Doufukuai

Shibuya, 1945 Ha manapság átsétálsz a shibuyai kereszteződés lüktető káoszán, a hatalmas LED-képernyők és a kötelező lázadással a piros lámpán átsuhanó emberáradat között, aligha gondolnád, hogy ez az irizáló kereskedelmi központ valaha egy véres bandaháború színtere volt, amely kis híján felrobbantotta ama bizonyos puskaporos hordót a háborút követő Tōkyōban. Mintha nem robbant volna elég bomba azokban az időkben a japán fővárosban . Na de tekerjük vissza az időt a történet kontextusába: 1946. július 19-ét írunk, és Shibuya akkor még minden volt, csak nem neonfényes. A háborúnak már vége volt. A császár már rég megadta magát. De a valódi béke korszaka még mindig messze volt. Ez Tōkyō anarchikus nyara volt. A feketepiac (闇市, yamiichi) virágzott, lásd Sancha vagy az Ameya esetét. A japán kormány működésképtelen volt. Az amerikai megszálló erők kétségbeesetten próbáltak új rendet teremteni. Ebben az űrben mindenki előbújt a romok közül, kinek kése volt, kinek üzlete, kinek valami val...

2015 áprilisában érkeztem meg Naritára egy hátizsákkal meg mérhetetlen önbizalommal. Kínában töltött éveim, meg néhány rövid japán utazás után úgy általánosságban Távol-Kelet szakértőként tekintettem magamra. Aztán az első két hétben kiderült, hogy valójában egy 27 éves bébi vagyok egy idegen országban, és hogy a csajozós japánommal nem a legkönnyebb bankszámlát nyitni, vagy bármi hivatali ügyet intézni. Az évek során különböző okmányokon három különböző katakana-átírásban létezett a nevem, mert az elején fogalmam sem volt, hogy hogyan kéne helyesen átírni. Így lettem ドーシュ, ドーシェ és ドーチ, és évekkel később egy új bankszámla nyitásánál mogorva ügyintézők átvilágítási procedúráján kellett bizonygatnom, hogy márpedig mindhárom ugyanaz a személy: én, én, én. Ha még egy variáns lett volna az irataimon szerintem le is csuknak. S jóllehet női mellre és fingra tudtam vagy tizenöt japán kifejezést, de amikor az első hideghívásaimat bonyolítottam japánul, az akkori főnököm a haját tépte, pedig ...

A hónap elején volt nyolcvanadik évfordulója annak, hogy 1945. március 9-10. éjszakáján az Egyesült Államok Hadseregének Légiereje (USAAF) olyan pusztító tűzbombázást hajtott végre Tōkyō ellen, amelyet gyakran a történelem egyik legpusztítóbb háborús cselekményeként emlegetnek, még pusztítóbbnak, mint a drezdai, hiroshimai vagy nagasakai bombázásokat, már ami a közvetlen bombázásban elhunytak számát illetni. Jóllehet a pontos halálozási szám nem ismert, konzervatív becslések szerint a gyújtóbombák által okozott tűzvihar legalább 80 000, de vélhetően 100 000 fölötti áldozatot követelt egyetlen éjszaka alatt, és mintegy körülbelül egymillió ember maradt hajléktalan.  A Britannica szerint a japánok ezt a támadást később " A Fekete Hó Éjszakájának ” nevezték (黒い雪の夜), de erre japánul semmilyen utalást nem találtam. Az amerikai hadsereg ezt az akciót Operation Meetinghouse (Találkozóház Hadművelet) néven kódolta, míg Japánban egyszerűen a tōkyōi Nagy Légitámadásként (東京大空襲, Tōkyō ...

Jóllehet a blogon vissza-visszatérő téma a kocsmológia témaköre, a fajin dájning műfaját sem vetem meg, Tōkyōban pedig az főre eső Michelin csillagos éttermek száma toronymagasan vezet a világon. Szóval alkalmasint bemutatok majd 1-2 helyet jelen hasábokon is eme témakörben, kezdjük a Mazzal. 御持成 Tōkyō egy foodie főváros, szinte bármit ehetünk itt, bármilyen minőségben, egyszerűen jók az alapanyagok, képzettek a szakácsok, végtelen a kipróbálható lehetőségek tárháza, s mindehhez társul az omotenashi (おもてなし / 御持成) fogalma, amit úgy fordítunk mint vendégszeretet, de ez egy összetettebb fogalom annál, egyfajta princípium. Maga a kifejezés egyes fejtegetések szerint a mono o motte nashi togeru (モノを持って成し遂げる) rövidítéséből származhat, ami valami olyasmi értelmet hordoz, hogy a vendéget a lehető legnagyobb empátiával fogadd s szolgáld ki. Olyan, érzésem szerint némi belemagyarázás is van, miszerint az általában hiraganával leírt fogalomhoz tartozó írásjegy kombináció az omote-nashi 表裏なし ...

Most hogy már végre ősz van, bemutatok pár jobb fajta kraftsör kocsmát Tōkyōban , amik bár nyáron se rosszak, sőt azt gondolná az ember nyáron jó ilyen helyekre menni, de az az ember még a globális felmelegedés előtti korszakban él vélhetően, amikor még ki lehetett mozdulni nyáron az ázsiai nagyvárosokban. Volt már egyébiránt szó szeszcentikus elukubrációimban fővárosi kocsmáról, lásd Vertere, de az oly messzi van Tōkyōtól, mint Makó Jeruzsálemtől.  Na de kezdjük mindjárt egy homályos emlékfoszlánnyal február havából. Történt az, hogy fiatalabbik sógorom shakaijin (社会人) lett, a vagyis a munkásosztály teljes jogú tagja. Az itteni fiatalok azonban végtelenül tudatlanok. Semmit nem tudnak semmiről, Gaikoku egy ismeretlen, nem is létező vidék tán, teli tökkelütött bunkó fráterekkel, furcsa ételekkel-italokkal, nem japánul beszélnek, a hajuk is milyen.    Gaikoku egy japán fiatal fantazmagóriájában   Mikkeller  Fiatalabbik sógor azt hitte, tudja mi az a sör, d...