Kukába a kanjival? Amikor Kelet-Ázsia majdnem lecserélte a saját írását
Romanizáció, írásreform és nemzeti identitás Kínától Vietnámig
A XIX. század végétől Kelet-Ázsia több országában ugyanaz a nyugtalanító kérdés merült fel: lehetséges-e modern államot, tömegoktatást és versenyképes gazdaságot építeni hagyományos írásrendszerrel? Jóllehet e dilemma nem volt teljesen egyedülálló, hiszen ahogy tudjuk Európában is a nemzetállamok kialakulásának időszakában egyre nagyobb hangsúlyt kapott a nyelv és az írás egységesítése, mivel a modern közigazgatás, az oktatás és a tudomány fejlődése ezt megkövetelte.
Ugyebár a XIX. század elején Magyarországon is hasonló törekvések jelentek meg a nyelvújítás mozgalmában: a cél az volt, hogy a magyar nyelv alkalmassá váljon a korszerű tudományos, műszaki és hivatali élet igényeinek kielégítésére. Bár Európában ezek a reformok elsősorban a nyelv szókincsének és helyesírásának fejlesztésére irányultak, míg Kelet-Ázsiában gyakran magát az írásrendszert is érintették, mindkét esetben ugyanaz a kérdés állt a középpontban: miként lehet a hagyományok megőrzése mellett megfelelni a modernizáció kihívásainak.
Kína katonai vereségei, Japán rohamos modernizációja, a gyarmatosítás és a nyugati technológia térnyerése sok értelmiségit arra késztetett, hogy saját nyelvében és írásában keresse a lemaradás okát. A kínai írásjegyeket egyesek kulturális örökségnek, mások a tömeges írástudás akadályának tekintették. Japánban a kanji bonyolultságát bírálták, Koreában a hangul és a kínai eredetű hanja viszonyáról vitáztak, Vietnámban pedig végül valóban megtörtént a latin betűs átállás.
Ezek a reformok azonban nem ugyanazt jelentették. Fontos megkülönböztetni négy ténylegesen felmerült opciót, úgymint:
- egy nyelv lecserélését egy másikra, például a japán felváltását franciával
- egy nyelv írásrendszerének lecserélését, ahogyan Vietnámban történt
- egy kiegészítő átírási rendszer bevezetését, amiből a kínai pinyin lett
- valamint a meglévő írás egyszerűsítését és szabványosítását
A huszadik századi vitákban ezek a célok gyakran összemosódtak, a végeredmény mégis országonként egészen más lett.
Miért vált politikai kérdéssé az írás?
A kínai írásról számos posztot írtunk már, de dióhéjban annyit róla, hogy nem egyszerűen logografikus, vagyis nem minden jel egy teljes szót jelöl. Pontosabb ún. morfoszillabikus rendszerként leírni: egy írásjegy általában egy szótaghoz és egy jelentéshordozó nyelvi elemhez kapcsolódik. A japán írás ennél is összetettebb, mert a kanjikat két szótagírással, a hiraganával és a katakanával együtt használja.
Ezek a rendszerek hagyományosan jól alkalmazkodtak a kézíráshoz, a kalligráfiához és a hagyományos nyomtatáshoz. A modern tömegállam viszont gyorsan képezhető hivatalnokokat, olcsó tankönyveket, egységes helyesírást, távírót, írógépet és később pedig már számítógépes adatfeldolgozást igényelt. Az írás reformja ezért az oktatás, az államigazgatás és a technológiai fejlődés kérdésévé is vált.
Mindazonáltal a reformerek érvelése gyakran túlságosan egyszerű volt. Azt feltételezték, hogy az alfabetikus írás önmagában magasabb írástudást és gyorsabb modernizációt eredményez. A történelmi tapasztalat ennél azonban összetettebb. Az oktatás minősége, az iskolák hozzáférhetősége, a szegénység és az állami intézmények legalább annyira meghatározták az írástudást, mint maga az írásrendszer.
Kína és a latin betűs jövő gondolata
A kínai írás reformja már a császárság utolsó évtizedeiben napirendre került. A reformerek először nem feltétlenül az írásjegyek eltörlését követelték. Többen a beszélt nyelvhez közelebb álló irodalmi nyelv, a baihua elterjesztését, az oktatás átalakítását és kiegészítő fonetikus rendszerek bevezetését támogatták.
Az 1910-es és 1920-as években több átírási rendszer született. Ilyen volt a ma Tajvanon is használt zhuyin, közismert nevén bopomofo, valamint a latin betűs Gwoyeu Romatzyh (国语罗马字). Utóbbi a tónusokat nem ékezetekkel vagy számokkal, hanem a szavak betűzésének megváltoztatásával jelölte. Nyelvészetileg kifinomult megoldás volt, de a tömeges oktatásban nehézkesnek bizonyult. A teljesség igénye nélkül, ilyen szabályok szerepelnek benne
Ha a kezdőmássalhangzó zöngétlen, vagy nincs kezdőmássalhangzó, akkor az alapalakot kell használni.
花（hua）、乌（u）
Ha a kezdőmássalhangzó zöngés, akkor a kezdőmássalhangzó után egy h betűt kell hozzáadni.
猫（mau→mhau）、扔（reng→rheng）
Ha a szótag magánhangzós része (韵母) a, o, e vagy y betűvel kezdődik, akkor az első magánhangzó után egy r betűt kell beszúrni.
茶（cha→char）、同（tong→torng）
Ha a szótag magánhangzós része i vagy u betűvel kezdődik, akkor a kezdő i betűt y-ra, a kezdő u betűt w-re kell cserélni.
Ha a szótag magánhangzós része csak i vagy csak u, akkor eléjük y, illetve w kerül.
宜（i→yi）、胡（hu→hwu）
Az iee és uoo esetében azonban a kezdő i, illetve u helyett y, illetve w szerepel.
也（ie→iee→yee）、我（uo→uoo→woo）
etc. A rendszer működését jól mutatja, hogy ugyanaz az ai szótag a négy tónusban ai, air, ae, ay, a guo pedig guo, gwo, guoo, guoh alakban jelenik meg. A Gwoyeu Romatzyh tehát magába a szóalakba kódolta a tónust: nyelvészetileg kifinomult megoldás volt, de jelentős helyesírási terhet rótt a tanulókra. Részletes helyesírási táblázat.
A radikális reformerek ennél tovább mentek. Lu Xun állítólagos, gyakran idézett, 1930-as évekbeli megfogalmazása szerint:
汉字不灭，中国必亡
„Ha a kínai írásjegyek nem pusztulnak el, Kína fog.”
A mondat nem a kínai kultúra egyszerű elutasítását jelentette (igaz, nincs megbízható bizonyíték arra, hogy valóban ő mondta volna). Lu Xun (魯迅) - akit gyakorta a modern kínai irodalom atyjának neveznek - azt látta, hogy a nehezen hozzáférhető írott kultúra milliókat zár ki az oktatásból és a politikai részvételből. Lu Xun valóban élesen bírálta a korabeli kínai társadalmat, és támogatta a nyelvi reformokat, ezért sokan utólag neki tulajdonították ezt a radikális kijelentést.
A Latinxua Sin Wenz kísérlete
A legjelentősebb kínai romanizációs kísérlet nem Kínában, hanem a Szovjetunióban indult. Az 1920-as évek végén Qu Qiubai (瞿秋白) kínai kommunista értelmiségi szovjet nyelvészekkel, köztük V. S. Kolokolovval és A. A. Dragunovval együtt kezdett dolgozni a Latinxua Sin Wenz (拉丁化新文字), vagyis a "latinizált új írás" rendszerén.
 |
| Qu Qiubai |
Elsődleges céljuk a Szovjetunió távol-keleti területein élő kínai munkások oktatása volt. (Ezeken a távol-keleti területeken koreaiak is éltek nagy számban). A rendszer kidolgozása már 1928-ban megkezdődött Moszkvában, majd 1931-ben egy vlagyivosztoki konferencián egységesítették. Érdekességképpen nem egyetlen, változatlan ábécéről volt szó: az északi mandarin mellett több más kínai nyelvváltozathoz is készültek külön változatok. A mozgalom történetét, valamint a kínai, szovjet és eszperantista résztvevők együttműködését egy Sapienza Egyetemen megjelent kutatás részletesen feldolgozza.
A Latinxua Sin Wenz különlegessége az volt, hogy a kezdetektől nem pusztán átírási rendszernek szánták. A cél az volt, hogy idővel teljesen felváltsa a hagyományos kínai írásjegyeket. Ennek érdekében - a Szovjetunióban született rendszer ellenére - nem a cirill, hanem a latin ábécét választották, mert azt egyszerűbbnek és nemzetközileg használhatóbbnak tartották.
