A minapi, Shizuoka felé vezető biciklitúrámat eredetileg hosszabbra terveztem, egészen Hamamatsuig. Hogy elkerüljem az 1-es főút poklát, kinéztem magamnak egy kisebb hegyi útvonalat. El is indultam fölfelé, de útépítés miatt le volt zárva, így vissza kellett fordulnom. Pedálozás közben azonban felfigyeltem egy völgyben megbúvó apró falura, a házak jellegzetes építészetére és egy rejtélyes emlékkőre. Otthon aztán, a képeimet nézegetve, elkezdtem utánajárni, mit is láttam. Így született ez a bejegyzés.
Egy kis keresgélés után rájöttem, hogy tulajdonképpen a Tokaidón tekertem Shizuokából kifele menet, sőt az utam további részein is. A Tokaidó (東海道) egy történelmi jelentőségű főútvonal Japánban, amely különösen az Edo-korban (1603–1868) élte virágkorát. Voltaképpen ez volt a legfontosabb szárazföldi artéria, amelyet a daimjók (hűbérurak) nagyszabású menetei, valamint a hétköznapi vándorok egyaránt használtak, és amelynek egyik kulcsfontosságú, nehezen járható része az Utsunoya-hágó (宇津ノ谷峠). Ez a hágó régen hemzsegett a rablóktól, sőt az emberevő démonoktól is, bár erről fogalmam sem volt amikor erre tekertem!
Shizuoka város nyugati peremén, a történelmi Mariko-juku (鞠子宿) és Okabe-juku (岡部宿) postaállomások között ugyanis egy olyan szűk hegyi átjáró húzódik, ahol a japán közlekedéstörténet évezredes rétegei szinte tapintható közelségben maradtak fenn.
Az Utsunoya-hágó nem csupán egy festői táj, hanem egy valóságos élő múzeum, ahol hat különböző történelmi útvonal és négy hegyi alagút követi egymást, számtalan történet őrizve arról, hogy miként küzdötték le a meredek akadályokat a gyalogos vándorok, a hadseregek, majd a modern gépjárművek.
Szóval ejtsünk egy pár szót az Utsunoya-hágó történetéről valamint a híres Ju-dango (十団子) amulett helyi legendájáról is, rablókról és démonokról. És mivel az ősi utak mentén gyakran felbukkanó, védelmező Koshin-kőemlékművek (庚申塔) hagyománya az országos úthálózat szerves része, megvizsgáljuk ezt a bizonyos Koshin-hiedelmet (庚申信仰) is, melynek Kínából eredeztethető vallástörténete van. Bár azt is megjegyezném, hogy a lefényképezett kő önmagában nem árulja el, mennyire volt erős vagy tartós a Koshin-kultusz helyi közössége Utsunoyában. Mindenesetre itt láttam ilyet először.
A Hágó és a Köztes Postaállomás
Maga az Utsunoya-hágó a hegygerincen, Shizuoka és Fujieda (藤枝) városok határvidékén fekszik, míg a névadó Utsunoya (宇津ノ谷) település a hágó keleti lábánál, Shizuoka város területén bújik meg. A falu az említett Mariko és Okabe postaállomása között helyezkedett el, és bár hivatalos postaállomási rangot nem viselt, úgynevezett aino-shuku-ként (間の宿 olyan köztes pihenőtelepülésként) működött. A meredek hegyi szakasz előtt vagy után a vándorok itt állhattak meg kifújni magukat a teaházakban.
A tsuta no hosomichi, a borostyán ösvénye
A térség legrégebbi ismert útvonala a "borostyán szűk ösvénye", azaz a Tsuta no Hosomichi (蔦の細道), amely már jóval az Edo-kori Tokaidó kiépítése előtt, legalább a Nara-kortól (vagy a VII. századtól) biztosította az átjárást.
A nehezen járható, sötét erdei ösvény igazi hírnevét a korai Heian-kori irodalomnak, elsősorban az Ise monogatari (伊勢物語 - Ise történetei) című műnek köszönheti. A történet utazó főhőse - akit a hagyomány Ariwara no Narihirával (在原業平) azonosít - ezen a borostyánnal benőtt ösvényen találkozott egy ismerős szerzetessel. Az út irodalmi toposszá, úgynevezett uta-makurává (歌枕) vált, amelynek emlékét a később felállított Rakeiki (蘿径記碑) kőemlékmű a mai napig őrzi.
Toyotomi Hideyoshi emlékezete
1590-ben a korszak nagy hadúra, Toyotomi Hideyoshi (豊臣秀吉) az Odawara (小田原) elleni katonai hadjárata során egy új, alacsonyabban fekvő és könnyebben járható útvonalat vágatott a hegyoldalba csapatai számára. Később ez a nyomvonal képezte a békésebb Edo-korban kiépülő Tokaidó gerincét.
