Ugrás a fő tartalomra

精选博文

Hattori "Démon" Hanzō története

Mao Zedong és a KKP útja a hatalomig, 1927-1949


Szakdolgozatom tárgya Mao Zedong,[1] a kínai kommunizmus emblematikus kulcsfigurája és a Kínai Kommunista Párt hatalomra jutásának története a polgárháború 1927-es kezdetétől a Kínai Népköztársaság 1949. október 1-jei kikiáltásáig. Ez a huszonkét év Kína XX. századi történelmének leginkább meghatározó periódusa. 1927 és 1949 között Kína mintegy tíz önálló részre fragmentálódott,[2] s e területi szeparálódást hatalmi és ideológiai megoszlás övezte. A Sun Yixian (Szun Jat-szen) által alapított, majd bolsevik segítséggel újjászervezett Guomindang, a Kínai Nemzeti Párt képtelen volt stabil irányítási rendszerének kiépítésére, elsősorban intézményi gyengeségéből fakadóan; a militarista hadurak gátat szabtak a nemzet egységesítési törekvéseinek, s e két erő árnyékában egy harmadik, az 1921-ben létrehozott Kínai Kommunista Párt fog felemelkedni. 1927-től az ország e három erő harcainak színterévé válik.
A Kínai Népköztársaság majdani első elnöke is ez évben kezdi meg a maga harcát a párton belül, majd a párton túl is a „forradalom győzelemre viteléért”. Mao Zedong több tekintetben eltért a kínai kommunistáktól, honi érdekeket képviselt, amikor a nemzetközi kommunista mozgalom más osztagainál az ilyesmi még elképzelhetetlen volt.”[3] A húszas évek közepétől[4] jobbára a döntési központok közelében álló Mao jól informált volt, s pártjának valamennyi rétegével felvette a kapcsolatot, ami mind hozzájárult látókörének szélesítéséhez, s személyének elfogadtatásához; emiatt a harmincas évek végére elsőszámú vezetővé válhatott.[5]
Az 1927-es év fordulópont Mao életében, hiszen nézeteiben gyökeres változást hozott, ami a hunani parasztmozgalomhoz kapcsolható.[6] Mao számára a parasztság önálló és a forradalomban döntő szereplőként jelenlévő erőként volt jelen. Ennek első megnyilvánulása az 1927-es „Jelentés a Hunan tartományi parasztmozgalommal kapcsolatban megtartott vizsgálatról”[7] című műve volt. Egy Edgar Snow-val folytatott beszélgetés során kijelentette: „Aki meg fogja nyerni a parasztságot, megnyeri Kínát.” Hozzáfűzte továbbá azt is, hogy ez a Hunan tartományban lefolytatott vizsgálatokat követően tudatosult benne.[8] Maga a jelentés bizonyítani kívánta, hogy a parasztságban öröklődött tovább a kínai nép forradalmi szelleme, s mindenekelőtt „véget kell vetnünk a parasztmozgalom ellen irányuló mindenféle okoskodásnak”. Mivel Kína újkori fejlődése során a „magas szintű egyensúly” csapdájából képtelen volt az ipari fejlődés útjára állni, elmaradott agrárország volt, melynek gerincét a technikai anakronizmuson alapuló mezőgazdaság, s négyszázmilliós földműves lakossága adta. Ekképpen a politikailag elhanyagolt vidéki lakosság életének, a tulajdonképpeni Kína életének modernizációja volt valamennyi kiutat kereső törekvésnek – akár a Guomindangnak, akár a Kínai Kommunista Pártnak – egyik sarkalatos pontja. A KKP irányzatának célja a parasztság tudatos megnyerése volt, illetőleg a „szocializmus távlatainak megnyitása” előttük. S valóban a parasztság lesz a marxizmus Mao vezette kínaiasításának fundamentuma, és saját oldalára állítása a KKP legnagyobb sikere.


A XX. század első felében Kínában egyfajta széthullási folyamat figyelhető meg. A politikai és gazdasági hatalomátvétel nyomán kialakuló új csoportok heterogén összetételűek voltak, és egymást nem ismerő, gyakorta ellenséges szekciókból álltak. Az újonnan létrejövő kínai polgárságot pusztán egyéni érdekei mozgatták. Az ipari proletariátus helyzete kiábrándító volt: átlagosan tizenkét órás munkaidő, az elbocsátás folyamatosan fennálló réme, a beteg- és balesetbiztosítás hiánya, asszony- és gyermekmunka. A szakszerveződést legfeljebb önsegítő csoportosulások jelenthették, amelyek az azonos faluból vagy régióból származó embereket tömörítették. A munkásszervezetek csak 19191921-ben tűntek fel, ám 1927-ben Jiang Jieshi (Csang Kaj-sek) szétverte őket. A nacionalista kormány által létrehozott új, hivatalos szakszervezetek, amelyeket a bűnözők és a rendőrség tartottak ellenőrzésük alatt, megakadályozták, hogy 1928 és 1949 között a gyenge kínai munkásosztály szerepet játsszon a politikában.[9]
 A kínai munkásokra nyomasztóan hatott a függetlenség hiánya, illetve a japán és nyugati vállalatok kényszerítette versenyhelyzet, és éppen emiatt voltak fogékonyak a hazafias szólamokra. Általános helyzetkép hiányában azonban képtelenek voltak elszakadni az idegen kizsákmányolástól, valamint azok gyarmati rendszerétől, így nem is járulhattak hozzá, hogy Kína kiszabaduljon alávetett helyzetéből. [10]
Meglehetősen komplex kérdést vetett fel az évszázados hagyományokra támaszkodó rendszer megváltoztatásának módja, illetőleg, hogy miként lehetséges az új és a modern szintézisét megvalósítani.[11] Az erőteljes múltközpontú kínai gondolkodásnak fontos következményei voltak: „a kínai valóság, a múltbéli tradíciók és a jelen realitásai nagymértékben befolyásolták a kínaiak gondolkodását bármely külföldi eszmerendszert[12] illetően”[13] – beleértve a kommunizmust is. Egyes nézetek szerint bármely tan, ha történelmi befolyásra tesz szert, korlátlanul rugalmassá válik”.[14]
A nyíltabb szellemiségű és az ország súlyos helyzetét átlátó, Japánban és a nyugati országokban járt, tanult értelmiségiek már képesek voltak tükröt tartani saját országuk elé, és értékítéletet alkotni róla. Ám ezen értelmiséget, szakembergárdát is utolérte az általános erkölcsi bomlás: a rendkívül bizonytalan életkörülmények, a nekik való munkalehetőség hiánya miatt számos esetben a politika vagy a tanítás jelentette a kiutat számukra. Ezekhez a különálló csoportokhoz mindenképpen hozzá kell számolni a katonai vezetők és alárendeltjeik maroknyi csapatát: e rendszerint közepes iskolázottságú emberek kulcsszerepet játszottak a XX. század első felének kínai történelmében.
A különböző csoportosulások közös pontját a kardinális probléma: Kína megmentése képezte.[15] A modernizáció irányába tett lépésekre több alternatíva is kínálkozott: a westernizáció, a tradicionális konfuciánus rendszer újragondolása, a reformok vagy éppen a forradalom útja egyaránt járhatónak tűnt, miképp a XX. század első két évtizedére nagy hatással bíró hagyományorientált nacionalizmus helyét a forradalmi nacionalizmus vette át.[16] E forradalmi nacionalizmus lényegi pontját az egységesített, politikailag integrált nemzetállam létrehozásának törekvése vezette; ezt azonban nagymértékben hátráltatta, hogy e korban a társadalmi összefogás megszűnt, pusztán az egyéni boldogulás maradhatott életcél gyanánt. S részben ez szolgál magyarázatául annak, hogy a kínai értelmiség miért érdeklődött annyira a nyugati középosztályt foglalkoztató eszmék az egyén romantikus rajongása, az élethalálharc, a legalkalmasabb kiválasztódásairánt. 1927-től sokak számára úgy tűnt, hogy Kína számára a marxizmus hozhatja el a megváltást.[17]