A Beifangxua Latinxua Sin Wenz helyesírása sok tekintetben hasonlít utódjához, a Hanyu Pinyinhez. A rendszer azonban hivatalosan nem a pekingi kiejtésen alapult, mint a putonghua és a pinyin, hanem az 1913-as Kiejtést Egységesítő Bizottság (讀音統一會) által meghatározott kiejtési normán. Emiatt különbséget tett például a palatalizált alveoláris hangok (zi–ci–si) és a palatalizált veláris hangok (gi–ki–xi) között, továbbá olyan írásmódokat használt, mint a yo és az ung a pinyinben megszokott ye és eng helyett.
Peking neve ezért Beiging, Tianjiné pedig Tianzin alakban szerepelt. A 畫 (pinyin: huà) írásjegyet xua, míg a 下 (pinyin: xià) írásjegyet xia formában írták.
A rendszer egyik legfeltűnőbb sajátossága a tónusjelek teljes elhagyása volt. A kidolgozók úgy vélték, hogy a beszédhelyzet és a mondat összefüggései többnyire elegendőek az azonos hangzású szavak megkülönböztetéséhez. Ezzel egyszerűbbé és gyorsabbá kívánták tenni az olvasás elsajátítását.
A rendszert elsősorban a szovjet Távol-Keleten élő, becsült méret alapján mintegy százezres kínai munkásközösség alfabetizálására dolgozták ki, és e közösség körében próbálták ki. A szovjet kísérlet az 1930-as évek közepén lényegében véget ért, miközben Kínában, főleg a kommunista területeken, 1943-44-ig folytatódott. Baloldali értelmiségiek és eszperantisták támogatták, a kommunisták által ellenőrzött területeken pedig felnőttoktatási programokban alkalmazták. Egy gyakran idézett összesítés szerint több mint háromszáz újság, tankönyv és egyéb kiadvány jelent meg Latinxua írással, összesen mintegy félmillió példányban.
 |
| A Dàzhòng Bào (大衆報), egy mandarin–sanghaji nyelvű, Latinxuával írt lap 1938-as száma. |
A mozgalom csúcspontját 1940 körül érte el. Mao Zedong határvidéki kormánya a Latinxua Sin Wenz-et bizonyos hivatalos dokumentumokban a hagyományos kínai írással azonos jogállásúnak ismerte el, egyes összefoglalók szerint 1949-ben pedig Északkelet-Kína vasúti távközlési rendszerében is alkalmazták.
Mindezek ellenére a rendszer végül nem váltotta fel a kínai írásjegyeket. A kínai kommunista területeken működő programot 1943-1944 körül fokozatosan leállították, hivatalosan részben a képzett oktatók hiányára hivatkozva. Több történész szerint azonban politikai megfontolások is szerepet játszottak: a kommunista vezetés az országos hatalomátvétel előtt nem kívánta elidegeníteni azokat, akik a hagyományos írásjegyeket a kínai kulturális örökség elválaszthatatlan részének tekintették.
A Latinxua sorsához a gyakorlati nehézségek is hozzájárultak. A különböző kínai nyelvváltozatok közötti eltérések, a tónusjelölés hiánya és a mandarin elsajátításának szükségessége korlátozta a rendszer használhatóságát. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kínai társadalom jelentős része nem pusztán írástechnikának tekinti a kínai írásjegyeket. Azok történelmi szövegekhez, családnevekhez, helynevekhez és több ezer éves kulturális hagyományokhoz kapcsolódnak, ezért sokak számára jóval többet jelentenek egy egyszerű írásrendszernél.
Mao, Sztálin és a "nemzeti forma"
A Kínai Népköztársaság 1949-es megalakulása után a teljes fonetizálás továbbra is lehetséges hosszú távú célként szerepelt a nyelvpolitikai gondolkodásban. Mao Zedong 1951-ben úgy fogalmazott, hogy az írásreformnak a fonetizálás általános irányát kell követnie.
文字必须改革，要走世界文字共同的拼音方向
Az írásrendszert meg kell reformálni, és a világ írásrendszereinek közös, fonetikus irányát kell követnie.
Ez viszont nem jelentette azt, hogy a kormány azonnal elhatározta volna az írásjegyek eltörlését.
