Doufukuai

Kínában edződve az isten sem képes többé az ember szemöldökének felhúzására, ezáltal meg sem kottyan, ha egy méretes csulának látszó endoplazmán, korábban soha nem láttot, feldarabolt állatok lecsüngő csonkjai között korcsolyázva próbál talpon maradni, miközben artikulátlan kurjongatások és hol negédesen hívogató illatok, hol pedig folytogató bűzorkán tornáztatja elnyűtt érzékeit. Gaikoku ezen félelmei e patyolattiszta, selymes kis szigeten a TV-ben is korhatáros tartalomként mennek, hiszen itt ugyebár az eredendően csomagolt termék is fertőtlenített csomagolásban van csomagolva, világosan tudtukra adni a baciknak, hogy Japánban nem érdemes sátorfát verniük. De persze mindig vannak kivételek. Ilyen az Ueno állomásnál található Ameya Yokocho (アメヤ横丁 vagy röviden Ameyoko アメ横) közelében lévő piac is -ez az Ameya yokocho maga egyébiránt a második világháborút követően egy fekete-piacként indult, főleg olyan cuccokat árultak, amit a megszálló erők katonáitól szerezhette...

Esik, esik ez a nyomorult eső Tōkyōban, hetek óta infatigábilis, milyen volt a Nap szőkesége, sem tudjuk már. Gondoltuk rászánjuk ezt a délutánt, hogy elzarándokoljunk a Starbucks Roasterybe. A hely maga idén februárban nyílt meg bár Tōkyō Nakameguro negyedében, egy új Starbucks estében azért nem szokott semmilyen hype lenni, lévén minden bokorban van egy, ám a Roastery fajtából pusztán 5 létezik egyelőre széles e világban: Seattle, Shanghai , Milan, NYC és 2019-től Tōkyōban . Ergo a megnyitóról olvasva gondoltuk, hogy elnézünk ide, viszont a különböző horrorisztikus elmondások szerint 3-4-5 órákat kellett várni a bejutás végett... Úgyhogy pár hónapot pihentettük ezt a dolgot, s így lett július a dologból, "csak" 1,5 órába telt, mire sorra kerültünk, de szerencsére nem kell egy helyben várakozni, elég ha lescanneljük a qr-kódot a jegyen s kapunk egy e-mailt ha mehetünk, szóval elszöszmötöltünk a környéken. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik hogy túl sok ér...