit, majd odaadtuk a xué​sheng​zhèng-et Katjáéknak, persze az ellenőrzésnél lebuktak: a fotók valahogy nem hasonlítottak rájuk. Mi elkezdtünk hegyet mászni, ők meg taxit keresni, hogy lejussanak a legközelebbi városba, Tāngkǒu-ba, hogy bankautamat leljenek, s majdan felvonóval érjenek fel a hegyre.

Lépcsők. Pontosabban húsz centiméterenkénti purgatóriumok. Végtelenbe vesző, fölfelé ívelő pokoli tornácok, hideg eónok zuhatagain átívelő, kérlelhetetlen lépcsők. Életembe nem lépcsőztem még ennyit felfelé, nem lehet felkészületlenül nekivágni. Egy hónapja már elkezdtem futni esténként, s noha van valami izomszakadás a térdemben, nem azért jöttem Kínába, hogy a seggemen üljek. Barátnőm is tréningeztem, esténként Eye of the Tiger, aztán irány futni. Így is kissé lebecsültem a hegyet, és lépcsőnkét próbáltam elvágni a torkom, de nem sikerült. Az utolsó fokokon már én toltam fel őt, engem meg a jóakarat.

Olvastam róla, hogy mindenképp vigyünk meleg ruházatot, mert a hegyben hideg lehet, de mivel az utóbbi hetekben Nanjing-ban már a bőrömet is lenyúztam melegemben, úgy véltem nem lehet nagy gáz a Huáng​shān-on sem, hisz mindössze 1860 m a legmagasabb csúcsa. Én hülye vittem két pulcsit, majdan elég lészen. Nos, ahogy felértünk a Báiélǐng (白鹅岭)-re -ergo magára a magashegyi övezetre, eléggé kiizzadtam, fent meg vasfogú szél vicsorgott, döglött farkasok, törött csonthalmok, fagyott sikolyok szurkálták dobhártyánk, evoé.

Felértünk tehát, megmásztuk a Huáng​shān-t, dobtam Katjának egy telefont, hogy merre vagytok, kiscsillag? Mindjárt jönnek, okézs, odaoldalaztunk a felvonó állomásához, csakhogy zárva volt. Furcsállottam ugyan kissé, majd kijönnek, gondoltam. Egy tíz perc múlva jön a telefon, hogy ők itt vannak, mi hol vagyunk? Kisvártatva fény derült: kurvára más csúcsokon voltunk, és noha csak 2-3 km-e egymástól, picsa fáradtak voltunk, így mondtam Katjának, hogy nézzenek szállást. Néztek. A legolcsóbb hostel a hegyen fent 600 yuan/éjszaka/fő. (Több, mint tizennyolc ezer forint, mikor Tún​xī-ban 80 yuanért játszottunk meg három éjszakát.) Faszányos, akkor irány lefele, ennyi pénzt nem fogunk fizetni, és nem is lett volna módunkban, tehát lefelé gyalogolás. Katjáék kis híján lekésték az utolsó felvonót, de aztán nagy szerencséjükre mégsem, persze percek alatt leértek így, nekünk meg - lefele ugyan gyorsabb - de így is több, mint másfél órába telt, mire leértünk. Itt kezdődtek bajok.

A Sárkánygerinc-rizsföldeken már tapasztaltuk, hogy 6 óra után nincs nemhogy tömeg, semmilyen közlekedés. Akkor szerencsénk volt, ám ezúttal viszont erőteljesen rábasztunk,ugyanis itt nemhogy 6 után, 5 után nincs busz a legközelebbi városba. Mivel Katjáék jóval előttünk leértek, bajtársiasságból leléptek a picsába, mert akkor még volt taxi, persze, evidens, menjenek csak, mi meg majd a jószerencse felhőibe kapaszkodva suhanunk vissza Túnxī-ba, de az még a jövő zenéje volt.

Végül leértünk magunk is, sehol senki, kihalt az egész placc, kezdett sötétedni. Közben Katja telefonál, hogy sikeresen elérkeztek a legközelebbi városkáig, csakhogy a sofőr kettejüket nem hajlandó az onnan 70 km-re lévő Tún​xī-ba visszavinni, ellenben ha csatlakoznánk még mi ketten, meg lehetne bizniszelni a dolgot. Ez jól hangzik mondom, és mennyibe fájna? 200 yuan. Kedvem lett volna Katja tudomására adni,hogy te hülye vagy bazdmeg, de társaságomban ennyit már megtanult magyarul, így csak annyit mondtam, hogy oké, add a sofőrt. Katja és Farrukh nagyon aranyosak, imádom őket, csak kínaiul nem tudnak, meg alkudni. Kereshettek volna sokkal olcsóbb sofőrt, másrészről egy kis kurázsi és rámenősség útján alapból revideálhatták volna a hiéna nézeteit, de az ügyesen felmérve a helyzetet szépen feltornázta az árakat, így telefonon nem maradt sok mozgásterem, nem mondhattam, hogy bài​bài keresünk mást, ráadásul mi még a hegyen, illetve annak lábainál voltunk, és onnan még valahogy le kellett jutnunk a városba. Elkezdtem pedzegetni, hogy jöjjenek fel értünk, és onnan menjünk vissza Tún​xī-ba, mire a sofőr megrészegedett a lehetőségtől, és a csillagos égig kezdett felfele licitálni, én meg kezdtem kicsit neheztelni. Abban maradtunk aztán, hogy mi lejutunk, csak várjanak meg. Először is embert kezdtünk el keresni, találtunk egyet. A tag tudott volna hívni taxit, kérdezte mennyit adok, mondom 30-at. Röhög. 50-et, hogy a meteor árnyéka nőjön körülötted. Mivel barátnőmmel ketten voltunk a kietlen semmi kellős közepén az immáron korom sötétben, a fogatlan forma sátáni vigyorral csak annyit felelt rekedt hangon: száz. Ökölbe szorult a kezem, teljesen tehetetlenek voltunk, mert a hegyi utakon - kivált mint utóbb kiderült - veszélyes lett volna legyalogolnunk, miképp úgy eltévedtünk volna a hideg, sötét, homályos éjszakában, mint az állat. Ekkor telefonáltam Katjának, beszéltem a sofőrrel, rendben, jöjjenek - ő még mindig olcsóbb volt. Elindulnak. Várunk, éhesen, fáradtan, kimerülten. Mellettünk keselyűk tipegnek esetlenül a földön, egyre közelebb osonva. Pár perc múlva csörög a telefon: lerobbantak... Ilyen nincs bazdmeg. Vagy van?

Van.

Közben egy félszemű király szemének sugara hasította ketté az éjszakát, legalábbis így örültem annak a motornak, ami felénk közeledett, megállítottuk, nagy nehezen sikerült rávenni, hogy vigyen le minket a városba, de az sem volt ám egyszerű, már eléggé készek voltunk, de megdumáltuk végül. A motoron szarrá fagytunk, és szerencse, hogy nem indultunk el gyalog, mert így volt több, mint fél óra az út Katjáékhoz, egész egyszerűen eltévedtünk volna, ha pedig ott esteledik ránk, nekünk többé nem kel fel a nap. Megtaláltuk Katjáékat, és azt pöcs sofőrt, aki mindezek után további harminc yuan-t követelt tőlem, arra hivatkozván, hogy ők bizony elindultak, csak lerobbantak, és a hegyre nem tudtak felmenni, de a szándék megvolt benne. Az átélt élmények után e ponton szakadt el a cérna, és emelt hangerővel csillogtattam meg tudásom legjavát, amire a sofőr szemei kikerekedtek, habzani kezdett a szája, majd méregetett, de én voltam az erősebb, így szó nélkül beszállt a kocsiba, vele együtt mi is, és síri kussban indultunk vissza Tún​xī-ba. Persze volt egy taxicsere, mert az elromlott miàn​bāo​chē-vel nem tudtunk volna egészen odáig eljutni, de ez már semmit nem osztott a mai napra nézve. Visszaértünk a hostelba, dobtunk egy zuhanyt,lemásztunk a hallba, kivettem két sört, majd rezignáltam vettem tudomásul saját felkészületlenségemet, voltaképpen az én hibám volt, hogy nem néztem jobban utána a hegyre irányuló túrák hosszának, nehézségi fokának, nem foglaltam előre szállást fent - ez kardinális hiba volt,hiszen a hostelból meg lehetett volna oldani, igaz, a 600 yuan-es ár meg sem fordult a fejemben. Este egyedül azon járt az agyam, hogy legközelebb kizárólag magammal, velem, és önmagammal megyek utazni, mert Katjáék mindenben rám hagyatkoznak, és ha én kifelejtek valamit, akkor pontosan akkora szarban találjuk magunkat, mint amekkorában találtuk. Félelmetes volt, ahogy ott álltunk egyedül a ránk szállt estében, és sehol senki, majd az elkövetkező kálvária mélyen emlékezetembe vésődött, de tanultam is ugyanakkor belőle, a hegy nem bizony játék, tökölésnek nem ad teret.

Maguk a túrák elképesztőek voltak, hihetetlen tájakon gázoltunk át, sosem feledem, az ominózus este ugyan eléggé elrontotta a napot, ám a negatív tapasztalat is tapasztalat, a tripnek mindazáltal még nem volt vége, hiszen a harmadik nap egy igazán bájos kis hegyi falucskába, Xidi-be tévedtünk, ami helyrebillentette lelki harmóniánkat, és igencsak hozzájárult ahhoz, hogy korántsem keserű szájízzel hagyjuk el a Sárga-hegyet.