Okinawa
Egy állítólagos parancs.
Téves atomparancs Okinawán?
Egy vitatott hidegháborús történet nyomában. A fegyverraktár dokumentált. A majdnem-indítás története bizonyításra vár.
A szituáció a következő: két légierős katona pisztolyt szegezett egy nukleáris rakéták indításáért felelős amerikai légierős személyzetre egy szigorúan titkos, mélyen a föld alatt kialakított okinawai bunkerben. A legénység éppen azt az utasítást kapta, hogy indítsa el a szigeten állomásozó rakétákat a Szovjetunió és Ázsia különböző célpontjai ellen - mindez 1962 októberében történt, amikor a kubai rakétaválság a legkritikusabb szakaszába érkezett.
A légierő egyik indítótisztje azonban szembeszegült a paranccsal. „Odaküldött két embert .45-ös pisztollyal, és azt az utasítást kapták, hogy lőjenek le bárkit, aki megpróbálja elindítani a rakétákat, amíg nem tisztázódik a helyzet […] Szóval ez a két ember sakkban tartotta az egész legénységet, amíg meg nem hoztuk a döntést, hogy mit tegyünk” - idézte fel mindezt legalábbis John Bordne, az Okinawán állomásozó 873. harcászati rakétaszázad nukleárisrakéta-szerelője, aki 1962. október 28-án teljesített szolgálatot.
A kubai rakétaválságról vélhetően mindenki hallott már, legalábbis 1962 októberében a világ figyelme elsősorban Kubára irányult. Évtizedekkel később - a fentiek szerint - egy amerikai veterán tehát azt állította: a válság idején Okinawán is hajszálon múlt egy nukleáris támadás elindítása. John Bordne beszámolója 2015-ben nemzetközi figyelmet kapott bár, vele együtt megjelentek azok a kérdések is, amelyekre azóta sem adnak megnyugtató választ a történetet népszerűsítő cikkek.
Nukleáris fegyverraktár az okinawai spájzban: a rakéták és a politikai kettősség
Ez egy hosszú felvezetés lesz, de talán szükséges ahhoz, hogy kellő kontextusba helyezzük a történetet. Kezdjük azzal, hogy Okinawa az amerikai igazgatás alatt a térség jelentős nukleáris fegyverraktárává vált. Okinawa szigete ugyebár a második világháború legvéresebb csendes-óceáni ütközetének helyszíneként került az amerikai haderő ellenőrzése alá. S míg a japán társadalom a poszt-hiroshimai sokk érájában erősen atomellenes volt (amely később, 1967 decemberében Satō Eisaku (佐藤 栄作) miniszterelnök "három nem-nukleáris alapelvében" öltött hivatalos politikai formát), amit a japán parlament, a Kokkai (国会) 1971-ben határozatban hivatalosan is elfogadott bár, jogilag ezek nem voltak kötelező érvényűek.
Hikaku san gensoku（非核三原則）vagyis a három atomfegyver-mentességi alapelv
Ez eddig rendben van. Csakhogy addig a polgári és katonai amerikai adminisztráció alatt álló Okinawán a Pentagon titokban egy kiterjedt nukleáris arzenált halmozott fel...
.webp)
Satō miniszterelnök ugyanis attól tartott, hogy a három atomfegyver-mentességi alapelv túlságosan megköti Japán védelmi mozgásterét, ezért 1968 februárjában kiegészítette a politikát az úgynevezett „nukleáris politika négy pillérével”. A négy pillér a következő volt:
- Az atomenergia békés célú felhasználásának előmozdítása.
- Törekvés a globális atomfegyver-leszerelésre.
- Támaszkodás az Egyesült Államok kiterjesztett nukleáris elrettentő védelmére.
- A három atomfegyver-mentességi alapelv támogatása.
