Doufukuai

Shibuya, 1945 Ha manapság átsétálsz a shibuyai kereszteződés lüktető káoszán, a hatalmas LED-képernyők és a kötelező lázadással a piros lámpán átsuhanó emberáradat között, aligha gondolnád, hogy ez az irizáló kereskedelmi központ valaha egy véres bandaháború színtere volt, amely kis híján felrobbantotta ama bizonyos puskaporos hordót a háborút követő Tōkyōban. Mintha nem robbant volna elég bomba azokban az időkben a japán fővárosban . Na de tekerjük vissza az időt a történet kontextusába: 1946. július 19-ét írunk, és Shibuya akkor még minden volt, csak nem neonfényes. A háborúnak már vége volt. A császár már rég megadta magát. De a valódi béke korszaka még mindig messze volt. Ez Tōkyō anarchikus nyara volt. A feketepiac (闇市, yamiichi) virágzott, lásd Sancha vagy az Ameya esetét. A japán kormány működésképtelen volt. Az amerikai megszálló erők kétségbeesetten próbáltak új rendet teremteni. Ebben az űrben mindenki előbújt a romok közül, kinek kése volt, kinek üzlete, kinek valami val...

Most hogy nyakunkon a #japánnyár , a legförtelmesebb, a legpusztítóbb, a legözvegycsinálóbb, de még az özvegyet is kicsinálóbb évszak eme szigeten, a blog facebook oldalán felidéztem bukolikus salaryman élményeimet, mikor a perszelő nyári hónapokban, öltönyben és nyakkendőben napról-napra, irodáról-irodára rohangáltam, és minden egyes kliens-találkozó során meishit (名刺) cseréltem. Aztán csak jött a covid, és nagyjából végett vetett a személyes meetingek korszakának. És vele együtt a meishi kultúrája is leáldozóban van talán. De olyannyira, hogy történetesen idén másodszorra esett meg a múlt héten, hogy egy leendő új kliens személyes találkozóra invitált. Hol élnek ezek, a Meiji-korban bazmeg , gondoltam, most komolyan, komolyan azt képzelik hogy ne csak zakót vegyek a pizsamaalsómra (ahogy az online meetingeket tolom virtuális háttér mellett), és három, azaz 3 teljes megállót vonatozzak a Yamanotén?! Na jó, mivel már szerződéskötéshez közeledik az új projekt, végtelen kegyességgel ele...

A japán salaryman-kasztrendszer egy külön mitológia. Nyilván iparág, vállalati kultúra és a holdfázis is befolyásolja, de az évek alatt szépen kikristályosodtak a főbb típusok, mint valami céges Monster Manualban. Íme a három legjellemzőbb faj, amit a harctéren, vagyis a megbeszéléseken, tenderkiírásokban és email-lavinákban nap mint nap megfigyelhetsz, vagy legalábbis én megfigyelek:  Technokrata Fasz (Chaotic Good)  • Habitat: tech cégek, haladó startupok, gaishikei cégek   • Fegyverzet : MacBook Pro, Starbucks latte, korbács.  • Special ability : PowerPoint of Truth – ha egyszer előad, 1d20-on mindenki automatikusan elfogadja az ötletét.  • Passzív képesség : Deadline Clarity Aura – határidők értelmet nyernek, a büdzsé nem szivárog el.  • Weakness : ha meg kell nyitni egy Excel makrót, már keresi a felmondólevelét Ő az, aki üt, csap, hibát nem tűr, de legalább tudja, mit akar. Külföldön edződött, ex-Google, “termék evangélista” (pff, isten bárány...

Vajon a rézfaszú bagoly elrepül idáig? Van-e valami krampusz alternatíva? Vasorrú bába, vagy hasonló? Ezeken gondolkozva kicsit utána jártam, hogy régi népi figurák vagy legendák vannak Japánban, amikkel a szülők vagy nagyszülők próbálják fegyelmezni vagy ijesztgetni a gyerekeket, ha éppen okuk van rá. Ergo gyermek rémisztgető, vagy ehhez kapcsolódó figurákról következik egy kis összeállítás alább: なまはげ Namahage, az akitai ogre  Ez talán a legismertebb. A Namahage egy busó kinézetű lény, aki Újév környékén jár házról házra a falvakban, és kiabálja: 泣く子はいねがー！ Van itt valami síró kölök?! Főként Akita prefektúra ( Tōhoku régió ) vidéki falvaiban ismerik és tartják számon. A figurák szörnyű maszkot viselnek – vöröset, kéket vagy feketét – vadul kinéző hajjal, nagy, szúrós szemekkel és agyaras fogakkal. A ruhájuk szalmából készül (mint egy brutális madárijesztő), a kezükben pedig gyakran fakést és fából faragott vödröt hordanak. És ordibálják a fentebbi szlogen miszerint van-e itt...

2015 áprilisában érkeztem meg Naritára egy hátizsákkal meg mérhetetlen önbizalommal. Kínában töltött éveim, meg néhány rövid japán utazás után úgy általánosságban Távol-Kelet szakértőként tekintettem magamra. Aztán az első két hétben kiderült, hogy valójában egy 27 éves bébi vagyok egy idegen országban, és hogy a csajozós japánommal nem a legkönnyebb bankszámlát nyitni, vagy bármi hivatali ügyet intézni. Az évek során különböző okmányokon három különböző katakana-átírásban létezett a nevem, mert az elején fogalmam sem volt, hogy hogyan kéne helyesen átírni. Így lettem ドーシュ, ドーシェ és ドーチ, és évekkel később egy új bankszámla nyitásánál mogorva ügyintézők átvilágítási procedúráján kellett bizonygatnom, hogy márpedig mindhárom ugyanaz a személy: én, én, én. Ha még egy variáns lett volna az irataimon szerintem le is csuknak. S jóllehet női mellre és fingra tudtam vagy tizenöt japán kifejezést, de amikor az első hideghívásaimat bonyolítottam japánul, az akkori főnököm a haját tépte, pedig ...