Ugrás a fő tartalomra

精选博文

Omotesandō illumináció

Korea bejegyzésnyi erejű története vol.3.

Na tehát a Koreai-félszigeten, immáron a XIX. században járunk. Tárgyalt királyságunk abban a hitemben él, hogy örökre fenn tudják tartani ezt a vak dióhéjba zárt status quót, kivált, hogy 1866-ban a Tedong folyón felvonuló amerikai Shermann cirkálót - mellyel egészen Phenjanig jutottak, majd ott a hajó legénysége királysírok fosztogatásába kezdett - még a helyőrség gond nélkül felgyújthatta. (Az Észak-Koreai agitáció szerint persze Kim Ir Szen dédfaterja vezette a hazafias akciót.) Egyébként pedig ez a már-már hermetikus izoláció nem sok jó hozott sem az ország külpolitikájának, sem belpolitikájának. Az ország gazdasága tönkrement, nincstelenek egész tömegei menekültek a kínai határvidék felé, mindeközben az udvar horribilis összegeket szánt nagyszabású, reprezentatív építkezésekre, melyek az állam hatalmát voltak hivatottak demonstrálni. 1872-ben, a már pattanásig feszülő helyzetben lemondásra kényszerítették az uralmon lévő Tevongunt, ki régensként uralkodott fia, Kodzsong felett, kit ezennel nagykorúvá nyilvánítottak, és ő foglalta el a trónt. A legfontosabb posztok azonban Kodzsong feleségének, a Ming család rokonságának kezébe kerültek, kik a koreai nemesség számottevő részével ellentétben hajlandónak mutatkoztak a reformokra, s az elzárkózás feloldására. Itt egy pillanatra megállunk, s Nipponra vetjük pillantásunkat. Ugyebár a Meidzsi-restaurációtól számítjuk Japán elképesztő fejlődését, ám azt azért nem árt tudni, hogy a Meidzsi-császárnak ehhez annyi köze volt, hogy nevét adta hozzá. És restauráció sem volt. A császár, mint a nemzeti dinasztia reprezentánsa pusztán legitimálta az ellenzéki fejedelemségek akaratát - Csósú és Szacuma politikusok a császárra hivatkozva kormányoztak, és erre mondják tévesen, hogy restauráció. Szóval 1870-től megkezdték iszonyatos - hát japán - ütemben modernizálni országukat, és néhány évtized alatt egy modern államot hoztak létre, kvázi a semmiből. És ennek az új japán államnak az első megvalósítandó célja Korea, mint védelmi-övezet létrehozása volt. Noha ez korántsem azt jelenti, hogy pusztán az újkorban kezdett Japán Korea iránt érdeklődni, hiszen Korea mindig is egyfajta pufferzóna volt Kína és Japán közt, és Japán mindig is élénk érdeklődést mutatott a félsziget iránt. Az előbbi bejegyzésben szó esett az Imdzsin veranról, az 1592-ben kezdődő invázióról; majd 1602-ben a hatalomra jutott Tokugava sógun már a Korea és Japán között fekvő Csuzima-szigetre is kiterjesztette fennhatóságát. Ám Korea formálisan Kína vazallusa volt, és ők annak is tekintették magukat. Amikor 1868-ban a Meidzsi-kormányzat felszólította csuzimai követeit, hogy tájékoztassák Koreát szerződéskötési szándékaikról, meg sem hallgatták őket. Japán azonban kötelességének érezte "Korea megóvását", és ezért a korábbi, az ópium-háborúk során a nyugat-európaiak Kínát illető jogaikat, és tulajdonképpeni nyugati aspirációkat akartak Koreába plántálni.

