Xi Jinping és a kínai reneszánsz?

Túl vagyunk már azokon az időkön, mikor a kínai politikai elit generációváltását nem kísérte figyelemmel a világ túlnyomó többsége – ahogy tette azt anno a most leköszönt Hu Jintao illetve Wen Jiabao beiktatásakor. Ma már lényegesen több információ érhető el a kínai politikai folyamatokról, mint valaha, Kínán belül és Kínán kívül egyaránt, s a következő évtized vezetőségcseréjére ezúttal az egész világ odafigyelt. 

Xi Jinping két héttel pártfőtitkárrá való beiktatását követően megtette a következő lépést a „valódi vezér” szerepének kinyilvánításaként második nagy jelentőségű nyilvános beszédével a Beijing Museum „Kína újjászületésének útja” kiállítás alkalmával. 

A Kínai Központi Televízió által országosan közvetített beszédben november 29-én Xi Jinping a nemzetet megszólítva az új pártvezetőség egyesítése alatt Kína új reneszánszának kitűzéséről beszélt. Magabiztos fellépése tovább eresítette pozitív politikai imázsát, emellett a tíz percig tartó beszédében Xi az elődeivel ellentétben kevesebb helyi akcentussal, közhellyel és fárasztó ideológiai megnyilvánulással rendelkezett. Xi a politikai pragmatizmusra, továbbá a párton belüli, megosztó ideológiai viták megelőzésére szólított. „Most vagyunk a lehető legközelebb a kínai nemzet újjászületéséhez, mint bármi máskor a történelemben(…) és biztos vagyok benne, hogy elérjük célunkat” – mondta az 59 éves Xi, oldalán felsorakozva a Központi Végrehajtó bizottság és Politikai Bizottság hat másik tagjával. 

Hu Jintao lemondott mind a pártban betöltött pozícióiéról, valamint a Katonai Bizottsági elnöki posztjáról is. Amennyiben elődeihez – Jiang Zemin, Deng Xiaoping – hasonlóan továbbra is megtartja a Katonai Bizottságban betöltött vezető szerepét az elkövetkező két évre, a hatalom-átadás csak felemás formában mehetett volna végbe. Ezáltal viszont adott a lehetőség Xi számára hatalmának viszonylag gyors konszolidációjára – s csak viszonylag, miként Hu Jintao és Wen Jiabao, illetve a „negyedik generációs vezetők” formális visszavonulására csak jövő év márciusára lehet számítani. 

További kedvező feltételt jelenthet az új kínai elnöknek a legerősebb döntéshozó szerv, vagyis a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának tagjainak létszáma kilencről hét főre való csökkenése egy esetleges koalíció kialakításában. Ekképpen a konszenzuson alapuló döntéshozásra is nagyobb mértékben fejtheti ki személyes befolyását, mely a „kínai reneszánszhoz” szükséges reformfolyamatok keresztülvitelében fontos tényező lehet, ám aggasztó jelként a leginkább reformpártinak tekintett politikusok, Wang Yang és Li Yuanchao nem kerültek be az Állandó Bizottságába. 

A rendszert rengető reformok megvalósítása pedig nem lesz egyszerű feladat: a politikai folyamatok átláthatóvá tétele segíthetne elsősorban a szélesebb tömegek bizalmának újbóli elnyerésében, ezzel szemben a kínai politika egyelőre nem mutat arra utaló jeleket, hogy készen állna egy széleskörű átvilágításra, avagy egy nagyszabású korrupció-ellenes kampányra. A további fontosabb problémák egyike a hukuo, vagyis a családregisztrációs rendszer, aminek következtében a közel 200 milliós vidéki migráns munkaerő nem juthat a városi lakosokat megillető állampolgári jogokhoz: e társadalmi réteg felkarolására eleddig nem volt kísérlet, az elődei politikájával szakítani kívánó Xi számára viszont fontos lehet a kérdés orvoslása. Az „egy gyerek politika” családtervező politika reformja még kevesebb pártbéli ellenállásba ütközhet, ugyanakkor teljesen szembefordulna a Deng Xiaoping nevéhez fűződő politikával. 

A gazdasági reformokat illetően Xi már sokkal kisebb mozgástérrel rendelkezik: szakemberek széles körben osztják a nézetet, hogy Kína beruházásoktól függő gazdaságát a belső fogyasztás, illetőleg a kínai szolgáltatóipar felélénkítésére irányuló szerkezetváltoztatásával lenne képes a hosszú távú növekedés fenntartására. A szeptemberi gazdasági mutatók a kiegyensúlyozásra törekvő folyamat első bíztató jeleit igazolták (a harmadik negyedévben a fogyasztás nagyobb mértékben járult hozzá a GDP növekedéséhez (55%) mint a beruházások (50.5%), ugyanakkor még hosszú munka vár az elkövetkező évek kínai közgazdászaira. 

A kiegyensúlyozásra való törekvés szükségessége nem pusztán a növekedés egyenletességéhez járul hozzá, de a teljes gazdasági struktúra reformját idézi elő. E reformok irányítói a gazdasági tőke eloszlatási szerkezetében is változtatásokat hajtanának végre, melyben az állami vállalkozások ellenében nagyobb szerepet juttatnának a kínai fogyasztóknak valamint a kis-, és középvállalkozásoknak. Kérdés, Xi Jinping mint az „új kormányos” képes lesz-e politikai tőkéjével ellensúlyozni az állami vállatok, a helyi kormányzatok, központi bürokrácia, valamint az elit családok érdekeit, s keresztülvinni Kína valódi reneszánszához szükséges társadalmi és gazdasági reformokat.