Doufukuai

Tōkyō környéki túrák következő, mintegy közhelyes epizódja Hakone. Hakonéba tőlünk eljutni elméletileg nem lenne különösebb kihivás, ámbár a kanagawai Odakyu- vasútvonal éppúgy a kifürkészhetetlen természet karmai között nyomorog, mint a Magyar Államvasutak Zrt. Szombat reggel szokatlanul korán sikerült zigótaállapotból embert faragni magunkból, s már kilenc óra tájékán Odawarában voltunk honnét pusztán egy zhenjiangi fogatlan vámpir köpésének hatótávolságában lokalizálódik Hakone (箱根) városa (6 km). De az kegyetlen természeti erők rettentő faágat basztak az Odawarából Hakonéba induló vasútvágányra, ami totálisan megbénitotta a közlekedést órákon keresztül.  Marhára nem illik az az Ashinoko (芦ノ湖) tóra ez az álkalózhajó... Sebaj, fogjunk taxit - gondultuk, hisz nincs olyan messze Hakone. Ez alapvetően jó ötlet volt, csakhogy előttünk éppen 126,999,000 embernek is eszébe jutott , ergo már a taxiba sorban állók enumerációját nézve feladtuk az egészét. Menjünk gyalog? Fen

Az 1850-es években Japán még mindig izmoskodott hogy nem kér a külvilágból, aztán Matthew Perry s ama fekete hajóinak noszogatására megnyitották Shimoda kikötőjét. Majd Yokohamát is, és Shimodát pedig bezárták. Ennyi háttérsztori talán elég is lesz, mi több nem érdemes azon búslakodni, hogy mi történt Bakumatsu (幕末) korszak alatt, hiszen Shimoda a mai napig egy közkedvelt tengerparti nyaralóövezet. A salaryman számára a tōkyō-i nyár a 18 szintes buddhista pokol 19. szintje. Öltöny-nyakkendőben rohangálni a perzselő napon összeaszalódott emberszőlők szarkofágjában szégyenletesen szar.  A Yamanote vagonjaiban Guernica-üzemmódban transzportálódván vizet vizonáltam. Nagyon sok vizet, amiben úgy úszhatok, mint egy delfin.  Szóval efféle gondolatsorok közepette keveredtünk el végül Shimodába, ahol végre delfinné változhattam. Nem vittem sok cuccot, csak egy táskányi felszerelést, goprókat, sparkot, a D610-et, egy 50-est, és hát muszáj volt a 80-200-at is, hogy K