 Kínában a szocializmus, illetve a szocialista eszmék nem voltak teljesen előzményektől mentesek. A Taiping felkelés (185164) mintegy hidat képezett a kínai parasztfelkelések, a kínai tradíciók és a kommunista doktrínák között. A kínai kommunizmus gyökerei így nem pusztán a nyugati forradalmi tradíciókba (Rousseau, Hegel, Marx, Lenin) nyúlnak vissza, de a titkos társaságokba, tömeges parasztmozgalmakba, illetve az azokat kordába tartani kívánó birodalmi törekvésekbe is, melyek mind fontos szerepet játszottak a kínai történelemben.[18]


Az 1925-ben, a „május 30. mozgalommal” kezdődött nemzeti forradalom 1927-re elbukott Kínában. A mozgalom pusztán a városokra korlátozódott, a vidéki területeket gyakorlatilag érintetlenül hagyta. A nemzeti mozgalom ösztönzésére a kantoni forradalmi kormány, mely 1927. január 1-én Wuhanba tette át székhelyét, a Kínai Köztársaság Nemzeti Kormányának deklarálta magát, majd hamarosan elfoglalta a hankoui és jiujiangi brit koncessziókat. A angol diplomácia képviselői tárgyalásokat kezdeményeztek a wuhani forradalmi kormánnyal a koncessziók megszüntetését illetően. Miután a kínai proletariátus elfoglalta Sanghajt, két amerikai hajó, a Noah és a Preston, valamint az angol Emerald 1927. március 24-én ágyúzni kezdte Nankingot.[19] Az amerikaiak és a britek Jiang Jieshivel folytattak tárgyalásokat a forradalmi erők felszámolásáról.[20] Megkezdődött az ország egységesítéséért folyó harc a militarista hadurak ellenében, bár a Guomindangon belül komoly frakcióharcok ütötték fel a fejüket a kommunistákkal kialakított egységfrontot illetően.[21]
E harcok során Jiang Jieshinek 1927-re a Jangce alsó folyását teljes egészében sikerült elfoglalnia. Ekkor, kihasználva a főparancsnoki posztból származó előnyöket, Jiang Jieshi nagymértékben megszilárdította pozícióit a nacionalista kormány heterogén összetételű koalíciójával szemben. A külföldi tőkével kapcsolatban álló, Sanghajban élő vagyonos kínai kereskedők támogatásával Jiang Jieshi szakított a Jange középső folyásánál fekvő Wuhan városában alakult Guomingdang-kormánnyal. A Guomindang Jiang vezette jobboldala az egyre növekvő tömegmozgalmakra, a szociális kérdéseknek a baloldal által forszírozott előtérbe kerülésére mint az ország egységesítését, a nemzeti ügyet fenyegető jelenségekre tekintett.[22]
Ebből kifolyólag április 5-én Nankingban Jiang Jieshi rendkívüli állapotot hirdetett ki, s megkezdődött a szakszervezetek, a baloldaliak és a kommunisták ellen folytatott drasztikus fellépés az erre a célra felbérelt fegyveres csapatokkal.[23] 1927. április 6-án a pekingi hatóságok razziát tartottak az orosz kolóniákon, melynek során a központi kormány megbuktatására utasító dokumentumokat találtak, melyek Moszkva és a kínai kommunisták közötti összeköttetésről tanúskodó iratokat is implikáltak. A szovjetek felforgató kampánya mind a kínaiak, mind a nyugatiak körében nagy felháborodást keltett; és azért is volt szükséges a Guomindangnak radikálisan szakítania az oroszokkal és a KKP-val, hogy elkerüljék az összeesküvésben való részvétel vádját.[24]
1927. április 12-én Jiang Jieshi kizárta a kommunistákat a Guomindangból, majd megkezdődött csapatainak fehérterrorja Sanghajban,[25] melynek során vérbe fojtották a Guomindang-seregek közeledtének hírére kitört népfelkelést. 1927. április 18-án pedig Jiang megalakította új kormányát Nanjingban.[26] A nankingi kormány azonban voltaképpen csak a székhelye körül elterülő területeket volt képes kormányzata alá vonni: a nyugaton és északon elhelyezkedő tartományok csak formálisan ismerték el Nanjing szupremáciáját.[27] Jiang Jieshi megkísérelte a tartományi hadurak seregeit egységes, nemzeti hadsereggé egyesíteni, néhány hadúr viszont szövetségre lépett egymással Jiang ellenében, küzdelmük teszi majd lehetővé a kommunisták felemelkedését.
