Shàng​hǎi, Shàng​hǎi!

Shàng​hǎi immáron sokadszorra.

Szeretem ezt a várost.

Mely ugyan korántsem egy autentikus kínai város, sokkal inkább a Föld nációinak létteret adó világakol, mely első blikkre talán visszataszítónak hathat, valójában pedig minden képzeletet felülmúl. Nehezen hagytam ott Nán​jīng-ot, de mindig nagy izgalommal utazok Shàng​hǎi-ba, miként a felfedezésre váró zegek-zugok, korzók, negyedek száma nem ismer limitet.


Eltölthetsz két napot, két hetet, két évet, húsz évet Shàng​hǎi-ban, de sohasem fogod megismerni teljes igazában.

Talán pont ebben rejlik e rátarti s kissé groteszk urbanisztikai gargantua minden mocskos bája. Shàng​hǎi kámforos vákuuma magába szippant minden lelket, majd egészen más formában köpi ki, minthogy elragadta. "Kelet szajhája", véleményemben ez a legrávalóbb titulus: valami félhomályon átívelő neonhídon elegánsan lépkedő, füstködös egzotikum leple alól kivillanó vonzó női lábak, afféle letűnt korok kéjvonaglásának futurisztikus újraértelmezése, ergo sex és piacgazdaság. Szerintem ez Shàng​hǎi.

Shàng​hǎi értékét elsősorban az itt élő emberek adják. Az olyan itt élő emberek, mint teszem azt Shogo cimborám. Shogo a legjobb japán haverom, de ő - akárcsak Wáng - radikálisan eltér az átlagjapántól, mind gondolkozásmódjában, mind értékrendjében, s magához a világhoz való hozzáállásában. Shogo alapvetően egy állat, normálisnak kevéssé nevezhető, de hihetetlen egyéniség, kinek hatalmas szíve van, s végtelenül önzetlen. Olyan helyekre jutottam el általa, melyekre magamtól semmiképp sem lett volna módom, olyan emberekkel találkoztam rajta keresztül, kik egytől-egytig inspiráltak, felnyitották szemem világát, s annyi szakét ittam vele, amennyi egész Japánban nincsen.

A ránk váró kemény estétől tart óvakodva dobtam neki egy sms-t, ha ráér esetleg, ütközhetnénk egy sörre, vagy hasonló. Shogo erre felhívja a magyar nagykövetséget, hogy hol van magyar étterem Shàng​hǎi-ban, s csak nagy erőlködésre sikerül meggyőznöm, hogy nem kell úrisakodnunk. Rendben, akkor legyek kilencre a Simply Thai-ban, a Xīn​tiān​dì-ben (新天地). Xīn​tiān​dì, na remek. Kezdődik.

Sejtésem beigazolódott, ahogy odaértem a Simply Thai-hoz: baszki Shogo, hova hoztál már megint! Leülök a terasznál, gyanakodva méregettek a pincérek, bizonyára megböktek volna egy hosszú bottal, mint egy csótányt a sarokban, ha Shogo meg nem érkezik.

De Shogo megérkezett, kaja, s rezignáltam vettem tudomásul: újfent széttépjük a Shàng​hǎi-i éjszakát!

Elsőként a Bar Rouge-ba mentünk, a Bund-nál, mely nem kevésbé exkluzív, mint mondjuk a Vue. Sőt. "White party" volt, dress-code, így a vörös kárpiton, mögöttem VIP-knek látszó tárgyak egész hada előtt kellett átvedlenem a placc által biztosított fehér pólót, s juthattam ezáltal bejutáshoz. A belépő árára pislantva mellévert a szívem, erre Shogo rám néz: "ezek az utolsó napjaid Kínában, emlékezetessé tesszük őket!" (Hozzávetőlegesen százötveny évnyi adósrabszolgaságban lennék már, ha valaha is törlesztenem kéne azt az összeget, melyet Shogo állt nekem ismeretségünk kezdete óta. De nála a pénz persze nem számít. Más világban él, mint él, ám azon vagyok, hogy egyszer partnere, s ne vendége lehessek, hanem méltó módon viszonozhassam azt a rengeteg kedvességet, mit irányomban mért. Mondhatni a példaképem.)

A Bar Rouge ismételten arról tett tanúbizonyságot, hogy szar fogalmam sincs a klubokról, pedig voltam már néhány helyen. A felhőkarcoló tetőteraszáról lepillantva az alant elterülő látvány, s maga a bár olyan összhatást eredményezett, hogy csak nehézkesen tudtam egységes egésszé összetenni a képet. A Lùjiāzuǐ-ra (陆家嘴) vetve tekintetem, minden lehengerlő ereje mellett mégis az a gondolat ötlött eszembe, hogy ez nem más, mint a kibaszott kapitalizmus manifesztációja.

Talán tovább is vezethettem volna e gondolatsort, ha a rúdtáncos csaj a gravitációt meghazudtuló mutatványokat nem végez, de végzett. Shogo közben szállította a különböző koktélokat, もちょっとの飲んで、sincs megállás s indulás tovább a Node-ba, hol legutóbb is tiszteletünket tettük. Itt lettem bemutatva a Shàng​hǎi​-i japán közösség krémjének, kikkel egy további klubba sodort talán maga az isteni szél, vagy pusztán a jóakarat, ám az emlékek fonalát kettévágó kognitív korlát a további retrospektív vizsgálódásnak bús véget szab. Olyan messzire mentünk a Lùjiāzuǐ-tól (hol hostelem volt), hogy a taxira alig volt pénzem visszajutni kiindulási koordinátáimhoz. Viszont összehaverkodtam a sofőrrel, tudtára adtam, hogy szar pénzem sincs- kvázi minden ingóságom yen-be váltottam -, és volt olyan rendes, hogy a teljes összeg harmadáért sem vitt egészen a hostelig.

Másnap kissé megpocsíkolva ébredtem, rácsodálkozva a másnaposság burkából agysejtjeim sötét temetőjére, a fényes tegnap este ma már férgek dúlta, bűzhödt kriptájára. Kínai szobatársaim segítettek át a vészen, kiket nagy csodálattal töltött el, hogy beszélem nyelvüket: hiába, mindig tud meglepetést okozni egy laowai. Teljesen másképp kezelik az embert, ha tud velük beszélni. Amikor tegnap becsekkoltam a Hidden Garden Youth Hostel recepcióján, előttem amerikaiak mutogattak nagy bőszen az étlapra, hogy ezt, meg azt kérnek, közben dumáltam kicsit a portás csajjal, aki miután felmérte a helyzetet, meginvitált: gyere a konyhába, egyél velünk, nézünk valami finomat, neked nem kell a lǎo​wài​-okkal kajáznod. Apró gesztus, mely nagyon jól esett.

Aztán délután Shogo-val még egyszer elzúztunk kajázni, elbúcsúztunk, délután meg visszamentem a hostelba agonizálni. Másnap még Mirjammal összefutottunk egy ebédre a Zhēngdà Guǎng​chǎng-ban, tőle is szintúgy elbúcsúztam, majd tettem egy sétát a Lùjiāzuǐ elképesztő üvegpalota-rengetegében, hostel, cuccok összepakolása, és estére kizúztam a reptérre. Noha a gépem csak reggel indult, de mivel hajnalhasadtában (meg általában délelőtt) életképtelen vagyok, másrészről pedig úgyse nagyon tudtam volna már aludni, hát a Pǔ​dōng-ra tértem, kínai kiküldetésem kiindulópontjára. Több ízben harakiri-vel (腹切り) próbálkoztam, sikertelenül, így reggel becsekkoltam, s felpattantam az Ōsaká-ba (大阪) tartó gépre.

Búcsút mondtam Shàng​hǎi-nak, egyúttal Kínának, s útjára indult a Japán-tripem.