Természetesen 1871-ben Tianjinben ezt Kínával is tisztázták, felszámolva ezzel a néhai kínai szupremácia minden maradékát. (Ezt megelőzőleg 600 éve nem volt hivatalos diplomáciai érintkezés a két ország közt. Lényegében dacból, mert Japán nem volt hajlandó a kínai univerzum része lenni, Kína meg nem bírta bekebelezni Japánt, így dafke szartak egymásra. Mellesleg ez volt az első, ázsiai-ázsiai ország között kötött egyenlőtlen szerződés.) Majd ezek után találkozunk újra Koreával, 1876-ban. Pro forma semmi akadálya nem volt már, hogy Korea visszautasítsa Japán szerződéskötési szándékát, hiszen Tianjinben már felszámolták Kína és Korea hűbéri viszonyát.

Úgyhogy a tianjini-szerződéssel, meg pár ágyúnaszáddal hátuk mögött Korudáék (már nem vagyok biztos a japán diplomata nevében) 1876-ban Kanghva-szigeten megkötötték Koreával is egyenlőtlen szerződésüket, mellyel megnyitották az országot: Puszan, Vonszan, Csemülpo(a mai Incshon) kikötőinek megnyitását, a japán alattvalók extraterritorialitását (- területen kívüliség elve, mely kivonta a japán alattvalókat a koreai jogszolgáltatás alól, ami annyit tesz, hogy szankciót nélkül bűnözhettek, erőszakolhattak meg nőket, azt csináltak, mint akarhattak, és nem lehetett felelősségre vonni őket, csak Japánban. Ha pediglen kirívó esetre került sor, ami nemzetközi felháborodást keltett, par example a Min hercegnő petróleummal való leöntése és felgyújtása 1895-ben, akkor hazaküldték Japánba az illetőt, ahol bizonyítékok hiányában felmentették a tettest.); továbbá teljes körű vámmentességet a japán által exportált termékekre; a japán yen fizetőeszközül való bevezetését foglalta magában. Ezt követően más államok is vérszemet kaptak, így ugyanilyen szerződéseket kötöttek az USA-val, Angliával, a cári Oroszországgal, Németországgal, és bizony az Osztrák-Magyar Monarchiával is. 1892-ben felvettük a diplomáciai kapcsolatokat Koreával, ám követségek nyitására nem került sor. Az OMM érdekeit a német követség képviselte. A gazdasági válság együtt nőt a külföldi behatolással, hiszen a külföldi áruk beözönlése tönkre vágta koreai kézműipart, a nagybirtokos réteg mezőgazdasági termékeinek exportja pedig tovább növelte a földművesek terheit. A rizst tonnaszám vitték ki Japánba, Koreában meg éhínségek voltak. 1882-ben katonai felkelés tört ki, az Imo Kunran nevű esemény kiváltó oka az volt, hogy a királyi alakulatok egy éven át nem kaptak zsoldot, majd ezek után egyhavi, penészes, homokkal kevert rizst juttattak nekik. A katonának Szon Szun Gil nevű közkatona vezette, és a szöuli nincstelenekkel kiegészülve elfoglalták a dúsgazdak hivatalnokok házait, felgyújtották a japán követség épületét, a királyi palotába is betörtek, számos minisztert meglincseltek.

Ezt követően 1882 augusztusában a japán kormány kikényszerítette az incshoni szerződés aláírását, melynek megfelelően hétszáz fős japán katonai alakulatot vezényeltek Szöulba, hivatalosan bocsánatot kértek a japóktól, és teljes tiszteletadással, újra eltemették a megölt japánokat. Valamint a fizetendő sarc sem volt utolsó. A felkelők vezetőit- Szon Szun Gil-t és társait - kivégezték. Az ekkor még élő Ming királyné a Kínai rokonokhoz fordult segítségért, akik egy háromezer fős sereget küldtek Koreába, megbuktatták Tevongunt (akit az 1882-es felkelés tett újra királyukká), és ismét a Ming család kezébe került a hatalom gyeplője. A kínai befolyás növekedésével egyidejűleg lépett színre egy fiatal nemesekből álló társaság, kik önmagukat Reformpártnak nevezték, és a japán modernizációt kívánták országuk viszonyaira adaptálni. Kim Ok Kjun vezetésével elsősorban japán segítséggel kívánták csökkenteni a kínai befolyás növekedését, ami aztán jó terv volt.

1882-ben Pak Jong Hjo nevű, a reformátorokhoz tartozó fiatal tervezte meg a Thegukkit, a koreai nemzeti lobogót, mely központjában a távol-keleti kozmológia jin és jang ellentétpárja van, a négy sarkon pedig a világegyetemet felépítő jegyek elemei figyelhetőek meg. 1884-ben ezen reformerek palotaforradalmat hajtottak végre, és egész 48 óráig birtokolták a hatalmat, á ma szöuli lakosság valamint a katonaság ellenállásán megbukott kezdeményezésük. Csemülpón keresztül Japánba menekültek a reformerek. 1885-ben újfent Tianjinben a japánok és a kínaiak megegyeztek, hogy egyaránt kivonják erőiket Koreából, és meghagyják azt a maga békés valójában. 1893-ig nem is került sor effektíve jelentős eseményre, ám ez évben egy országos népi felkelés - a tongák lázadása- robbant ki, az uralkodókörök pediglen Kínához fordultak segítségért, Japán meg csak erre várt, előbb egy ultimátumot nyújtott át Kínának, hogy vagy közösen pacifikálják az országot, vagy pandástul-mindenestül kiverik őket onnan.

Kína azonban bizakodó volt, mert ekkor készült el első modern hadiflottájuk, így nagy reményekkel küldték őket csatába, csak azokat már kb. a japán halászhajók szétkergették, s minekutána szárazföldön is jobbnak bizonyultak a japánok, 1895. májusában meg is kötötték a shimonoszeki békeszerződést, mely értelmében Kína most már tényleg lemond Koreáról, de tényleg, és egyébként a a Ryukyu-szigetek is ekkor kerültek Japánhoz, és a mai napig szeretnének elszakadni. Ráadásul Kínát kötelezték a Liaotong-félsziget japánoknak való átadására, Kína háromévnyi ezüsttermelésének megfelelő hadisarcot hajtottak be, amiből aztán kiépítették a japán nehézipart. Az oroszok, a franciák és a németek számára a Liaotong-félsziget japán kézre kerülése elfogadhatatlan volt, na de valamit mégiscsak adni kellett Japánnak, így került hát Formosa, vagyis Tajvan szigete a japánokhoz, és egészen 1945-ig az övék is maradt, míg vissza nem került Kínához. (Tajvan mai fejlettségét az 1945-ig tartó japán diktatúra alapozta meg.

Már megint csapongok, szövegkohézióm már úgyis elveszett az első bekezdésben- főleg, hogy nincs is több bekezdés- ugyanis van egy hülye tulajdonságom, hogy mindig egyszerre öt dolgot szeretnék elmondani, és írni is, de ez az anekdota nagyon ide kívánkozik: szóval mikor Tajvan visszakerült Kínához, és 1945-ben újra birtokba vették a szigetet, ott már szinte egy japánnal megegyező fejlettségű országgal találkoztak. És amikor a szerencsétlen dél-kínai nincstelen csürhebanda 1945-ben (!) mozgólépcsős áruházakban találta magát, megállt bennük az ütő. Egész nap mozgólépcsőztek, a tajvani kínaiak undorodó megvetése közepette. Bicikliket loptak, de a hátukon vitték, mert nem tudták, mit kell velük csinálni, ilyen szituációt kell elképzelni...És fontos továbbá azt is tudni, hogy mikor a Korea miatt kirobbant háborút követően a shimonoszeki-békében Kína gond nélkül lemondott Tajvanról, ekkor hangzott el egy nagyon híres aranyköpése Kínának, mégpedig, hogy 男無情,女無義,鳥不語,花不香 azaz, hogy Tajvanon "a férfiak nem értelmesek, a nők nem szépek, a madarak nem énekelnek, a virágok nem illatosak", és ezt sokként élték meg Tajvanon. Kemény volt a japán diktatúra, és gyűlölték is a japánokat, ám Japán egy mintagyarmatot hozott itt létre, és '45-re már voltaképp hozzászoktak a magas életszínvonallal együtt járó rendszerhez. Amikor visszakerültek a japánoktól a kínai testvérekhez, ezekhez a mozgólépcsőző kínai testvérekhez, csak annyit mondtak: "a kutyák mennek, a disznók jönnek"...)

Ja igen, Korea. 1895 tehát, Kína végleg búcsút int utolsó hűbéresének. Az egyre erősödő japán fenyegetések végett azonban a koreai nemesség hazafias része megbuktatja a japán-barát minisztereket, erre Miura Goro szöuli japán nagykövet 1895. október 8-án palotaforradalmat szervezett, meggyilkoltatta a Min királynét, majd petróleummal leöntötte és elégette holttestét, hogy az ne szolgáljon bizonyítékokkal. Nemzetközi felháborodás, japán követ fülének megráncigálása Japánban: ejnye, te nem tudtad Miura-san, hogy királynőket nem öntünk le petróleummal? Nem én. No jól van, de legközelebb nehogy felgyújts valami koreait. Nem én!

Országszerte japán-ellenes partizánháború bontakozott ki (az I-bjon, az "Igazság hadserege" mozgalom), a szegény, naiv, lepkéket kergető koreai nemesek meg az oroszokkal kezdtek el cimborálni. 1896-ban az orosz diplomáciai misszió épületébe menekítették a királyt, a koreai történetírás ezt az időszakot az Akvanphacson-nak nevezi, míg királyuk az orosz követségen tartózkodott. Japán koreai befolyása így meggyengült, ám 1896 nyarán már meg is egyezett egymással az orosz és a japán kormány, aláírták a szöuli memorandumot, és a moszkvai jegyzőkönyvet, amiben egyenlő jogaikat ismerték el Korea fölött. A további nyugati hatalmak sem szerettek volna kimaradni semmiből, így már 1895-be koncessziókat kaptak az amerikaiak a Pjongan tartománybeli aranybányák kiaknázására, valamint a Szöul-Csemülpo vasútvonal megépítésének jogosultságára, mely amúgy 1898-ban végül a japánokhoz került.

Az amerikaiak engedélyeket kaptak a főváros villamosítására, a vízvezetékhálózat kiépítésére, illetve villamosvonalak kiépítésére. Az angol tőkéscsoportosulásoknak is csurrant némi aranybánya-koncesszió, amivel persze nagymértékben megnövekedett befolyásuk az ország pénzügyeire és kereskedelmére egyszersmind. Francia szindikátusé lett a Szöulból Üidzsuba (Mandzsúria határvidékén található, ma Sinuijunak nevezik) vezető vasútvonal megépítési joga, valamint a Jalu(Amnok) és Tumen folyó menti erdőségek kiirtásának joga. A legtöbb koncesszió viszont Japán kezében maradt, a bányászipar nagy része, a távíróhálózat, a Szöul-Csemülpó vasútvonal, ráadásul Korea partjainak halászati joga is. Vagyis a XIX. század végi Korea (melyet 1897-től Dehan-birodalomnak nevezne) egy tulajdonképpeni vállalattá alakult át.
A század utolsó éveiben a Koreai Császárság belpolitikáját (mert 1897-ben Kodzsong király országának erejét demonstrálandó császári címet vett fel, innen a Dehan-birodalom elnevezés) japán és oroszbarát frakcióharcok határozták meg, Oroszország és Japán növekvő konfrontálódása miatt elkerülhetetlenné vált az újabb háború, ami 1904. február 8-án tört ki, mikor is a japán torpedónaszádok elsüllyesztették a csemülpói kikötőben horgonyzó Varjag orosz csatahajót. Ezt követően a dicsőséges orosz flotta a Balti-tengerből útra kelve megkerülte az egész világot, hogy csuzimába érve szarrá verjék őket a japánok: a komplett orosz flotta elsüllyedt 5000 halottal, de azért 117 főnyi burzsoá imperialista japánt sikerült likvidálniuk.

1905. november 7-én a Japán Császárság protektorátusi rendszert léptetett érvénybe Koreában, Ito Hirobumi és Haszekava japán tábornokok tárgyalni hívták a kormány képviselőit, és kivont karddal kényszerítették a koreai minisztereket a protektorátusi szerződés aláírására. Erre csak öten voltak hajlandóak, a japánoknak elég is volt ennyi (ez az öt ember ma a hazaárulás szimbóluma Koreában). Van egy bájos 50-es évekbeli Művelt Nép könyvkiadóbéli Keleti országok újkori története című vaskos könyvem, melynek második kötetében az áll, hogy "a világkapitalizmus és az 1905. évi orosz mozgalom végleg felébresztette Ázsiát. Az elnyomott, a középkori tespedésben elvadult lakosság százmillió új életre és az elemi emberi jogokért, a demokráciáért folytatandó küzdelemre ébredtek-írta Lenin. Ázsia népeinek nagyarányú demokratikus mozgalmában, amly az 1905. évi orosz forradalom hatása alatt bontakozott ki, tiszteletre méltó szerep jut annak a nemzeti-felszabadító küzdelemnek, amelyet Korea vívott a japán imperialisták ellen." [In:A keleti országok újkori története. II.k. (szerk.:) I.M. Rejsznyer, B.K. Rubcov. Bp., 1955. 130.p.] Ám ez nem sokat ért, mert 1906 februárjában Ito Hirobumival az élen felállították a japán főrezidensi hivatalt, és a korábbi koreai oktatásügyi miniszter, Li Van Jong vezetésével bábkormány alakult ki, ám gyakorlatilag minden Ito kezében volt. Itt ér véget a mese mára, és tetralógia lészen ebből a Korea történetéből, valamikor a távoli jövőben.

Végre kiderül majd többek között az is, ki volt An Dzsung Gün, mert most nem derült ki, miért bársonyosak japán karmai, és hogy lett a koreai királyi család egyik sarjából jegyárus a szöuli királyi palotában,ott, ahol felnőtt.

Ezen bejegyzés elkészültéhez felhasználtam korábbi Csomás szemináriumi jegyzeteimet, valamint a következő művet :

Csoma Mózes:Korea. Egy nemzet, két ország. Bp., 2008. 17.-25.p.

Megjegyzések

  1. Dzso-szu, és Szakuma : 長州 Csósú és 薩摩 Szacuma.

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

百度一下,你就知道!

A számítógépes nyelvészet blog kezdeményezése kapcsán született az alábbi poszt:

Bǎi​dù yī​xià, nǐ jiù zhī​dào! (百度一下,你就知道!) –vagyis „Baidu-zz egy kicsit, és máris megtudod!- szól a Baidu - Bǎidù (百度) - 2000 januárja óta jegyzett pekingi központú, vezető kínai keresőportál szlogenje. Az Alexa Internet, Inc., az internetes oldalak forgalmának megbecsülése és rangsorolása alapján 2011 júniusában összesítésben a Baidu 6. helyen végzett, ami nem meglepő – pusztán a kínai internetfelhasználók rohamosan növekvő számából adódóan sem, mely mára kalkulációk szerint a négyszázötvenmilliót is meghaladta. A Baidu Kína vezető internetes keresőmotorja, a Google kivonulását követően folyamatosan növekvő piaci részesedéssel rendelkezik, 2011. márciusi adatok szerint már 75,5%-os dominanciával.
Számos szolgáltatással bír, ezek közül a legfontosabb a kínai nyelvű keresőmotor, mely által weblapokra, képekre, videókra kereshetünk rá. Néhány adatot tekintve a Baidu 740 millió weboldal, 80 millió kép, és köz…