Apropó, ehhez kapcsolódik egy vélt vagy valós anekdota Mao és Sztálin moszkvai beszélgetéséről. Zhou Youguang (周有光), a pinyin egyik kidolgozója évtizedekkel később úgy emlékezett, hogy Mao kikérte Sztálin véleményét a kínai írás latinizálásáról. Sztálin állítólag azt tanácsolta, hogy egy olyan nagy országnak, mint Kína, saját, "nemzeti formájú" írásra van szüksége.
 |
| Zhou Youguang |
A történetet több visszaemlékezés is említi, de a beszélgetést közvetlenül igazoló hivatalos jegyzőkönyv nem ismert. Ezért helyesebb későbbi beszámolóként kezelni, nem pedig bizonyított diplomáciai döntésként. Zhou változatát John DeFrancis sinológus-nyelvész írásreformról szóló tanulmánya is ismerteti.
.webp)
A kínai reformerek először valóban megpróbáltak "nemzeti formájú", az írásjegyek vonásaira emlékeztető fonetikus ábécét alkotni. Miután ezek a tervek nem bizonyultak kielégítőnek, visszatértek a latin betűkhöz.
A tényleges kompromisszum három részből állt:
- a beszélt köznyelv, a putonghua szabványosításából
- az írásjegyek egy részének egyszerűsítéséből
- valamint a latin betűs pinyin bevezetéséből.
Az egyszerűsítési programot 1956-ban tették közzé, a Hanyu Pinyint pedig 1958-ban fogadta el az Országos Népi Gyűlés, ahogyan arról a kínai oktatási minisztérium összefoglalója is ír. 《汉语拼音方案》
A pinyin végül nem váltotta fel az írásjegyeket. Kiejtési segédletként, az iskolai oktatásban, szótárakban, nevek nemzetközi átírásában és később a számítógépes szövegbevitelben terjedt el. Bizonyos értelemben éppen a latin betűs pinyin segített abban, hogy a kínai írásjegyek a digitális korban is fennmaradjanak, meg nagyrészt segíti a külföldiek nyelvtanulását is.
Tajvan: ugyanaz a nyelvpolitikai kérdés, más válasz
A Kínai Köztársaság tajvani kormánya nem vette át a szárazföldi egyszerűsítést. Tajvanon megmaradtak a hagyományos írásjegyek, a kiejtés tanítására pedig továbbra is a zhuyint használják.
Ez egy fontos ellenpélda. A közös kínai íráshagyomány és a mandarin standard mellett két eltérő állami reformstratégia alakult ki. A szárazföldi Kína az egyszerűsített írásjegyeket és a pinyint választotta; Tajvan a hagyományos írásjegyeket és a zhuyint őrizte meg. A tajvani állam ma is kulturális örökségként tekint a hagyományos formákra, amit az elnöki hivatal közleményei is bőszen hangsúlyoznak.
Ez azt is mutatja, hogy egy írásrendszer modernizációja nem vezet szükségszerűen egyetlen technikailag optimális megoldáshoz. A politikai identitás és az oktatási hagyomány legalább annyira számít.
Eszperantó, anarchizmus és honnan Ba Jin neve?
A kínai írásreform történetében még az eszperantisták is fontos szerepet játszottak. Az 1920-as és 1930-as években ugyanis az eszperantó korántsem számított puszta hobbinyelvnek. Anarchisták, szocialisták és más internacionalista értelmiségiek olyan semleges közvetítő nyelvet láttak benne, amely csökkentheti a nagyhatalmi nyelvek fölényét.
._Le_cours_d'Esperanto.png) |
| Short History of Anarchist Participation in the Esperanto Movement |
Számukra az eszperantó egy olyan jövőt szimbolizált, amelyben a nemzetközi munkásmozgalom és a különböző népek közvetlenül kommunikálhatnak egymással, nem pedig a gyarmati hatalmak nyelvein keresztül. Több kínai anarchista Franciaországban és Japánban ismerkedett meg az eszperantóval, majd hazatérve tanfolyamokat szervezett, folyóiratokat alapított és fordításokat készített.
 |
| Cai Yuanpei |
Az eszperantista mozgalom egyik legismertebb alakja Ba Jin (Li Yaotang) volt, a modern kínai irodalom kiemelkedő írója. Szorosan kapcsolódott az anarchista és az eszperantista mozgalomhoz: eszperantóból fordított, külföldi aktivistákkal levelezett, és az irodalmat a társadalmi felszabadítás eszközének tekintette.
 |
| Ba Jin |
Írói nevének eredetét gyakran Mihail Bakunyin és Pjotr Kropotkin nevével magyarázzák: a "Ba" állítólag Bakunyinból, a "Jin" pedig Kropotkin kínai nevéből származik. Ez a történet széles körben ismert, de nem tekinthető teljesen bizonyítottnak. Ba Jin később azt állította, hogy a "Ba" egy Franciaországban megismert, öngyilkosságot elkövető diáktársa nevéből ered, míg a "Jin" szótagot egy barátja javasolta. Az anarchista kötődése vitathatatlan, álnévének pontos eredete azonban máig vitatott.
