Doufukuai

Olyan közkedvelt japán finomságok, mint a tempura, a konpeitō keménycukorka, a puha castella piskóta szerte az országban elérhető éttermekben, éjjelnappalikban vagy éppen pékségekben. S talán nehéz elképzelni, hogy ezen ételek valaha a japánok számára is kuriózumnak számítottak, holott, az említett dolgok, és megannyi más első japán nyelvű említése egy XVII. századra datálható szakácskönyv kéziratára vezethető vissza, melyet Nanban ryōrishónak (南蛮料理書), vagyis a (Déli) barbárok szakácskönyvének neveznek. Déli barbárok korabeli ábrázolása E szakácskönyv, vagy pontosabban receptgyűjtemény számos szempontból meghaladta korát, és egyedinek mondható a kora újkori Japán kulinisztikai műveihez képest. Egyrészt új - legalábbis jelenlévő, de addig nem alkalmazott -  hozzávalókat mutatott, új elkészítési eljárásokat, és már nem a korszak rituáléinak, illetve ceremóniához igazodik, hanem egyszerűen és lényegre törően mutat be új ételeket.  De kik azok a déli barbárok? A déli barbárok alatt azon el

Meglehetősen kevés adat mutatkozik azzal kapcsolatban, hogy mennyit vesztett Kína a rendelkezésére álló rizsfajtákból az 1970-es évektől kezdődően, de az bizonyos hogy elképesztő mértékben lecsökkent az általánosan fogyasztott rizsfajták száma. Par example, az 1950-es években egyedül Húnán (湖南) tartomány földművesei több, mint 1300 különböző típusú rizsfajtát termesztettek, ez a szám 2014-re mindössze 84-re csökkent. A természetben található vadrizs alapvetően vörös színű, művelés alá vétel során vesztette el fokozatosan a színét , míg végül a maghéja fehérré nem vált. A vörös színű vadrizzsel szemben kevesebb vizet illetve munkát igényelt megművelése, sőt elkészítése is könnyebb volt, ezért mintegy ezer év leforgása alatt a vörös színű rizsfajták művelése szinte teljesen alábbhagyott Kínában. Jóllehet a mai napig a világ számos pontján továbbra is termesztenek vörös rizst, például Afrikában, ahol a fajtanemesítés más irányt vett, de amúgy Ázsia különböző szegmenseiben, többnyire viszo

A miso (みそ or 味噌) a használata Japánban mintegy 1300 évre vezethető vissza, s egészen a mai napig is a japán konyha megkerülhetetlen eleme. Sűrű, tápanyag gazdag, paszta állagú alapanyag, melynek készítése során szójababot fermentálnak kōjival és sóval, időnként rizzsel, árpával de akár algával is. Szószok készítéséhez, zöldségek, halak, vagy akár hús savanyításához egyaránt használt, de dashi alaplével összekeverve is a japán konyha slágere, mint miso leves . Magas a protein, vitamin, és ásványi anyag tartalma, ezért is volt kiemelkedő fontosságú alapanyag a japán történelem során, de napjainkban is: a miso széles körben használt mind a hagyományos, mind a modern japán konyhában, sőt azt is mondhatjuk világszerte. A miso eredete Létezik olyan teória, mi szerint már a neolitikus korszaktól kezdve - ez az ún. Jōmon korszak , i.e. 14000–300) a japánok különutas fermentációs eljárásokkal, a szomszéd Kínához hasonlóan készíthettek hal, és szójabab alapú szószokat, pempőket. Ugyanakkor a

A japán újév elmaradhatatlan kelléke a mochi (餅), amit szoktak volt rizs süteménynek is fordítani, de hát közelről sem sütemény, inkább afféle zselészerű állagú, tésztának látszó tárgy. Állítólag már a Jōmon-korszak vége óta ismert Japánban, ami pedig nem mostanában, hanem i.e. 300 körül volt.  A mochi azonban a későbbiekben sem merült feledésbe: a Heian-korszakban (i.sz. 794-1185) vallási rituálék során alkalmazták mint áldozati ételt, majd a Muramachi-érában (i.sz. 1336-1573) a szamurájok asztalára is felkerült, mint a tea-szertartás fontos kelléke, mivel jól ellensúlyozza a mochi édessége a zöld tea keserűségét. Sőt, még a csatába is vittek magukkal mochit, hiszen egyszerűen elkészíthető, illetve szállítható, ezért mondták azt, ha a szamuráj mochit püföl, akkor azt jelenti hogy nemsokára háborúba indul.  mochigome, a ragacsos rizs De nem csak az elit számára szolgál sokoldalú snackként. Mivel elég magas a tápértéke - egy matchbox méretű mochiban annyi kalória van, mint egy tál ri