Az igazi mérnöki áttörést a XIX. század vége hozta el. 1876-ban megnyílt az első Utsunoya-alagút (宇津ノ谷隧道), amely az ország első fizetős alagútjaként vonult be a történelembe. Ez az első, jórészt fa szerkezetű átjáró egy lámpatűz következtében megsemmisült, de 1904-re újjáépítették. A ma is látható, 203 méter hosszú, vöröstéglás Meiji-alagút (明治隧道) a nyugati mérnöki technológia korai adaptációja, amely történelmi értéke okán 1997-ben - az aktívan használt alagutak közül elsőként - bejegyzett nemzeti kulturális örökség lett. A XX. század során a modern forgalom számára további három alagút épült a hegy gyomrában.
Utsunoya: megőrzött falu vagy tudatos tájépítészet?
Bár az Utsunoya-hágó keleti lábánál fekvő falu sűrű, hegyoldalba ékelt házsorai a múltba repítik a látogatót, ahogy kicsit utánaolvastam, a település nem egy érintetlen Edo-kori időkapszula.
A mai épületek többsége ugyanis a Meiji-kor után épült. Mindazonáltal ez a történelmi atmoszféra egy nagyon tudatos városkép-megőrzési folyamat eredménye: az aszfaltot felváltó kőburkolat, az ereszeken lógó történelmi yagók (屋号 hagyományos cégérek és háznevek), a 2000-ben alakult helyi városképvédelmi bizottság munkájának eredménye.
A falu leginkább tiszteletnek örvendő épülete az Ohaoriya (お羽織屋, "a haori háza"), amely az Ishikawa család rezidenciája. A helyi hagyomány és családi emlékezet szerint 1590-ben maga Toyotomi Hideyoshi (豊臣秀吉) is megpihent itt, és hálából egy díszes hadúri köpenyt, jinbaorit (陣羽織) ajándékozott a családnak.
Egy másik legenda szerint később Tokugawa Ieyasu (徳川家康) shógun is megfordult a házban, egy teáscsészét hagyva maga után.*
A rossz hírneves Utsunoya-hágó
(i) Rabló banditák
Az Utsunoya-hágó veszélyes hírének nagyon is valós földrajzi alapja volt. Az út egy 162 méter magas hegyi nyergen vezetett át, a régi ábrázolások pedig sűrű cédrusok között húzódó, sötét, meredek és keskeny ösvényként mutatják. Az emelkedő lelassította a gyalogosokat és a málhát szállító állatokat, a sűrű erdőben pedig nehéz volt előre látni, ki vagy mi vár az út következő szakaszán. Ha valakit itt ért támadás, nem számíthatott gyors segítségre.
Fujieda város helytörténeti ismertetője szerint a hágón sanzoku (山賊), vagyis hegyi rablók, valamint oihagi (追剥), az utazókat pénzüktől, értékeiktől, esetenként ruhájuktól is megfosztó útonállók jelentek meg. (Ezek nem helyi bandanevek, hanem általánosó elnevezések ezekre a haramiákra). A neten is hozzáférhető városi és örökségvédelmi források nem közölnek név szerint ismert utsunoyai rablót, bandát vagy datált támadási esetet, annyi azonban biztonsággal leírható, hogy a kortárs utazók számára a hágó igencsak rossz hírnévnek örvendett.
A hely félelmetes híre az Edo-kor végének színpadán is megjelent. Kawatake Mokuami 1856-ban bemutatott kabukidarabjában, a Tsuta momiji Utsunoya tōge című történetben egy vak masszőr száz rjóval indul útnak a Tokaidón. Marikóban először egy goma no hai (護摩の灰), vagyis az utazók bizalmába férkőző csaló-tolvaj szemeli ki magának. Bár egy fogadós látszólag megmenti, másnap éppen ez a férfi kíséri fel a hágóhoz, ahol megöli és elveszi a pénzét. A történet természetesen fikció, nem egy valódi bűnügy feljegyzése. Azt viszont jelzi, hogy Utsunoya a késő Edo-kori közönség szemében hiteles helyszíne lehetett egy rablásról, gyilkosságról és bosszúálló szellemről szóló történetnek. (Bővebben lásd Japán Nemzeti Színház digitális gyűjteménye)
(ii) Emberevő démonok
Utsunoya emberevő démonjának mondája ugyanezeket a félelmeket öltöztette természetfeletti alakba. A Fujiedai Helytörténeti Múzeum által megőrzött változat szerint a hágó közelében álló egyik templom beteg főpapjának véres gennyét egy fiatal szerzetes szívta ki, hogy enyhítse mestere fájdalmát. A fiú idővel megkedvelte a vér és az emberhús ízét, majd démonná változott. Beköltözött a hágó erdejébe, elragadta az arra járókat, az út pedig annyira rettegetté vált, hogy egyre kevesebben mertek átkelni rajta.
A mondában a megrémült falusiak Jizóhoz imádkoztak segítségért. Jizó vándorszerzetes képében ment fel a hegyre, ahol a démon előbb gyermek, majd hatalmas, mintegy hatméteres szörny alakjában jelent meg előtte. A szerzetes arra biztatta, mutassa meg, milyen apróra képes összezsugorodni. Amikor a hiú démon egy tenyérben elférő golyóbissá változott, Jizó rácsapott a botjával. A golyó tíz apró szemre tört, amelyeket a szerzetes lenyelt. A falusiak később tíz kis gombócot készítettek a démon emlékére és kiengesztelésére. Ebből született meg a Ju-dango (十団子), az utazók biztonságát szolgáló helyi amulett. Manapság a Keiryuji augusztusi ünnepén lehet hozzájutni a Ju-dangóhoz, amelyet a helyiek a ház bejárata fölé akasztanak bajelhárító amulettként. (bővebben lásd Fujiedai Helytörténeti Múzeum: az emberevő démon és a tíz gombóc mondája)
Az oni nyilván pusztán egy helyi monda szereplője, ugyanakkor könnyű benne felismerni a hágó valós veszélyeinek sűrített képét: a sötét erdőt, az elszigeteltséget, az eltűnéstől és a rablótámadástól való félelmet. A Ju-dango története ezekre a bizonytalanságokra adott vallási választ: azt ígérte az utazónak, hogy Jizó oltalma alatt biztonságban átjuthat a hegyen.
A Koshin-hiedelem vallási szinkretikuzmusa
E rövid hegyi szakaszon egy kőemlékre is felfigyeltem, rajta a 庚申塔 felirattal. Nem tudtam elolvasni a kanjikat, ezért ennek is utánanéztem, és jóval érdekesebb történetre bukkantam, mint vártam.
Mivelhogy a koreabeli japán úthálózat (így a Tokaidó más szakaszai) mentén utazók gyakran találkoztak ezen ún. Koshinto kövekkel. Ez pedig egy sajátos, már a feledés homályába merült valláshoz, mégpedig a Koshin-hiedelemhez kapcsolaható, amelyben kínai taoista, japán buddhista és sintó elemek keveredtek.
A Három Holttest (Sanshi / 三尸) és a 60 Napos Ciklus
A hagyomány alapja az ősi kínai asztrológia 60 napos ciklusa, amelynek 57. napja a Kanoe-Saru (庚申 - Gengshen), japán olvasatban a Koshin (庚申) nap. A kínai taoizmus - kiemelten Ge Hong (葛洪) IV. századi Baopuzi (抱朴子) című műve nyomán - úgy tartotta, hogy minden ember testében három parazita lény, a "Három Holttest" vagy "Három Féreg" (Sanshi / 三尸) él. Ezek a lények az ember vesztét akarják, és a 60 naponta esedékes Koshin (庚申) éjszakáján, amikor a gazdatest elalszik, kiszöknek, hogy a Mennyei Uralkodónál (Ten-Tei / 天帝) tegyenek jelentést az illető bűneiről. A jelentés következménye az élettartam megrövidülése volt.
A védekezés mechanizmusa pofonegyszerű, ám megerőltető volt: az embernek egyszerűen nem szabad elaludnia a Koshin éjszakáján. Ebből alakult ki a Koshin-virrasztás (Koshin-machi / 庚申待) hagyománya.
S hogyan telt egy Koshin-éjszaka?
A Koshin-virrasztás a gyakorlatban nem egyszerűen abból állt, hogy az emberek megpróbáltak hajnalig ébren maradni. Az Edo-kori csoportok gyakran kifüggesztették a kultusz szentképét, Shingon-mantrákat vagy a Szív-szútrát recitálták, majd beszélgetéssel, közös étkezéssel és italozással töltötték az éjszakát. A Sanshi férgek távozását megakadályozó vallási előírás így egyúttal rendszeres falusi társasági alkalommá vált. A Koshin-ko (庚申講) tagjai hatvan naponta találkozhattak, megoszthatták a helyi híreket, és megerősíthették a közösségen belüli kapcsolataikat, tehát afféle közösségi eseménnyé vált.