A kínai írásjegyek

A kínai írás genezise igen mélyre nyúlik vissza, a világ egyik legrégebbi folyamatosan létező, és máig használt írása, a kialakulására vonatkozólag kevés forrás létezik, legenda viszont annál több. A Hadakozó Fejedelemségek korabeli művek - Xún​zǐ (荀子), Lǚ​shì​ Chūn​qiū (吕氏春秋) - szerint a kínai írásjegyek feltalálása Cāng​ Jié (仓颉) nevéhez fűzhető, ki a misztikus Sárga császár - Huáng​dì (黄帝) minisztere, és történésze is volt egyben, oly rendkívüli bölcsességgel, hogy még a félistenekkel és istenségekkel is megértette magát. Cāng​ Jié a Míng-kori (1367-1644) Táo Táoyí (陶宗仪) történeti művében - Shūshǐ huì​yào (书史会要) is megjelenik, miszerint Cāng​ Jié Huáng Jié (皇颉) adott névvel, s Hòugāng (候冈) családnévvel is ismert volt. Az ismert ábrázolások alapján négy szemmel rendelkezett, a felső kettő a nap és a hold váltakozását figyelte, míg az alsó kettővel a teknőspáncél, valamint a madártollak mintázatát is képes volt megkülönböztetni, az általa kifundált írást a leszármazottak régi írás…

上网了没有?

Szakszemináriumi matéria, a kínai internetes nyelvhasználatból.

When the society changes, language as a sign that the society will also undergo transformation. The digital age in China is the beginning of computer-mediated communication, and recent dramatic social, economic, and political changes that have taken place in China should lead to a change in the Chinese language as well.
The computer-mediated communication (CMC) has become increasingly widespread throughout the world, thanks to the rapid development of the computer technology. In mainland China, since the Internet service started in 1994, it has been developing very quickly. As early as October 1997 there were around six hundred and twenty thousand Chinese netizens. And approximately thirty hundred thousand computers were connected with the Internet.
In January 2007 there were approximately 137 million netizens in mainland China. Around 59 million computers were connected with the Internet. And China had about 843 thousan…

A japán vonatokról

"Japánban a vonatok olyan elbaszottul fejlettek, hogy hangsebességgel közlekednek és androidok irányítják őket, soha a büdös életbe nem késnek. Optimusz fővezérben tótágast áll a genitális szerelem a japán csodát szemlélve: hejj de high-tech vagy bébi" - hallhatjuk a Blikk tudósítóját Tokióból. 
Köztudottan sok van, mi csodálatos, ezek egyike pediglen az a bizonyos japán vonat. Amiről bizonyára a fentebbi fantazmagóriáink vannak, s mi több furtonfurt visszaöklendezi magát a toposz, hogy a japán közlekedési miniszter lemond, ha egy percet késik a vonat, et cetera.

Nos, amire te gondolsz, az nagy valószínűséggel a shinkansen, ami valóban egy módfelett előrehaladott jószág, azonban a japán fővárosban élve a napi ingázásban aligha találkozni vele. Közlekedni vele pedig, még annyira se. A magam részéről két vonalat használok a mindennapi közlekedésben, a Den-en-toshit (田園都市線) s a Yamanotét (山の手線), így pusztán e kettőről van tapasztalatom, ám elöljáróban annyit, hogy felejtsük el…

Japán kocsmológia vol. 1. - Yokochō sikátorok - Omoide Yokocho

A kínai kocsmológia tudományos blogsorozat után belekezdünk a japán kocsmológiába is, mely szintúgy hasonló komolysággal fogja végigjárni a témát itt Tōkyōban. Ma Shinjukuban jártam, akadt a zsebemben egy gopro ezért gondoltam végigjárok az Omoide Yokochón (思い出横丁) "emlékek sikátora'. a sorozat nyitányaként. Mi is az a yokocho?  A yokocho effektíve sikátor, szűk kis utcácska, mely egy totális más Tōkyōba vezethet el bennünket, mint amit a széles sugárutak és felhőkarcolók dicsfényében megszokhattunk. Az Omoide Yokocho - vagy a Shinjuku állomás nyugati kijáratánál található, az évtizedek számos tűzesetét és szerencsétlenségeit számos épület átvészelte, s valódi romkocsma labirintust találhatunk itt, melyekben yakitoritól a motsu-nabén át a soba tésztásig számos falatot szerezhetünk a sör és szaké mellé.   A nevezetes szűkös utcácskákat "pisás sikátorként" (ションベン横丁) is szokták volt emlegetni, mivelhogy az 1999-es tűzvész előtt nemigen voltak mosdók a kis krimókban. A …

Az agymosás kínai művészete

Az imént olvastam Robert B. Cialdini: Influence - The Psychology of Persuasion cimű könyvében egy érdekes fejezetet, melyben a következetesség elvéről van szó, azaz hogy milyen erősen tartunk ki döntéseink illetve elmondottjaink mellett. Pszichológia kutatások alapján ha az ember állást foglal egy bizonyos dologgal kapcsolatban - akkor ezen elv alapján - nagy valószinűséggel akkor is kitart mellette, ha bebizonyosodik a tévedése. Mindezt többek között egy érdekes kinai példával igazolja a szerző. A koreai háborúban (1950-1953) számos amerikai katona találta magát kinai fogolytáborokban. Az már a kezdetektől fogva világos volt, hogy a kommunista kinai vezetés gyökeresen eltérő mód kezeli a foglyokat, mint Észak-Koreai szövetségese, mely utóbbi szigorú megtorlások és büntetések útján vélte hatalma biztositását, valamint a fogva tartottak betörését. A kinaiak egy egészen más, és sokkal hatékonyabb módszert válaszottak.
Tudatosan mellőzve a brutalitást, fizikai fenyitéseket egy szofiszti…

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 8 - A 731-es alakulat nyomában

A Tōkyō sötét múltja sorozatban esett már szó különböző Edo-korividámságokról, évszázadokkal ezelőtti borzalmakkal azonban vélhetően nehezebb együttérezni, mint a közelmúlt kegyetlenségeivel. A sorozat ezen következő epizódjában a XX. századba tekintünk vissza, azon belül is a 731-es alakulat (731 部隊), illetve az azokhoz köthető emlékekhez. Mindenekelőtt ildomos belőlni a kontextust: második világháború, azon belül is második sino-japán háborúban (1937–1945) járunk. Kina észak-keleti területei - nevezetesen Mandzsúria - japán fennhatóság alatt. A tartomány fővárosa, Harbin (哈尔滨), s annak Pinfang kerülete (平房区) adott helyet a 731-es alakulat működésének, melyen keresztül a japán háborús bűnök legsötétebb bugyraiba nyerhetünk némi betekintést. A Japán birodalmi hadsereg hivatalosan Járványmegelőzési és Víztisztító Osztályának (関東軍防疫給水部本部) nevezett alakulatát a Kenpentai (憲兵隊), a voltaképpeni titkosrendőrség irányitása alatt hozták létre, ám az hamarosan az Északkelet-Kinában és Oroszor…

Fejezetek Tōkyō sötét múltjából vol. 2 - Kozukappara vesztőhelye

Minami senju (南千住) számos jelentős történelmi esemény emlékét őrzi, talán több olyat is, amire nem szívesen szoktak volt visszaemlékezni. Ilyen példának okáért a Kozukappara vesztőhelye (小塚原刑場), mely egyike volt az Edo-kori Tōkyō három nagy kivégzőhelyének - Nishikigamori - a mai Shinagawa közelében, valamint Odawa mellett - utóbbi Hachioji külvárosában. A vesztőhelyre a Edo-korszak legsúlyosabb halálnemeinek elszenvedői - fővesztés (斬首刑), keresztre feszítés (磔), máglyán elégetés (火罪) nyertek belépőt, de itt voltak közszemlére téve a gokumon 獄門 - 'börtönkapu' a testtől megválasztott koponyák (mint Masakado fejének esete) is. A hagyományos geomanciai képzetek alapján a rontás/negatív energiák a város északkeleti sarkából érkeztek, s mivel a város ezen kerülte Edo várától (江戸城) pontosan északkeleti irányban helyezkedett el, valamennyi kelletlen de szükséges intézmény - mint a kivégzőhely, vágóhidak, vagy éppen Yoshiwara vöröslámpás negyede is ezen a területen kapott helyet. Ara…