Az eszperantó támogatása szorosan összefonódott a kínai nyelvreform gondolatával is. Bár a legtöbb reformer nem akarta az eszperantót Kína hivatalos nyelvévé tenni, sokan úgy vélték, hogy egyszerű nyelvtana és fonetikus írása mintát adhat arra, hogyan lehetne a kínai írást is könnyebben elsajátíthatóvá tenni. Ugyanabban az értelmiségi közegben jelent meg az eszperantó népszerűsítése, a köznyelvi kínai (白话) támogatása és a kínai írás fonetizálásának gondolata. Nem véletlen, hogy a Latinxua Sin Wenz kidolgozásában is több olyan értelmiségi vett részt, akik kapcsolatban álltak az eszperantista mozgalommal vagy támogatták annak nemzetközi eszméit.
Az 1949 utáni időszakban az új kommunista vezetés már nem tekintette az eszperantót a kínai nyelv lehetséges jövőjének, de nem is tiltotta be. A hangsúly a kínai nyelv belső reformjára helyeződött: az írásjegyek egyszerűsítésére és a latin betűs Hanyu Pinyin rendszer kidolgozására. Az eszperantó ugyanakkor továbbra is jelen maradt Kínában, elsősorban a nemzetközi kulturális kapcsolatok eszközeként. Az 1951-ben létrehozott El Popola Ĉinio ("A Népi Kína") című eszperantó folyóirat évtizedeken át Kína hivatalos eszperantó nyelvű kiadványaként működött.
Japán: kanji, demokrácia meg egy kis amerikai megszállás
Japánban már a Meiji-korban felmerült a nyelv vagy az írás radikális lecserélése. Mori Arinori fiatal diplomataként, még jóval azelőtt, hogy 1885-ben oktatási miniszter lett volna, az 1870-es évek elején egy leegyszerűsített angol nyelv átvételét vetette fel. Úgy gondolta, hogy a japán nyelv akkori formája nem alkalmas a modern tudomány és oktatás gyors terjesztésére.
.webp) |
| Mori Arinori |
A japán állam végül szintén nem cserélte le a nyelvet. Helyette új szakkifejezéseket alkotott, egységesítette az oktatást, és a kanával, illetve kanjival írt modern köznyelvet fejlesztette tovább. Sok, ma természetesnek ható japán tudományos és politikai szó éppen ebben az időszakban született.
Jó példák erre a 哲学 (tetsugaku, filozófia) és a 科学 (kagaku, tudomány), amelyek az 1881-ben kiadott Tetsugaku jii terminológiai szótárban már mai jelentésükben szerepeltek. A tetsugaku megalkotását általában Nishi Amane filozófus nevéhez kötik. Más esetekben nem teljesen új szó született, hanem egy régi kínai eredetű kifejezés kapott modern jelentést: a 社会 (shakai) a "társadalom", a 権利 (kenri) a "jog", a 自由 (jiyū) a "szabadság", az 芸術 (geijutsu) pedig a "művészet" megfelelőjévé vált. Hasonló módon rögzült az 個人 (kojin, egyén) és a 革命 (kakumei, forradalom) modern használata is. E kifejezések egy részét később a kínai és más kelet-ázsiai nyelvek is átvették a japánból.
A nyelvi reform kérdése 1945 után aztán ismét előkerült. Japán veresége és az amerikai megszállás olyan politikai légkört teremtett, amelyben az oktatás és a nyelv gyökeres átalakítása is elképzelhetővé vált.
Az 1946-os amerikai oktatási misszió jelentése a romaji széles körű bevezetését, hosszabb távon pedig a latin betűs írás felé történő átmenetet javasolta. A jelentés valóban létezett, és a japán parlamenti könyvtár katalógusában illetve HathiTrustadatbázisában olvasható formában is megtalálható. Részlet:
A japán nyelv írott formája komoly akadályt jelent a tanulásban. Gyakorlatilag minden, a kérdést ismerő szakember egyetért abban, hogy a japán írásban nagyrészt használt kanjik memorizálása túlzott terhet ró a tanulókra. Az általános iskolai évek alatt tanulmányi idejük igen nagy részét pusztán arra kell fordítaniuk, hogy megtanulják felismerni és leírni ezeket az írásjegyeket. Ezekben a kezdeti években a jelek elsajátításáért folytatott küzdelem emészti fel azt az időt, amelyet számos hasznos nyelvi és számolási készség, valamint a természeti világról és az emberi társadalomról szóló alapvető ismeretek megszerzésére lehetne fordítani.
Kiábrándítóak azok az eredmények, amelyeket a kanjik felismerésére és leírására fordított aránytalanul sok idővel elérnek. Az általános iskola elvégzésekor a tanulókból hiányozhatnak a demokratikus állampolgári léthez szükséges nyelvi készségek. Nehézséget okoz számukra az olyan hétköznapi olvasmányok megértése, mint a napilapok és a népszerű magazinok. Általában nem képesek megfelelően megérteni a kor társadalmi problémáival és eszméivel foglalkozó könyveket. Mindenekelőtt pedig rendszerint nem jutnak el az olvasás olyan szintű elsajátításáig, amely lehetővé tenné, hogy az iskola befejezése után azt könnyedén használják további fejlődésük eszközeként.
(...)
Nagy vonalakban három javaslatot vitatnak az írott nyelv reformjára: az első a kanjik számának csökkentését szorgalmazza; a második a kanjik teljes elhagyását és a kana valamely formájának bevezetését; a harmadik pedig mind a kanjik, mind a kana teljes elhagyását, helyettük pedig a romaji valamely formájának alkalmazását.
Ebből azonban nem következik, hogy a GHQ egységes és kötelező utasítást adott volna minden kanji és kana eltörlésére. És azt is meg kell jegyezni, hogy az amerikai megszállási apparátuson belül is eltértek a vélemények.
Furansu go de mo iinjan?
A korszak legmeghökkentőbb javaslata azonban nem az amerikaiaktól, hanem Shiga Naoya (志賀直哉) írótól származott. Shiga a modern japán próza tekintélyes alakja volt, ezért nagy feltűnést keltett, amikor 1946 áprilisában felvetette, hogy Japánnak végső soron a franciát kellene nemzeti nyelvvé tennie.
Shiga a japán nyelvet pontatlannak és nehézkesnek tartotta, a franciáról pedig azt feltételezte, hogy világosabb és logikusabb gondolkodást tesz lehetővé. Ez annyiban némileg ironikus, hogy Shiga nem rendelkezett olyan szintű francia nyelvtudással, amely megalapozhatott volna egy összehasonlító nyelvészeti érvelést. Ergo véleménye inkább a háború utáni kulturális önbizalomvesztést és a francia irodalom idealizálását tükrözte, mint a két nyelv összehasonlító ismeretét. Az esszé hátterét egy Shigáról szóló nyelvpolitikai tanulmány részletesen elemzi, igaz, doitsu-go.
Felvetése komoly vitát indított, de persze nem lett belőle állami program. Mégis jól mutatja, hogy 1946-ban a japán értelmiség egy része nemcsak a kanjit, hanem magát a japán nyelvet is összekapcsolta a militarizmus kudarcával.
Ama 1948-as japán írástudási felmérés
A japán írástudás valós szintjének felmérésére 1948-ban országos vizsgálatot végeztek. Mintegy 16 800, 15 és 64 év közötti embert teszteltek. A kutatás mérete és módszertani ambíciója akkoriban kivételesnek számított.
Az eredményeket később gyakran leegyszerűsítették. Az egyik közismert állítás szerint a felmérés bebizonyította, hogy a japánok több mint 99 százaléka írástudó. Egy másik értelmezés ennek szinte az ellenkezőjét állítja: mivel csak 6,2 százalék ért el maximális pontszámot, állítólag a lakosság alig több mint hat százaléka volt teljesen írástudó.
Egyik következtetés sem pontos. A vizsgálatban körülbelül 1,7 százalék kapott nulla pontot, a hibátlan eredményt pedig 6,2 százalék érte el. A két érték között azonban az íráskészség sokféle szintje helyezkedett el. A nulla pont nem feleltethető meg automatikusan a teljes analfabetizmusnak, ahogyan a maximálisnál alacsonyabb pontszám sem jelent írástudatlanságot.
Egy 2022-es módszertani újraértékelés arra is rámutatott, hogy a feladatok nehézsége nem volt egységesen szabályozva, és több kérdés feleletválasztós volt. A felmérés tehát fontos történeti adatforrás, de nem szabad egyetlen százalékra redukálni.
Az sem pontos, hogy ez a teszt "mentette meg" a kanjit. A japán kormány már 1946 novemberében, két évvel a felmérés előtt kiadta az 1850 írásjegyet tartalmazó Tōyō Kanji listát és a modern kana-használat szabályait. A japán Kulturális Ügynökség történeti dokumentuma szerint a listát törvényekhez, hivatalos dokumentumokhoz, újságokhoz és általános társadalmi használatra szánták.
A háború utáni reform tehát már folyamatban volt. A teljes romanizáció helyett a kanjik számának korlátozása, egyes írásjegyek alakjának egyszerűsítése és a történelmi kana-helyesírás korszerűsítése lett a megoldás. A Tōyō Kanji listát 1981-ben a Jōyō Kanji váltotta fel, amelyet 2010-ben tovább bővítettek.
Korea: ahol az ábécé már készen állt
Korea más helyzetben volt, mert saját fonetikus írásrendszerrel rendelkezett. A hangult a hírös Sejong király uralkodása alatt dolgozták ki, és 1446-ban tették közzé. Az alapmássalhangzók alakja részben a beszédszervek helyzetét szemlélteti, míg a magánhangzók rendszere más grafikai és filozófiai elvek szerint épült fel. Vagyis működését tekintve alfabetikus, megjelenésében mégis tömbszerű.
Mindazonáltal a művelt elit évszázadokon át továbbra is a klasszikus kínait és a hanját részesítette előnyben. A hangul széles körben terjedt a nők, a kereskedők és a kínai klasszikus műveltséghez kevésbé hozzáférő rétegek között, de hivatalos presztízse korlátozott maradt.
Az 1894-es Gabo-reformok idején a hangul az állami dokumentumokban is nagyobb szerepet kapott. A japán gyarmati uralom alatt a koreai nyelv szabványosítása politikai jelentőségűvé vált. A Koreai Nyelvi Társaság 1933-ban kihirdette az Egységes Koreai Helyesírást, amely szabályozta többek között a betűzést, a szóközök használatát és a standard nyelv alapjait. A reform részleteit a Koreai Nemzeti Enciklopédia foglalja össze.
Az 1945-ös felszabadulás után Észak- és Dél-Korea eltérő útra lépett. Északon a hanját gyorsan kiszorították a hétköznapi nyilvános írásból. Délen hosszabb ideig fennmaradt a hangul és a hanja vegyes használata, különösen újságokban és tudományos szövegekben. Mára a dél-koreai köznyelvi írás is túlnyomórészt hangul, bár a hanja oktatása és szakmai használata nem tűnt el teljesen.
Korea példája különösen érdekes: itt nem egy nyugatról átvett ábécé váltotta fel a kínai írásjegyeket, hanem egy több évszázados helyi írásrendszer kapott új nemzeti és politikai szerepet.
Vietnám: amikor valóban megtörtént az írásváltás
Vietnámban hosszú időn át a klasszikus kínai, vagyis a chữ Hán volt a hivatalos műveltség nyelve. Emellett kialakult a chữ Nôm, amely kínai írásjegyek felhasználásával és új jelek létrehozásával vietnámi szavak lejegyzésére is alkalmas volt. Jelentős irodalmi művek születtek benne, de elsajátítása komoly tanulást igényelt, és nem volt teljesen egységesítve.
A ma használt latin betűs chữ Quốc ngữ alapjai a XVII. századi katolikus misszionáriusok munkájához kapcsolódnak. Gyakran Alexandre de Rhodes-ot nevezik meg az írás megalkotójaként, de ez félrevezető. Portugál, olasz és más misszionáriusok több évtizedes közös munkájáról volt szó. Ugyanakkor Rhodes valóban fontos szerepet játszott a rendszer kodifikálásában és terjesztésében, különösen 1651-es szótárával, még ha nem is egyedül találta fel.
.webp) |
| Alexandre de Rhodes |
A francia gyarmati hatóságok a XIX. század végétől fokozatosan előnyben részesítették a Quốc ngữ használatát. Ez megkönnyítette a gyarmati közigazgatást, és gyengítette a klasszikus kínai műveltséghez kötődő mandarin elit helyzetét. Az utolsó hagyományos konfuciánus vizsgákat 1919-ben tartották; a folyamat oktatási hátterét egy vietnámi történeti tanulmány tárgyalja, AI legyen a talpán aki ezt el tudja olvasni!
.webp)
Az átállást azonban nem lehet kizárólag francia kulturális erőszakként leírni. A XX. század elején vietnámi modernizációs, nacionalista és később kommunista mozgalmak is felkarolták a latin betűs írást. Egyszerűen olcsóbban lehetett vele újságot és röpiratot nyomtatni, gyorsabban lehetett tanítani, és hatékonyan terjesztette a gyarmati uralommal szembeni politikai gondolatokat.
