Doufukuai

A Kōyasanra (高野山) már régóta szerettem volna elmenni, egyrészt azért, mert Peopleimeet Gábor barátom azt mondta jó hely, és ő tudja a jó helyeket széles e világban. Másrészt pedig, még írástudó deák koromban összekörmöltem egy dolgozatot korabeli nagy japán buddhista backpackerekről , akik megannyi viszontagság után eljutottak Kinába, visszajöttek, aztán iskolákat alapítottak. Egyik ilyen iskola volt a Shingon , Kūkai által alapítva, mégpedig pont itt a Kōyasanon. S már a porosodó könyvtárok félhomályában mint vak-őrült zongorista vervre, cibálva a billentyűket a beadványt írva eljátszottam a gondolattal, hogy ide elkéne egyszer jönni. Eljött hát az idő az idei Golden Week során. A Kōyasanra eljutni viszontagságos. Tokyo, shinkansen fel, Osaka, shinkansen le, Nankai Namba metró, s onnan a Nankai Koya vonal még másfél óra, egészen a Gokurakubashi (極楽橋) állomáshoz, ami effektíve a Kōyasan lába, és még onnan felvonó. Szóval ott vagy a Kōyasanon, és... ...és az ugye bazi nag...

A magányos Buddha szobor a Sapporo közelében található Makamonai Takino temető (真駒内滝野霊園) legfőbb szimbóluma. Az ún. Atama Daibutsu (頭大仏殿) köré felhúzott dóm pediglen Tadao Andō (安藤 忠雄) ismert épitész nevéhez köthető. Sapporói utam során a hotel szobájában böngésztem a #sapporo cimkével ellátott képeket az Instán, és egyszer csak megakadt a szemem jelen bejegyzés tárgyán - gondoltam itt csinálhatok majd pár érdekes képet -  úgyhogy az egyik reggel fogtam magam, és elzarándokoltam a várostól jó messzire található temetőbe.  Azt kapásból konstatálhattam, hogy bizarrnál bizarabb dolgok fognak itt várni, ahogy leszálltam a buszról, valami kisállatot széttéppő nagyállat szobra fogadott, yokoso , na de hát mégiscsak temetőbe sempedig vidámparkba jöttem, szóval mentem tovább. Hozzá kell tennem, hogy végig szakadt az eső aznap, ergo elhatároztam, hogy ennek adekvát komor, bús fekete-fehér képeket gyártok majd. Szerencsémre rajtam kivül senki nem volt az egész komplexumban, ezá...

Tōkyō környéki túrák sorozat soron következő túráját inkább csak idézőjellel lehetne "túrának" nevezni, állapodjunk meg a sétafika jelzőnél a Kōbō-yama (弘法山) esetében, amit még Mátra is foggal herél lévén 235 méternél nem terpeszkedik feljebb a tengerszint fölé.  Amennyiben a Takaó-kakaó hegyre , mint bébihegymászásként szoktuk volt aposztrofálni, a Kōbō-yamára kvázi gördeszkázva is feltolhatjuk a babakocsit, de hát ez a túra korántsem nehézségéről hires, és hát nem is feltétlenül kell minden hétvégén meghóditanunk a K2-t. A Kōbō-yamára az ún. shinrin-yoku (森林浴), " erdőfürdőzés " kapcsán jövünk, japán tudosók szerint ugyanis nem a forró vizben , hanem az erdők az emberi szervezetre való jótékony hatásában hisznek.  Erre pedig tökéletes: néha ki kell szabadulni a városból, szerincsére a természet pedig viszonylag könnyen elérhető  Tōkyō körül, az  Ōyama  hegylábától délre található Kōbō-yama sem kivétel ez alól: a Hadano állomástól (秦...

Őrült dilemma súlyos malomkövei őrölték, s szilánkokra forgácsolták lelkem végig a múlt hét során. A dilemma tárgya pediglen, hogy mit vigyek magammal a hétvégi kirándulásra Nikkō ba.  Ugyanis nemrégiben szereztem egy Osmo Mobile 2 -t, amit mindenképpen szerettem volna tüzetesebben kipróbálni, csakhogy tudniillik a tasak, amivel jön, némileg drabális a szerkezet egyébiránt nem túl nagy voltához képest. Na mármost drónt biztosan vinni akartam a felföldre, és azon a kalkuláción kaptam magam, hogy a drón, az Osmo, és a D610 már objektív nélkül sem fér be a Lowepro 400 AW-be. A kisördög, azaz a józanész pedig azt súgta, hogy a Nikont otthon kell hagyni.  Soha nem utaztam még Nikon nélkül . Polgárpukkasztó volt maga a gondolat is otthon hagyni, de hát a tököm vigyen annyi cuccot, főleg hogy már tudtuk pár nappal az út előtt hogy újfent esni fog - talán egyáltalán nem sikerül majd fotózni, ez is benne volt a pakliban. Mindenesetre, amikor pakoltam be a táskába, a polcon pih...