Doufukuai

Fuji látkép a Takao-hegyről Mintegy 1400 éven keresztül, sok száz évvel azelőtt, hogy a shinrin-yoku (森林浴), az "erdőfürdőzés", vagyis az erdő illetve a természet gyógyító hatásaira rácsodálkozott volna mind a japán, mind külföldi közönség, a yamabushi (山伏) szerzetesek már rég többek között Dewa Sanzan (出羽三山, Dewa történelmi tartomány három szent hegye) vagy éppen bérceit Ōmine (大峰山) járták szerte az országban. Jóllehet korántsem hobbiból vagy terápiás célból, ellenben szigorú önfegyelem, aszkéta életmód útján a természettel való szoros kötelékben kerestek spirituális megtisztulást és újjászületést. Tōhoku szent hegyeitől Kansaibeli ormokig    Számos korábbi bejegyzésemben említettem már Tōhoku régióját, ami Japán északkeleti térsége, meglehetősen izolált, hegyvidékes terület, rengeteg hóval és kemény telekkel, mely mezőgazdasági művelésre alkalmatlan , talán ezért is maradt fenn a medvevadászát hagyománya évszázadokon keresztül, és ezért volt olyan nehéz beolvasztani a hely

A katolikus szerzetesrendek közül a jezsuiták a kezdettől fogva igen tevékeny, aktív munkát végeznek a hit szolgálatában, Matteo Ricci atya (1552 – 1610, 马泰奥·里奇) viszont sok szempontból is kiemelkedő alakja volt a rendben belül. Mikor az olasz misszionárius Kínába hajózott, az ország kvázi teljesen ismeretlen volt a Nyugat számára. A misszionáriusok jóllehet mindig is kellőképpen töltve voltak vállalkozó/ és kalandszellemmel, Ricci azonban, egyfajta India Jones archetípusaként kellően intelligens és tökös volt ahhoz, hogy e távoli kultúra kincseit felfedezhesse, és ezzel az eljövendő korok számára is példát állítson.  1582-ben útra kelt az akkor 30 éves Ricci Kínába, azelőtt a jezsuiták nem sok sikerrel jártak Középső Birodalommal. Noha mintegy harminc évvel korábban Xavéri Szent Ferenc (方济·沙勿略) számos útját (majd japán misszióját) követően elhatározta, hogy Kínába megy, ám csak a Kanton közelében lévő Shangchuan sziklaszigetig (上川岛) sikerült eljutnia, ahol legyengült szer

A Tang-civilizáció kulturális expanziója             Kína VII.-VIII. századi hódításainak következtében a Tang-civilizáció nagyon erős ázsiai befolyással rendelkezett, s a buddhista kultúra is ekkor érte el fejlődésének csúcsát. Japán számára a Tang-kori Kína könnyebben megközelíthetőbb volt, mint India, egyike volt a buddhizmus legjelentősebb központjainak, továbbá mesterei, legendái, kolostorai s zarándokhelyei éppoly hírnévnek és megbecsülésnek örvendtek, mint a buddhizmus szülőhazája. Mi több, a japán buddhisták számára Kína jelentette a „Szentföldet”. [1] Ekkora tehető a sajátosan kínai buddhizmus föllendülése is a szövegértelmezés és doktrínák területén; továbbá szintén ezen időszak alatt alakultak azok a nagy iskolák, melyek később Japánban éltek tovább. [2]             A buddhizmus Kelet-Ázsiában mindenekelőtt kereskedelmi útvonalak mentén terjedt, élénkítő hatással hatva annak meglévő méreteire, megteremtve az utazások egy új válfaját, a vallási indíttatású utazásokat