Az 1950-es és 1960-as években az amerikai tisztviselők gyakran panaszkodtak arra, hogy Japán "nukleáris allergiája" korlátozza az Egyesült Államok nukleáris erőinek telepítésével és alkalmazásával kapcsolatos lehetőségeket. A japán kormány nyilvánosan képviselt atomfegyver-ellenes álláspontja ellenére a két ország közötti biztonságpolitikai kapcsolat árnyalatai és a szerződések megfogalmazása lehetővé tették, hogy az Egyesült Államok az 1950-es évek közepétől atomfegyvereket telepítsen Japánba.
Jóllehet Japán szárazföldi területeinek megszállása 1952-ben ért véget, a San Franciscó-i békeszerződés azonban továbbra lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy továbbra is ellenőrzése alatt tartsa Japán déli szigetcsoportjait, köztük Okinawát, Iwo Jima és Chichi Jima szigetét. A haditervezők attól tartottak, hogy egy válsághelyzetben a kommunikációs rendszerek sérülése megnehezítené vagy akár lehetetlenné is tenné az atomfegyverek sürgősségi telepítését és átszállítását. Ezért arra törekedtek, hogy az atomfegyverek a csendes-óceáni térségben előretolt állomásoztatási rendszerben legyenek elhelyezve.
The loss of Okinawan nuclear storage would degrade nuclear capabilities in the Pacific and reduce our flexibility - Henry Kissinger
Az atomfegyverek zömét Okinawán tárolták, elsősorban két helyszínen: a Schwab tábor (Camp Schwab) mellett található Henoko Ordnance Ammunition Depot lőszerraktárban, valamint a Kadena légibázis területén működő Kadena Ammunition Storage Area tárolókomplexumban. Ez utóbbi bázison állomásoztak a Stratégiai Légi Parancsnokság (Strategic Air Command, SAC) stratégiai bombázói is.
Atomfegyverek az okinawai spájzban
Nukleáris fegyver a vietnámi háború csúcsidőszakában.
Fegyvertípus összesen, 1954 és 1972 között.
A Federation of American Scientists összefoglalója szerint a vietnámi háború csúcsidőszakában mintegy 1200 nukleáris fegyvert tároltak a szigeten. Az 1954 és 1972 közötti időszakban összesen 19 különböző nukleáris fegyvertípus fordult meg az okinawai bázisokon.
Visszaadni a szigetet.
Megtartani a mozgásteret.
Egy 2017-ben nyilvánosságra került dokumentum az 1969-es amerikai–japán titkos megállapodást világítja meg: ez szükséghelyzetben, előzetes konzultáció után lehetővé tette volna az atomfegyverek visszatelepítését Okinawára a sziget Japánnak történő visszaadása után is.
1952-től kezdve minden amerikai elnök nyilvánosan elkötelezte magát Okinawa Japánnak történő visszaszolgáltatása mellett, a háttérben azonban vonakodtak megkezdeni a terület átadását.
Az 1950-es évektől az 1960-as évek közepéig a japánok többnyire hajlandók voltak távoli célként elfogadni Okinawa visszaszolgáltatását. Ennek egyik oka az volt, hogy az Egyesült Államok támogatását élvező Liberális Demokrata Párt (LDP), amely a megszállás utáni időszakban hatalmon volt, vonakodott szembeszállni Washingtonnal ebben a kérdésben. A japán kormány azt is felismerte, hogy az Okinawán állomásozó amerikai erők biztonságpolitikai szempontból fontos szerepet töltenek be, különösen Japán pacifista, a katonai erő alkalmazását korlátozó alkotmányának fényében.
Az 1960-as évek második felében azonban egyre erősödött a nyomás: mind az okinawaiak, mind a japán szárazföld politikai és társadalmi elitje egyre határozottabban követelte a sziget visszaadását Japánnak.