Japán Adaptáció: Arisztokratáktól a falusi Koshin-kövekig
A hiedelem feltehetően a VIII-IX. század folyamán, a kontinensről (Koreán vagy Tendai / 天台 szerzeteseken keresztül) érkezett Japánba. Kezdetben a Heian-korban a császári udvar nemesei körében ezen virrasztás még inkább hajnalig tartó költészeti esteket és játékokat jelentett. Igazából csak az Edo-korra szivárgott le a gyakorlat a falvakba, ahol az imént leírt, közösség-kovácsoló eseménnyé alakult át.
 |
| Út Utsunoyánál |
Ahogy a kultusz asszimilálódott, fokozoatosan japán istenségek vették át a védelmező szerepet. A buddhista vonalon a kék arcú, haragos Shomen Kongo (青面金剛 - egy betegségűző démon/istenség) vált a Koshin központi alakjává. A sintó értelmezésben, mivel a 60-as ciklus saru (猿 majom) elemet is tartalmaz, beemelték Sarutahiko (猿田彦) istenséget, illetve a híres Három Majmot (mizaru, kikazaru, iwazaru / 見ざる、聞かざる、言わざる azaz nem lát, nem hall, nem beszél) is. A japán szójátékban a majom (saru / 猿) és a tagadás (zaru / ざる) egybecsengése tökéletesen illett a bűnök titokban tartásához.
A három majom így nem egyszerűen a "bűnök titokban tartását", hanem az erkölcsi önfegyelmet jelképezte: ne láss, ne hallj és ne mondj rosszat, hiszen akkor a Sanshinak is kevesebb jelentenivalója marad.
Egyébiránt a legismertebb Mizaru, Kikazaru és Iwazaru-ábrázolás a nikkói Toshogu-szentélyben látható, de ez nem egy közvetlen Koshintóhoz kapcsolható elem. Utóbbi ugyanis egy szent istálló nyolc faragott képtáblájának egyike, amelyek az emberi élet szakaszait mutatják be majmok segítségével. A motívum tehát közvetve bár kapcsolódik a Koshin világához, de Nikkóban önálló erkölcsi képsor részeként jelenik meg.
Amiker egy falusi közösség sikeresen végigcsinált 18 egymást követő Koshin-virrasztást (庚申待) (ami kb. 3 évet ölelt fel), hálából gyakran egy díszes kőemlékművet (és ez lesz a Koshinto / 庚申塔 vagy Koshin-zuka / 庚申塚) emeltek a falu szélén vagy az útkereszteződésekben.
Ez a koshinto nem kizárólag vallási védőjelkép volt. Gyakran azoknak a nevét is felvésték rá, akik részt vettek a virrasztásokon. Tizennyolc alkalom, vagyis mintegy három év után a kő egyszerre tanúsította a fogadalom teljesítését és a helyi közösség összetartását.
A kövek ábrázolása vidékenként változott. A központi alak gyakran az emlitett Shomen Kongo, aki egy démonon tapos; alatta megjelenhet a Három Majom, mellette pedig kakasok, madarak, Jizo vagy Kannon alakja. Más kövekre mindössze a 庚申 írásjegyeket és az állíttatók nevét vésték. Egy régi Koshinto ezért vallási kép, út menti védőjel és helyi névsor egyszerre.
Miért állnak ma gyakran egy helyen a kövek?
A mai látogató sokszor templomok mellett vagy kisebb kőcsoportokban találkozik velük. Jóllehet ez nem feltétlenül az eredeti elhelyezésük. A XIX. század végén számos út menti Koshin-követ eltávolítottak az utak kiszélesítése és az út menti szentélyeket korlátozó rendelkezések miatt. Egyes falvak lakói azonban nem engedték megsemmisíteni őket, hanem biztonságos helyre gyűjtötték a köveket. Így néhány mai kőcsoport egy eltűnt táj vallási emlékeit őrzi.
A XX. században Kubo Noritada (窪徳忠) vallástörténész (1913–2010) többkötetes kutatássorozatában részletesen feldolgozta a hiedelem kínai gyökereit és japán transzformációját, rávilágítva arra, hogyan szőtték egybe a falusiak az absztrakt taoista asztrológiát a mindennapi közösségépítéssel.
 |
| A szerző egyik könyve |
Végül talán nem is baj, hogy nem folytathattam az utamat a hágón át: még a végén egy oni megrágta volna a bicajom kerekét. A kényszerű kitérőből viszont érdekes felfedezés lett.
Szerintem még visszamegyek ide, de már nem egyszerűen egy lezárt hegyi utat és egy furcsa követ fogok látni. Tudni fogom, hogy ugyanazon a hágón jártak költők, katonák, rablóktól tartó utazók és a Ju-dango oltalmában bízó vándorok küzdöttek meg meredek hegyekkel és az éjszakához tapadó félelmekkel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése