Doufukuai

"Lehet hogy rosszul cselekedtem, mint diplomata. Mindazonáltal nem voltam képes megtagadni a seg í tséget azoktól, akik hozzám fordultak. Semmi különlegeset, csak azt tettem, amit tennem kellett". Fogalmazott tetteiről Chiune Sugihara (杉原 千畝, 1900 – 1986) a Nagy Japán Birodalom kormányhivatalnoka, aki konzulként tevékenykedett Kaunasban, Litvánia akkori fővárosában. A második világháború során Sugihara munkáját, mi több életét kockáztatva összesen 6,000 zsidót menekített meg a nácik elől azáltal, hogy átutazóvízumot bocsátott ki számukra.  Sugihara 1900. január 1-jén született a Gifu tartományban található Yaotsu városában (八百津) Yoshimi és Yatsu Sugihara (杉原好水 / 杉原やつ) második fiaként. A Waseda egyetemen megkezdett tanulmányait hamarosan abbahagyta, hogy a külügyminisztérium szolgálatába álljon. Nemsokára Harbin városába került, ahol intenziv orosz tanulmányokat folytatott, majd a kihelyezett japán konzulátus oroszországi kapcsolataival foglalkozó osztályának munka

1875-ben érte Tōkyō lakosait a hír, hogy több száz kilométer távolságban, fenn a hegyekben Gitarō nevű magányos férfi brutális kegyetlenséggel meggyilkolta és kirabolta a nőt, aki elszállásolta egy éjszakára. A tettes az áldozat levágott fejét is magával vitte, amit hónapokkal később egy kutya szájában hozott vissza a faluba. Rövidesen a holttestet is megtalálták, gyékénybe csomagolva Gitarō lakásában. A tettest kézre kerítették és letartóztatták.  Fizetés nélkül távozó külföldi, a prostituálttal való affér után, 1875 Az ehhez hasonló erőszakos, szenzációhajhász, bulvár jellegű sztorik a korabeli japán tabloidok egyik sajátos műfaját képezték, ez volt az ún. shinbun nishiki-e (新聞錦絵), ami nem más mint fametszeteken prezentált, korabeli sajtóhírek. Tartalmat illetően hasonló jellegű bulvársajtó kiadványok, a ponyvairodalom persze mindenhol jelent volt, az 1870-es évek shinbun nishikije viszont mégis nagyon izgalmas lenyomatát képzi Japán ezen átmeni periódusáról. Szörnyűsé

Kínában edződve az isten sem képes többé az ember szemöldökének felhúzására, ezáltal meg sem kottyan, ha egy méretes csulának látszó endoplazmán, korábban soha nem láttot, feldarabolt állatok lecsüngő csonkjai között korcsolyázva próbál talpon maradni, miközben artikulátlan kurjongatások és hol negédesen hívogató illatok, hol pedig folytogató bűzorkán tornáztatja elnyűtt érzékeit. Gaikoku ezen félelmei e patyolattiszta, selymes kis szigeten a TV-ben is korhatáros tartalomként mennek, hiszen itt ugyebár az eredendően csomagolt termék is fertőtlenített csomagolásban van csomagolva, világosan tudtukra adni a baciknak, hogy Japánban nem érdemes sátorfát verniük. De persze mindig vannak kivételek. Ilyen az Ueno állomásnál található Ameya Yokocho (アメヤ横丁 vagy röviden Ameyoko アメ横) közelében lévő piac is -ez az Ameya yokocho maga egyébiránt a második világháborút követően egy fekete-piacként indult, főleg olyan cuccokat árultak, amit a megszálló erők katonáitól szerezhette

Esik, esik ez a nyomorult eső Tōkyōban, hetek óta infatigábilis, milyen volt a Nap szőkesége, sem tudjuk már. Gondoltuk rászánjuk ezt a délutánt, hogy elzarándokoljunk a Starbucks Roasterybe. A hely maga idén februárban nyílt meg bár Tōkyō Nakameguro negyedében, egy új Starbucks estében azért nem szokott semmilyen hype lenni, lévén minden bokorban van egy, ám a Roastery fajtából pusztán 5 létezik egyelőre széles e világban: Seattle, Shanghai , Milan, NYC és 2019-től Tōkyōban . Ergo a megnyitóról olvasva gondoltuk, hogy elnézünk ide, viszont a különböző horrorisztikus elmondások szerint 3-4-5 órákat kellett várni a bejutás végett... Úgyhogy pár hónapot pihentettük ezt a dolgot, s így lett július a dologból, "csak" 1,5 órába telt, mire sorra kerültünk, de szerencsére nem kell egy helyben várakozni, elég ha lescanneljük a qr-kódot a jegyen s kapunk egy e-mailt ha mehetünk, szóval elszöszmötöltünk a környéken. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik hogy túl sok ér