Doufukuai

A magányos Buddha szobor a Sapporo közelében található Makamonai Takino temető (真駒内滝野霊園) legfőbb szimbóluma. Az ún. Atama Daibutsu (頭大仏殿) köré felhúzott dóm pediglen Tadao Andō (安藤 忠雄) ismert épitész nevéhez köthető. Sapporói utam során a hotel szobájában böngésztem a #sapporo cimkével ellátott képeket az Instán, és egyszer csak megakadt a szemem jelen bejegyzés tárgyán - gondoltam itt csinálhatok majd pár érdekes képet -  úgyhogy az egyik reggel fogtam magam, és elzarándokoltam a várostól jó messzire található temetőbe.  Azt kapásból konstatálhattam, hogy bizarrnál bizarabb dolgok fognak itt várni, ahogy leszálltam a buszról, valami kisállatot széttéppő nagyállat szobra fogadott, yokoso , na de hát mégiscsak temetőbe sempedig vidámparkba jöttem, szóval mentem tovább. Hozzá kell tennem, hogy végig szakadt az eső aznap, ergo elhatároztam, hogy ennek adekvát komor, bús fekete-fehér képeket gyártok majd. Szerencsémre rajtam kivül senki nem volt az egész komplexumban, ezáltal kedv

三十而立 - kicsit megelőlegezve, de gyárlátogatást kaptam ajándékba - vesémbe lát a babám, hiszen hajókázással egybekötött túra ez, hogy megcsodálhassuk a Keihin-kanális (京浜運河鉄道) éj leptében is irizáló, indusztriális komplexumait.  Innen az Akarenga előtt indult a hajó a Negishi-öbölből (根岸湾), ahova már késő délután megérkeztünk, s a közeli gourmet-fesztiválon felvértezük magunkat némi hamikával. Egyébiránt a várakozásommal ellentétben alig volt, aki komolyabb cuccal jött volna, a résztvevők többnyire mobillal kattintgattak, s inkább csak egy ital mellett élvezték a látnivalót.  Ilyen baromságot. Hogy lehet ezt élvezni, pontosabban a kamera keresőjén kivül, nekem szabályosan elzsibbadtak az ujjaim mire ennek vége lett, s csak nyomtam az exponálógombot mint az őrült, ki letépte láncát.  Na jó beismerem ez rosz hasonlat volt, hiszen az őrült, akinek sikerült leténie a láncát, az bizonyára nem elsődlegesen fényképezni szeretne. Akárhogy is, mérgezett egér módjára rohantam a ha

Az urbánus kalandozások sorozat soron következő kilencedik részében ezúttal egy elhagyott katonai létesitmény, a Fuchū légtimászpont (米軍府中基地跡) felkutatására indultunk. A támaszpont eredetileg a Japán Császári Haderő kötelékébe tartozott, 1940-1945 között, majd Japán kapitulációját követően a megszálló amerikai hadsereg tette rá a kezét, mi több 1957-1974 között a Japánban állomásó USA haderő főhadiszállásáva lett.  1975-ben a támaszpont végül visszakerült Japánhoz, néhány kommunikációs berendezés kivételével. A teljes terület kb. harmada a Japán Önvédelmi Haderő (JSDF, 自衛隊) kötelékébe került, másik része park, a létesitmény északi részén található szatellit adókat és a hozzájuk tartozó objektumokat pedig az enyészetnek ajándékozták az 1980-as években, és egészen a mai napig nem vették vissza tőle. Ezeket indultunk ma felkeresni. A fenti és a lenti képen a terület feletti google mapsről bezoomolt képeket láthatjuk. A reggeli szakadó esőben bicajra pattantam, reméltem annyival

Az urbex sorozat ezen következő részében Shinokubóba (新大久保) barangoltunk a voltaképpeni koreai negyedben. Nem túl messze ugyanis az emlitett állomásnál, a JR sinpálya mellett egy mára elhagyatott apartmantömb áll,  melyek a Hyakunincho (百人町) egykori szociális lakásai voltak. Az 1964-es tōkyōi olimpiára való készülés során igyekeztek kipucolni a várost, kivált annak hátrányos helyzetű csőcselék népét, és ide Shinokubóra telepitették őket. Számos egyéb épület mellett a képek tárgyát képző objektumot is az ő lakhatásuk végett húzták fel. A kétszintés épület földszintjét irodáknak, mig a második emeletet pedig szociális lakásoknak adták ki. A környék, s ezen objektum lakói főként napszámosok és Zainichi, azaz Japánban élő koreaiak (在日韓国人) lettek az ötven-hatvanas évektől kezdődően.   Apropó, akit érdekel a a háborút követő Japánban élő koreaiak viszontagságos élete, azoknak ajánlom Kaikō Takeshi - Ószakai éjszakák cimű könyvét. A hivatalosan Hyakunincho önkormányzat