A Quốc ngữ tehát egyszerre volt misszionáriusi fejlesztés, gyarmati eszköz és vietnámi nemzetépítő technológia. A tömegoktatással, a sajtó terjedésével és a politikai mozgalmakkal együtt jelentősen hozzájárult az írni-olvasni tudók és a nyomtatott nyilvánosság körének kiszélesítéséhez.
Az írógéptől az okostelefonig
A 20. század elején sok reformer biztosra vette, hogy a kínai írásjegyek nem élik túl a modern kommunikációs technológiát. A latin ábécére tervezett távíró, írógép és korai számítógép valóban nehezen kezelte a több ezer jelet.
A kínai írógépek azonban nem egyszerűen a nyugati billentyűzetet másolták. Egy tipikus gép körülbelül 2500 mozgatható írásjegyet tartalmazott, amelyek közül a kezelő egy mechanikus keresőrendszerrel választotta ki a szükséges jelet. A gépek lassabbak és nehezebben tanulhatók voltak, de működtek. Thomas Mullaney kutatásai szerint az írásjegyek gyakoriság szerinti elrendezése és a gyakori jelsorok csoportosítása már a későbbi prediktív szövegbevitel logikáját előlegezte meg. A történetet a Stanford kínai írógépekről szóló összefoglalója mutatja be.
A személyi számítógépek megjelenésekor ismét úgy tűnt, hogy az alfabetikus írás előnybe kerül. Végül azonban a beviteli programok oldották meg a problémát. A felhasználó pinyinnel, zhuyinnel, kana alapján vagy az írásjegyek alakját követő kódokkal gépel, a program pedig felajánlja a lehetséges jeleket. A statisztikai és prediktív rendszerek a mondat összefüggése alapján egyre pontosabban választanak a homofonok között.
A technológia ezért nem törölte el a hagyományos írásrendszereket. Inkább átalakította az írás módját. Ma valaki úgy is használhat több ezer kínai írásjegyet, hogy kézzel nem tudná mindegyiket hibátlanul leírni. Ez új problémát hozott létre: Kínában és Japánban is ismert jelenség, hogy a rendszeresen számítógépen írók időnként elfelejtik egy-egy ritkább jel kézírását, miközben olvasni továbbra is képesek.
Nem egyetlen ázsiai történet
Ahogy a különböző országok példáján keresztül láthattuk, a XX. századi reformok nem egy közös végpont felé haladtak.
A Kínai Népköztársaság egyszerűsítette az írásjegyeket, szabványosította a köznyelvet, és kiegészítő rendszerként bevezette a pinyint. Tajvan megtartotta a hagyományos írásjegyeket és a zhuyint. Japán korlátozta és részben egyszerűsítette a kanjikészletet, de megőrizte a kanji és kana vegyes használatát. Korea a saját ábécéjét tette uralkodóvá, miközben a hanja kulturális és szakmai szerepe részben fennmaradt. Vietnám pedig áttért a latin betűs írásra, amelyet a gyarmati hatalom után a független állam is megtartott.
Ezekből a történetekből nem következik, hogy az alfabetikus írás szükségszerűen modernebb, sem az, hogy a hagyományos írásjegyek érinthetetlenek. Inkább az látszik, hogy egy írásrendszer sorsa az oktatás, az államhatalom, a technológia és a kulturális identitás kölcsönhatásában dől el.
Vagyis Kelet-Ázsia nem egyszerűen megőrizte vagy elvetette a múltját, hanem mondhatni minden ország másképpen szerkesztette újra. Mindez nagy örömömre, hiszen ha valamilyen drasztikus nyelvi reformjavaslat miatt kukába dobták volna a kínai írásjegyeket, vélhetően sohasem kezdtem el tanulni a nyelvet, illetve nyelveket, és nem jött volna létre sem ez a poszt, sem maga a Doufukuai blog!
Kapcsolódó bejegyzések:
Az öt híresen elrontott írásjegy - 五大著名错别字
A nők írása - nushu, a nők titkos írása
Xiǎo'érjīng - a gyermekek írása, ami nem is a gyermekeké
Kínai pidgin - korabeli biznisz-nyelv
Kínai tolvajnyelv - hogyan kommunikálnak a modern kínai betörők?
Netes írásjegyek - tini-titán online-neológusok kreálmányai
Megjegyzések
Megjegyzés küldése