Satō miniszterelnök 1967-ben, Lyndon B. Johnson elnökkel folytatott tárgyalásai során vetette fel először a kérdést az Egyesült Államoknak. Johnson azt válaszolta, hogy az 1968-as elnökválasztás és a vietnámi háború miatt az Egyesült Államok legkorábban 1969-ben tud foglalkozni Okinawa visszaszolgáltatásával.
1969 márciusában Henry Kissinger memorandumot küldött Richard Nixon elnöknek, amelyben összefoglalta Japán visszaszolgáltatásra vonatkozó követeléseit, valamint a kérdéssel kapcsolatos katonai és politikai megfontolásokat. A memorandum elismerte, hogy a visszaszolgáltatást követelő japán közvélemény nyomása politikailag egyre nehezebben kezelhető helyzetbe hozta Satō miniszterelnököt. Az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságát (Joint Chiefs of Staff) azonban elsősorban az aggasztotta, hogy Okinawa visszaszolgáltatása milyen hatással lenne az atomfegyverek tárolására és az olyan katonai műveletekre, mint a Vietnám elleni B-52-es bombázóbevetések.
Az atomfegyverek tárolásával kapcsolatban Kissinger a következőket írta:
„Az okinawai atomfegyver-tárolási lehetőség elvesztése rontaná a csendes-óceáni térség nukleáris képességeit, és csökkentené a mozgásterünket.”
Az arzenál változatossága legalább annyira meghökkentő, mint a mérete. A telepítési jegyzékben repülőgépről ledobható atombombák, nukleáris mélységi bombák, tüzérségi fegyverekhez tartozó nukleáris töltetek, Honest John rakéták és Nike Hercules légvédelmi rendszerek is szerepelnek. Még a 280 milliméteres atomágyúhoz tartozó fegyverzetet is telepítették ide, bár ezt 1960-ra kivonták, tehát az 1962-es válság idején már nem volt jelen. Az amerikai nukleáris hadviselés Okinawán a tüzérségtől a légvédelemig számos feladatra kiterjedt. Lásd a telepítések időrendi jegyzékét, Okinawa alatt.
.webp)
Ebben a fegyverkészletben kaptak helyet az ún. Mace B cirkálórakéták. Egy 1962 áprilisában készült fénykép technikusokat mutat egy megerősített okinawai indítóállásban elhelyezett rakéta mellett. A National Security Archive leírása szerint a fegyver körülbelül egy megatonnás W28 robbanófejet hordozott. A nukleáris infrastruktúra tehát korabeli felvételeken is látható.
Szemléltető rajz, nem műszaki terv. Adatok: az amerikai légierő múzeumának lent hivatkozott adatlapja.
A Mace B-t gyorsítórakéta indította el, majd sugárhajtómű vitte a cél felé. A mintegy 13,6 méter hosszú, nagyjából 8,2 tonnás fegyver B változata inerciális irányítást használt (ez utóbbi azt jelenti, hogy a Mace B robotrepülőgép saját maga számolta ki, merre jár, és hogyan kell továbbhaladnia a cél felé, anélkül, hogy folyamatosan külső rádiójeleket kellett volna kapnia). Az amerikai légierő múzeumának adatlapja körülbelül 2250 kilométeres hatótávolságot ad meg: Okinawáról ezzel a kelet-ázsiai térség jelentős részét el lehetett érni.
Szóval ebben a környezetben játszódik Bordne története. A fegyverraktár tényét nem lehet vitatni, az állítólagos téves indítási parancs bizonyítottságát viszont már óvatosabban kell kezelnünk.
Bordne története
Nem hitelesített rekonstrukció. A következő eseménysor Bordne beszámolóját követi.
A kód megérkezik
Aaron Tovish amerikai nukleáris leszerelési szakértő és békeaktivista 2015 októberében, a Bulletin of the Atomic Scientists véleményrovatában ismertette Bordne visszaemlékezését. Eszerint 1962. október 28-án egy rutinszerű rádióadás végén olyan hitelesítő kód érkezett, amely 32 nukleáris rakéta indítását rendelte el.
Bassett kételkedik
Bordne szerint William Bassett százados gyanút fogott: nem érkezett DEFCON 1-re emelő utasítás (DEFCON 1 az amerikai hadsereg készenléti rendszerének legmagasabb fokozata: a nukleáris háború közvetlen veszélyét, illetve a maximális katonai készültséget jelenti), és a négy rábízott rakéta célpontjából három nem a Szovjetunióban volt. A százados késleltette a végrehajtást, zárva tartatta a nem szovjet célpontokra irányított rakéták indítóállásainak ajtajait, és tisztázást kért.
A végrehajtás megáll
A beszámoló legdrámaibb részében egy másik indítótiszt végre akarta hajtani a parancsot. Bassett állítólag elrendelte, hogy fegyveresek akadályozzák meg, szükség esetén lelőve őt. Bordne ezt nem közvetlenül látta: egy telefonbeszélgetés egyik oldalát hallotta. Elmondása szerint végül visszavonták az indítási parancsot.
A megerősítés hiányzik
Mindazonáltal Tovish maga is elismerte, hogy a történet nincs véglegesen megerősítve, és a kapcsolódó iratok nyilvánosságra hozatalát sürgette.
A veteránok ellenvetései
Hat veterán ellenvetései
A Stars and Stripes 2015 decemberében hat olyan veterán ellenvetéseit közölte, akik a kubai rakétaválság idején az okinawai rakétaállásokhoz voltak beosztva. Kifogásaik között szerepelt a célpont-információkhoz való hozzáférés, illetve az, hogy egy ilyen incidens kivizsgálásának más szolgálatban lévőket is érintenie kellett volna. A légierő akkori közlése szerint történészei nem találtak feljegyzést az állítólagos eseményről.
A megerősítő tanú problémája
A lap egy korábban a Kyodo tudósításában megerősítő tanúként szereplő névtelen személyt is megszólaltatott. Ő azt mondta: az állítólagos indítási parancsról csak évtizedekkel később, Bordnétól értesült. Vallomása így szintén nem jelentett független megerősítést.
A Bulletin figyelmeztetése
A Bulletin szerkesztősége később figyelmeztetést fűzött Tovish cikkéhez: nem megerősített beszámolóról van szó, és a veteránok kifogásai érdemi kérdéseket vetnek fel.
Amit nem tudunk
Az iratok hiánya önmagában nem bizonyítja, hogy az esemény nem történt meg. Mindazonáltal magát az eltussolást sem bizonyítja. A részletekben gazdag visszaemlékezés pedig nem válik több, egymástól független bizonyítékká attól, hogy több újság újrameséli.
Az arzenál valóságos.
A parancs bizonyítatlan.
Az okinawai atomfegyverek ahogy láthattuk, nagyon is valóságosak voltak. Arról azonban, hogy azon az októberi éjszakán tévedésből elrendelték-e a bevetésüket, továbbra sincs ugyanilyen erős bizonyíték.
Vagyis a cikkben hivatkozott források alapján nem állíthatjuk történelmi tényként, hogy Bassett százados téves nukleáris indítási parancs végrehajtását akadályozta meg, ettől függetlenül Bordne elbeszélése kutatásra érdemes állítás marad. A bizonyításhoz viszont olyan korabeli iratokra vagy független tanúvallomásokra lenne szükség, amelyek túlmutatnak ugyanannak a visszaemlékezésnek az ismétlésén.
Az akta forrásai
- Aaron Tovish: The Okinawa missiles of October (2015), a szerkesztőségi figyelmeztetéssel.
- Stars and Stripes: Cold War missileers refute Okinawa near-launch (2015).
- National Security Archive: Nuclear Weapons on Okinawa (2016).
- Federation of American Scientists: The History of U.S. Decision-making on Nuclear Weapons in Japan (2019).
- National Museum of the U.S. Air Force: Martin CGM-13B Mace.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése