A hagyományos kínai társadalom felbomlásától a marxizmusig
A XX. század első felében Kínában egyfajta széthullási folyamat figyelhető meg. A politikai és gazdasági hatalomátvétel nyomán kialakuló új csoportok heterogén összetételűek voltak, és egymást nem ismerő, gyakorta ellenséges szekciókból állták. Az újonnan létrejövő kínai polgárságot pusztán egyéni érdekei mozgatták. Az ipari proletariátus helyzete kiábrándító volt: átlagosan tizenkét órás munkaidő, az elbocsátás folyamatosan fennálló réme, beteg- és baleset-biztosítás nemléte, asszony- és gyermekmunka. A szakszerveződést legfeljebb önsegítő csoportosulások jelentethették, kik az azonos faluból vagy régióból származó emberek tömörülését jelentette. A munkásszervezetek csak 1919-1921-ben tűntek fel, ám 1927-ben Jiang Jieshi (Csang Kaj-sek) szétverte őket. A nacionalista kormány által létrehozott új, hivatalos szakszervezetek, amelyeket a bűnözők és a rendőrség tartottak ellenőrzésük alatt, megakadályozták, hogy 1928 és 1949 között a gyenge kínai munkásosztály szerepet játsszon a politikában.[1]
Nyomasztóan hatott rájuk a függetlenség hiánya, illetve a japán és nyugati vállalatok kényszerítette versenyhelyzet, és éppen emiatt voltak fogékonyak a hazafias szólamokra. Általános helyzetképük hiányában azonban képtelenek voltak elszakadni az idegen kizsákmányolástól, valamint azok gyarmati rendszerüktől, így nem is járulhattak hozzá, hogy Kína kiszabaduljon alávetett helyzetéből. [2]
Meglehetősen komplex kérdést vetett fel az évszázados hagyományokra támaszkodó rendszer megváltoztatásának mibenléte, illetőleg, hogy miként lehetséges az új és a
modern szintézisét megvalósítani.[3] Az erőteljes múltközpontú kínai gondolkodásnak fontos következményei voltak: „a kínai valóság, a múltbéli tradíciók és a jelen realitásai nagymértékben befolyásolták a kínaiak gondolkodását bármely külföldi eszmerendszert[4] illetően”[5] – így a kommunizmust is. Egyes nézetek szerint „bármely tan, ha történelmi befolyásra tesz szert, korlátlanul rugalmassá válik[6]”
A különböző csoportosulások közös pontját a kardinális probléma: Kína megmentése képezte.[7] A modernizáció irányába tett lépésekre több alternatíva is kínálkozott: a westernizáció, a tradicionális konfuciánus ren
dszer újragondolása, a reformok vagy éppen a forradalom útja egyaránt járhatónak tűnt, miképp a XX. század első két évtizedére nagy hatással bíró hagyományorientált nacionalizmus helyét a forradalmi nacionalizmus vette át.[8] E forradalmi nacionalizmus lényegi pontját az egységesített, politikailag integrált nemzetállam létrehozásának törekvése vezette; ezt azonban nagymértékben hátráltatta, hogy e korban a társadalmi összefogás megszűnt, pusztán az egyéni boldogulás maradhatott életcél gyanánt. S részben ez szolgál magyarázatul annak, hogy a kínai értelmiség miért érdeklődött annyira a nyugati középosztályt foglalkoztató eszmék iránt: az egyén romantikus rajongása, az élethalálharc, a legalkalmasabb kiválasztódása. 1927-től úgy tűnt, hogy Kína számára a marxizmus hozhatja el a megváltást.[9]
Kínában a szocializmus, illetve a szocialista eszmék nem voltak teljesen előzményektől mentesek. A Taiping felkelés (1851-64) mintegy hidat képzett a kínai parasztfelkelések, a kínai tradíciók és a kommunista doktrína között. A kínai kommunizmus gyökerei így nem pusztán a nyugati forradalmi tradíciókba (Rousseau, Hegel, Marx, Lenin) nyúlnak vissza, de a titkos társaságokba, tömeges parasztmozgalmakba, illetve az azokat kordába tartani kívánó birodalmi törekvésekben is, melyek mind fontos szerepet képeztek a kínai történelemben[10].
Meglehetősen komplex kérdést vetett fel az évszázados hagyományokra támaszkodó rendszer megváltoztatásának mibenléte, illetőleg, hogy miként lehetséges az új és a
modern szintézisét megvalósítani.[3] Az erőteljes múltközpontú kínai gondolkodásnak fontos következményei voltak: „a kínai valóság, a múltbéli tradíciók és a jelen realitásai nagymértékben befolyásolták a kínaiak gondolkodását bármely külföldi eszmerendszert[4] illetően”[5] – így a kommunizmust is. Egyes nézetek szerint „bármely tan, ha történelmi befolyásra tesz szert, korlátlanul rugalmassá válik[6]” A különböző csoportosulások közös pontját a kardinális probléma: Kína megmentése képezte.[7] A modernizáció irányába tett lépésekre több alternatíva is kínálkozott: a westernizáció, a tradicionális konfuciánus ren
dszer újragondolása, a reformok vagy éppen a forradalom útja egyaránt járhatónak tűnt, miképp a XX. század első két évtizedére nagy hatással bíró hagyományorientált nacionalizmus helyét a forradalmi nacionalizmus vette át.[8] E forradalmi nacionalizmus lényegi pontját az egységesített, politikailag integrált nemzetállam létrehozásának törekvése vezette; ezt azonban nagymértékben hátráltatta, hogy e korban a társadalmi összefogás megszűnt, pusztán az egyéni boldogulás maradhatott életcél gyanánt. S részben ez szolgál magyarázatul annak, hogy a kínai értelmiség miért érdeklődött annyira a nyugati középosztályt foglalkoztató eszmék iránt: az egyén romantikus rajongása, az élethalálharc, a legalkalmasabb kiválasztódása. 1927-től úgy tűnt, hogy Kína számára a marxizmus hozhatja el a megváltást.[9]Kínában a szocializmus, illetve a szocialista eszmék nem voltak teljesen előzményektől mentesek. A Taiping felkelés (1851-64) mintegy hidat képzett a kínai parasztfelkelések, a kínai tradíciók és a kommunista doktrína között. A kínai kommunizmus gyökerei így nem pusztán a nyugati forradalmi tradíciókba (Rousseau, Hegel, Marx, Lenin) nyúlnak vissza, de a titkos társaságokba, tömeges parasztmozgalmakba, illetve az azokat kordába tartani kívánó birodalmi törekvésekben is, melyek mind fontos szerepet képeztek a kínai történelemben[10].
[1] James Pinckney Harrison: The Long March to Power. A History of the Chinese Communist Party, 1921-72. New York, 1972. 9.p.
[2] Jacques Gernet:A kínai civilizáció története. Bp.,2005.468.p.
[3] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk. 2001. 2-3. 212.p.
[4] A kínai történelem során természetesnek tűnt valamennyi hit- és eszmerendszer vagy éppen intézmény kínai viszonyokra épített, az ország struktúráinak adekvát, sajátos adaptációja. Mind a buddhizmus avagy az idegen uralkodódinasztiák – a mongol Yuan, a mandzsu Qing – teljes asszimilációja példának tekinthető erre.
[7] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk. 2001. 2-3. 212.p.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése