Doufukuai

『姥捨月』（月岡芳年『月百姿』 Az ubaseteyama （姥捨て山） , szó szerént a megöregedett nő ( 女 + 老 ) hegyekbe hajítása (egyéb változatban   きろうでんせつ [ 棄老伝説 ]-ként szerepel) a régi Japán egy állítólagos gyakorlata volt .  Többnyire aszályos időszakok illetve éhezések során - esetenként a földbirtokosok ( 殿様 ) rendeletére - melynek során az idős, magatehetetlen ( 口減らし ) hozzátartozókat egy távoli, kietlen helyre cipelték, majd ott magukra hagyták őket.  E gyakorlat megerősítetlen szájhagyománya Európában sem teljesen ismeretlen, lásd a szerbiai lapot , vagy az északi államok ättestupa nevű szokását. A legenda szerint, a háton cipelt öregemberek a hegyre vezető út során ágakat tördeltek le ( 枝折り型 ) s ejtették a földre, ezzel jelezvén az utat a visszatérő fiuk eltévedését elkerülendő 「お前が帰るときに迷わないように .  Néhány festményen és versen kívül sok bizonyíték mindenesetre nincs a dologra, s bár Keisuke Kinoshita Az 1958-as Narayama Bushikō (The Ballad of Narayama, 楢山節考 ), majd   Shohei Imamura 1983-ban