Elkezdődött a kommunisták elleni szisztematikus fellépés. Ezzel egyidejűleg a wuhani kormány egyelőre érvényesnek minősítette a kommunistákkal fennálló egységfrontot, és szembehelyezkedett Jiang Jieshivel, ám ez csupán júliusig tartott.[28] A KKP eredményesen felhasználta az egységfront időszakát, s ezért 1927 tavaszán a Komintern mondhatni túlbecsülte a KKP erejét.Ezt meg lehet érteni, ha figyelmbe veszük, hogy a KKP, melynek 1921-ig alig félszáz tagja volt, 1927-re tömegszervezetté és befolyásos politikai erővé vált. 1927 márciusában mintegy 58000 kommunistát tömörítettek soraiban: a párt tagjainak 53,8 százaléka munkás, 18,7 százaléka paraszt, 19,1 százaléka értelmiségi, 3,1 százaléka pedig katona volt. Népes szakszervezetek voltak a párt befolyása alatt, valamint számos parasztszövetség.[29] A párt az országban a forradalmi harc motorjaként lépett fel.”[30] A Komintern a KKP feladatát e „forradalmi harc” kiszélesítésében, egy tömegmozgalom megszervezésében látta, nyomást gyakorolva ezzel a kormányra. A wuhani kormány azonban nem váltotta be a forradalmisághoz fűzött reményeket, szembefordult a KKP által hirdetett agrármozgalommal és a forradalmi hadsereg megszervezésével.[31]
Ezért a Kínai Kommunista Párt 1927. április végi V. kongresszusa a támadó taktika mellett foglalt állást. Előirányozta a termőföld nacionalizálását, az egyenlősítő újrafelosztást a parasztok között. A felhívás paraszti tömegeket nem mozgósított túl nagy számban, a radikális megoldás ugyanakkor – kivált a vagyonosabb rétegekben – ellenállásba ütközött. A munkások részére a hegemónia kivívása, valamint a „demokratikus diktatúra” megvalósítása lett előírva. A visszavonulás taktikájának[32] kidolgozása helyett a KKP felkelésekhez folyamodott.[33]
1927. július 15-én végül a wuhani Guomindang is felbontotta a kommunistákkal való szövetségét, és ez a pártban is szakadást eredményezett. Chen Duxiu Sanghajba utazott, és igyekezett fenntartani a kapcsolatot a Guomindanggal.[34]
            Az elkövetkező hónapokban a felkelés elérte Guangdong tartományt, Hainan szigetét és Hunant. Ez utóbbinál Mao Zedong és Peng Dong kulcsszerepet játszott. Elsődlegesen Changsha városának elfoglalása volt a céljuk; majd elképzelésük szerint ezt követően került volna sor a földesúri föld kisajátítására és az államosításra. A kellően elő nem készített katonai akció azonban kudarcba fullad, és Mao kénytelen volt megmaradt egységei élén visszavonulni Jinggangshan hegyi körzetébe.[35] A vereséget szenvedett felkelések mégis egy új korszak nyitányát jelentették: a visszaszorított Kínai Kommunista Pártot nem sikerült teljes mértékben felszámolni, maradványai így az ország vidéki területein ujjászerveződtek, tanácskörzeteket hoztak létre, s „egy új hatalom csíráivá váltak”[36]


A KKP és a Guomindang egységfrontjának felbomlása a társadalmi és politikai erők gyökeres átcsoportosítását eredményezte. A KKP számára mindenekelőtt saját sorainak átrendezése és a megváltozott körülményekhez alkalmazkodó taktika megalkotása volt a leginkább sürgető. Ennek megfelelően 1927 júliusában új pártvezetőséget hoztak létre, a provizórikus Politikai Bizottságot Qu Qiubai irányításával, Zhou Enlai, Zhang Guotao, Zhang Tailei, valamint Li Weihan részvételével.[37] A KKP újdonsült vezetősége új munkatervének és irányvonalának kidolgozásához a Komintern VB VIII. plénumának határozatait, továbbá a „Komintern VB határozata a kínai forradalom jelenlegi szakaszáról” című dokumentumot vette alapul.[38] Az 1927. májusi VIII. plénum a következőket határozta: „A wuhani Guomindang-kormány, amely a forradalom új szakászában a forradalom hajtóerőit képviselte – a parasztokat, a munkásokat, a kézműveseket és a középburzsoázia egy részét –, forradalmi szerepet játszhat, ha a tömegekhez fordul.”[39] Feltételezték, hogy Wuhan a forradalmi erők központjává válhat, és visszaverheti Jiang Jieshi csapatait. Ekkor került sor azonban a szakításra.
          A KKP a nemzeti forradalom időszakában nem volt képes reálisan felmérni saját lehetőségeit: túlértékelte politikai szerepét, s egyúttal a néptömegek politikai öntudatát.[40] Erre mutat rá a kommunista erők 1927. évi vereségét követően a Komintern VB. IX. plénumának értékelése, mely szerint „jelenleg országos méretekben nem tapasztalható a forradalmi tömegmozgalomnak újabb hatalmas fellendülése; nincsenek megoldva a polgári demokratikus forradalomnak sem gazdasági, sem osztály-, sem nemzeti feladatai; helytelen lenne azt állítani, hogy a kínai forradalom már átnőtt szocialista forradalomba, vagy hogy permanens.”[41] További problémát jelentett a kínai forradalom „egyenlőtlen fejlődése”, miszerint „a jelenlegi helyzetet egyebek között az jellemzi, hogy mialatt több tartományban a parasztmozgalom tovább fejlődik, addig számos ipari központban a nagy vérveszteséget szenvedett és a fehérterror vasgyűrűjébe szorított munkásmozgalom bizonyos depresszió állapotában van.”[42] Ebben a időben a Komintern VB a kínai kommunisták számára a milliós munkás- és paraszttömegek „harcba” való bevonását jelölte ki célként. „A kommunista pártnak az agrárforradalom megvalósítására kell törekednie, és meg kell szerveznie a Vörös Hadsereg osztagait.”[43]


1927. augusztus 1-jén He Long, Zhu De és Zhou Enlai vezetésével Nanchangban felkelés tört ki, és megalakult a Guomindang Forradalmi Bizottsága.[44] A kommunisták terve a tartomány fővárosának, Changshának az elfoglalása volt, majd ezt követően a földesúri föld kisajátítása, illetve államosítása. A nanchangi felkelés sikertelenül zárult.
A KKP rendkívüli tanácskozására 1927. augusztus 7-én került sor Hankouban, a Qu Qiubai vezette ideiglenes Politikai Iroda irányításával. A wuhani kormánnyal történt szakítást követően a Kreml Lev Davidovics Trockijt tette felelőssé a Komintern elhibázott Kína-politikájáért, kínai oldalról pedig Chen Duxiura esett a bűnbak szerepe (aki szintúgy trockista nézeteket vallott.)[45] Qu Qiubai és Chen Duxui párton belüli ellenzéke kihasználta a szituációban rejlő lehetőségeket, így miután Chent eltávolították főtitkári tisztségéből, helyét – orosz támogatással – Qu Qiubai vette át. Továbbá „a tanácskozás dokumentumai rámutattak arra, hogy a kínai forradalom alapvető tartalmát tekintve polgári demokratikus marad, s hogy fő feladata a nemzeti függetlenség kivívása, az ország egyesítése.[46]” A tanácskozás a kínai forradalom vereségét pusztán ideiglenesnek, s korántsem véglegesnek ítélte, ebből kiindulva célul tűzték ki a „forradalmi felkelések azonnali szervezését és előkészítését Kína valamennyi tartományában, ahol az objektív körülmények megengedik”, elsősorban „azokban a tartományokban, melyek az agrármozgalom központjai, azonnal, a termés őszi betakarításának időszakában”.[47] Ekkorra esett a választás Mao Zedongra a Hubei és Jiangxi tartományokban megszervezendő „őszi termés felkelést” irányító bizottság titkárának személyét illetően.[48] Meglehet, a párt ezen forradalmi programja túlzottan is ambiciózusnak hatott, mindenesetre egy új erő felemelkedésére hívta fel a figyelmet.[49] S noha a pártban egy új vezetőréteg emelkedett fel, ennek ellenére mégis tekintélyt ébresztő, meghatározó vezető nélkül maradt, először engedve teret Maónak a vezetőség megszerzéséért folytatott küzdelemben.


Az augusztus 7-ei tanácskozást követően Maót társaival együtt Hunanba utasították, a felkelés helyszínére, aki augusztus 20-án a KKP KB-hez intézett levelében a következőket írta: „Kína objektíve már rég elérte 1917-et, régebben azonban azt hittük, hogy 1905 szintjén vagyunk. Ez igen súlyos hiba volt. A munkások, parasztok és katonák tanácsainak létrehozása a jelenlegi objektív feltételeknek tökéletesen megfelel, s azonnal és határozottan kell fellépni a munkások, parasztok és katonák politikai hatalmának megteremtéséért négy tartományban: Guandongban, Hunanban, Hubeiben és Jiangxiban.”[50]
A Hubei tartománybéli pártvezetők is kézhez kapták a felkelésről szóló értesítéseket. A guangdongi parasztfelkelőket is felbujtották a nanchangi felkelés résztvevőivel visszatérőben lévő pártkáderek. Maónak és a felkelés vezetőinek több tekintetben is – úgy mint a vezetők térén, a felkelők és fegyvereik létszámában, kiképzésükben, fegyelmezettségükben – komoly hiányosságokba kellett ütközniük.[51] A kezdeti stádiumban még valamelyest kompenzálhatta ezt a parasztfelkelők lelkesedése, viszont a kellően elő nem készített felkelés kudarca fulladt.
Mao egyike volt azon pártvezetőknek, akik részt vettek a tervek kidolgozásában, de amint megérkezett Hunanba, radikálisan megváltoztatta korábbi elképzeléseit. Példának okáért a tartományi főváros, Changsha megszállását illetően szervezett alakulatok felállítását tűzte ki célul a paraszttömegekre való támaszkodás helyett. Szeptember első hetében azonban mindösszesen négy harci egység állt rendelkezésére: egy kommunisták által vezetett őrség Wuhanból, egy a Guomindang hadseregből dezertált deklasszált csoportosulás, egy lándzsával felfegyverzett parasztosztag, valamint egy javarészt Jiangxiból származó munkanélküli bányászokból és ugyancsak parasztokból álló egység.[52] Az akció sikertelenségét tetézte a tény, hogy a felkelés tervezete – a Changsha közeli távközlési tornyok birtokba vételéről – idejekorán a changshai helyőrség tudomására jutott, mi több, a helyi sajtó leközölte, hogy a kormányzati vezetők meggyilkolásával megbízott titkos küldöncöket elfogták.
A felkelésnél jelen lévő orosz tanácsadók későbbi jelentésükben totális kudarcról számoltak be. A felkelőknek ugyan sikerült elfoglalniuk a távközlési tornyokat, s elenyésző ideig megtartani azokat, ám a helyőrség körbevette és felőrölte soraikat.[53] Mao Zedongot röviddel Changsha elhagyását követően elfogták és őrizetbe vették a helyi hatóságok, de sikerült megszöknie, ahogy arról első életrajzírójának, Edgar Snow-nak is beszámolt: „Amikor a csapat toborzása során a hengyangi bányászoktól a parasztgárdistákhoz igyekeztem, néhány Guomindanggal együttműködő mintuanos[54] elkapott. A Guomindang-terror éppen ekkor érte el tetőpontját, a vörösgyanúsakat százával lőtték agyon. A mintuanosok központjába akartak vitetni, ahol kivégeztek volna. Egy elvtársamtól némi pénzt szereztem, majd megpróbáltam lekenyerezni a kísérőimet, hogy engedjenek szabadon. A katonák, akik zsoldosok voltak, ráálltak volna az alkura, de altiszti rangban lévő parancsnokuk keresztülhúzta a számításomat. Úgy döntöttem tehát, hogy megszököm, ám erre csak a parancsnokságtól mintegy kétszáz méterre nyílt lehetőségem. Ekkor kitéptem magam kötelékeimből, és a földekre rohantam.”[55] Majd sikerült csatlakoznia a mintegy ezer főt számláló fegyvereseihez, akikkel együtt 1927 végén a Hunan és Jiangxi tartomány határán elterülő Jinggangshan-hegységbe vonultak vissza. Az augusztusi tanácskozás terveinek, valamint az akciónak a sikertelenségéért a párt előbb megbírálta, majd felmentette akkori pozícióiból Maót, beleértve a Központi Bizottságban betöltött posztját is.[56] Ekkor azonban már úton volt embereivel a hegyek közé. Noha az őszi termés felkelés Mao Zedong pályájának egyik legnagyobb fiaskója volt, mégis ekkor kezdődött „a parasztvezér nemzetközi legendája”.[57]


Maóék a kietlen Jianggangshan-hegység Luoxiao térségébe,[58] illetve annak erődjébe menekültek, arra a perifériára, hol a mindenkori hatalom keze gyengének számított. E terület azonban nem volt teljesen lakatlan: banditák és útonállók menedékéül szolgált, akiket egy bizonyos Wang Zhou nevű haramia vezetett. Fegyverekért cserébe megváltották a békét, sőt bizonyos feltételek elfogadásával Wang csatlakozott Maóékhoz.[59] Wang és Yuan hozzájárultak a Vörös Hadsereggel való szövetség megkötéséhez, és ahhoz, hogy a Jinggang-hegység a Vörös Hadsereg támaszpontja legyen”. A banditák „katonáikat be kell szervezni a különböző egységek Katonai Bizottságaiba; és végül mindenkinek rendszeres politikai és katonai oktatásban kell részesülnie.”[60] A Maóval tartott katonák idegenkedve tekintettek a rablókkal való szövetségre, mivel nem e célból csatlakoztak a kommunista mozgalomhoz, ám Mao nem pusztán „banditizmusként” igyekezett bemutatni a jelenlegi körülményeiket, hanem a világforradalomhoz vezető útként is.[61]
A tél átvészelését követően, 1928 áprilisában érkezett a helyszínre Zhu De, az északi hadjárat, a nanchangi felkelés veteránja, akinek személyével sokkal nagyobb haszonra tett szert a maroknyi csoportosulás. Mao Zedong és Zhu De elhatározták egységeik egyesítését, három új divízióba szervezve azokat. Teljes hadosztályuk a Negyedik Vörös Hadsereg[62] nevet viselte.[63] A Zhu–Mao hadsereg 4 ezredből állt, s hozzávetőlegesen 8000 embert foglalt magában. Zhu De lett a főparancsnok, míg Mao a sereg politikai biztosa. Mindazonáltal a Vörös Hadsereg valamennyi működési körzetében elmondható – elsősorban a káderek hiányából fakadó – összefonódás a párt-, a tanács-, valamint a katonai vezetés között.[64] A hadsereg ezért is játszik oly meghatározó szerepet a vidéki pártszervezetek létrehozásában.[65]
Zhu De és Mao Zedong erőinek egyesítését követően elfoglalták későbbi bázisterületeiket. A legjelentősebb feladatot e bázisterületek megszervezése és megszilárdítása jelentette, mert így – a militarista hadurak gyakorlatához hasonlóan – az ellenőrzésük alatt tartott területeken adót szedhettek, katonákat toborozhattak.[66] „Ezért az az eszme, hogy a munkások és parasztok fegyveres erőivel rendelkező egyes forradalmi támaszpontokat kell teremteni és ezeket meg kell erősíteni – fontos dolog, s ennek az eszmének át kell hatnia minden kommunistát, és ugyanígy a forradalmi támaszpontok területén élő munkások és parasztok tömegeit”.[67]
Ennek veszélyével Jiang Jieshi is tisztában volt, hiszen a Jianggang-hegyi bázisterület megszervezését követően a kommunisták újabb körzeteket vontak ellenőrzésük alá a Guomindaggal történt szakítás óta. Ráadásul a Hubei és Hunan tartomány között létrejött szovjet területek támogatását is élvezték.[68] Az, hogy valamely országban huzamos időn át álljon fenn a vörös hatalom egy vagy néhány kis körzete, amelyeket minden oldalról olyan terület vesz körül, ahol fehér hatalom uralkodik, egyedülálló jelenség a világtörténelemben. Ahhoz, hogy ilyen szokatlan jelenség állhasson elő, különleges körülmények szükségesek”[69]   
A „különleges körülményeket” tekintve a KKP politikai befolyása alatt lévő szétszórt területek fennmaradása a Guomindang gyűrűjében mindenekelőtt a gerillaharcmodornak, és a helyi autark mezőgazdasági viszonyoknak tudható be: „az ország mezőgazdasági termelésen alapuló önellátó vidékekre tagozódik”,[70] vagyis a vidéki termelőknek nem volt létérdekük a városokkal fennálló permanens kereskedelmi kapcsolat, e nélkül is biztosítani tudták megélhetésüket. Ellentétben a városokkal, melyek igen nagymértékben függtek a vidéki termelők javaitól.
Ugyancsak ezt támasztja alá a Hunan–Jiangxi határterület I. pártkonferenciája – ezt  1928 májusában rendezték meg Maopingban –, mely megállapította, hogy a Vörös Hadsereg és a vidéki támaszpontok azért állhatnak fenn, mert „Kína politikai és gazdasági tekintetben egyenlőtlenül fejlődik: Kínában a gyenge kapitalista gazdaság mellett mélyen begyökeresedett félfeudális gazdaságot látunk; a csekély számú modern ipari és kereskedelmi központ mellett rengeteg, fejlődésben megrekedt falu van.”[71] Kínában ugyanis a gazdasági hatalom fejlesztése a központi hatalom gyengülését vonta maga után, decentralizációt eredményezett – szemben példának okáért a Németországban vagy Japánban lezajlott modernizációval, mely nagyfokú centralizációval járt együtt.[72] Ez a gazdasági helyzet a falvak bizonyos fokú önállósodásával is járt, mivel Kína elsősorban vidéken rendelkezett óriási ember- és anyagtartalékokkal, s a város így képtelen volt ellenőrzése alatt tartani a falut. Ezzel is magyarázható a Vörös Hadsereg, valamint a forradalmi támaszpontok fennmaradásának ténye.[73]
Ebben a helyzetben Mao és támogatói igen merész elhatározásra jutottak: Kína egészét akarták elfofglalni, mégpedig a városok ellen mozgósított vidéki parasztság élén.[74] A városból kiszorított fegyveres erők támogatták is a városok elfoglalására irányuló „kalandorpolitikát”, hiszen a kínai kommunistáknak ez időben nem volt egyéb alternatívájuk a forradalom győzelemre vitelére.[75] A városból való kiszorulást s így a falu felé fordulást kényszerű folyamat eredményezte.
A hadurakra jellemző fosztogatásoknak, rablásoknak mintegy éles kontrasztot állítva a vörös hadsereg pusztán fegyelmezettségével, az adott terület lakossága felé mutatott magatartásával is bizonyos fokú reputációt szerezhetett, mi több ellátmányt, toborzó közeget, és hírszerzői feladatokat ellátó lakossági támogatást is.[76] „1928 végére és 1929 elejére a kommunisták annyira kiterjesztették hatalmunkat, hogy a völgyek, sőt a keleti Lungkang város paraszt- és munkáslakossága is rátámadt fehér katonákra, meg a Mintuanra, és elkergette őket a környékről. Széltében-hosszában fellángolt a partizántevékenység.[77]
 Mindamellett Mao a hegyekbe való visszavonulás időszakában kezdte lefektetni a néphadsereg forradalmi princípiumait, vagyis a gerillahadviselés alapvető taktikáit. A maói forradalmi hadviselésben nem volt éles határvonal a politikai és katonai akciók között, a kettő egyfajta kombinációja figyelhető meg.[78] Előadásokat tartott e témában tisztjeinek, főképp az alapvető harcászati eljárásokról, és meglehetősen egyszerűen fogalmazta meg a mobil hadviselés alapelveit, értelmezhetővé és alkalmazhatóvá téve így azokat a tanulatlan parasztkatonák számára is.[79]Az ellenség előrenyomul, mi visszavonulunk; az ellenség beássa magát, mi állandóan zaklatjuk; az ellenség kimerül, mi támadunk; az ellenség visszavonul, mi üldözünk.[80] A későbbiek folytán az alapvonás továbbra is e tizenhat szó (tizenhat kínai írásjegy) maradt, amely tartalmazta a bekerítésből való kitörés, a stratégiai defenzíva és a stratégiai offenzíva, valamint a defenzív hadművelet során alkalmazott stratégiai visszavonulás és stratégiai ellentámadás fő irányvonalait. Mindaz, amit később hozzátettek, csupán ezeknek az elveknek a kidolgozása volt”.[81]


Miután Jiang Jieshi visszatért rövid száműzetéséből Japánból, átvette a nemzeti kormány irányítását, s több mint egy évtizedre megszilárdította bázisát Nankingban. A Guomindang növelni tudta tagjainak létszámát,[82] éles ellentétben a KKP-val, melynek 1927-es 58.000 fő körüli taglétszáma néhány hónap alatt 25.000 főre esett vissza, novemberre pedig már alig számlált többet, mint 10.000 főt.[83] Szerveződési egységeit tekintve Moszkva, Sanghaj és a szétszórt vidéki területek adták a „kommunista háromszög” csúcsait.
A vereséget követően ráadásul a megmaradtaknak is kevesebb mint a fele maradt aktív párttag. A KKP-ban ideológiai viták és frakcióharcok ütötték fel fejüket. A Komintern VI. világkongresszusa és a Kínai Kommunista Párt röviddel azelőtt megtartott VI. kongresszusa egy Moszkva melletti kis faluban 1928. június 18. és július 11. között leszögezte: „Kínában befejezetlen polgári demokratikus forradalom zajlott le, amely sem a nemzeti kérdést, sem az agrárproblémát nem tudta megoldani, és bizonyos antifeudális jellege ellenére sem volt egyértelmű osztály-meghatározottsága. Kudarcot vallott az a kísérlet, hogy a Guomindang balszárnyával szövetségi politikát folytassanak, azaz hogy megosszák a Guomindangot.”[84] A kongresszus vitái során kiviláglott, hogy a KKP-tagok „helytelenül értelmeztek a Komintern VB nem egy határozatát”. Az új irányvonal a „falvak bekerítik a városokat” jelszó értelmében a forradalmat már nem a városokból kiindulva vélte megvalósíthatónak, ellenkezőleg, az agrárforradalomban látta immáron a siker kulcsát.[85] Ekképp az új feladatokat mindenekelőtt a fegyveres erők létrehozásában, illetőleg a Vörös Hadsereg fejlesztésében határozták meg a „kínai forradalom érdekében”. Ennek érdekében jóváhagyták a Mao Zedong-féle gerillaharcmodor alkalmazását a vidéki területek megtartása, továbbá a Guomindang gyengítése érdekében.[86]


1928 májusában a kommunista bázisterületek felszámolására indított sikertelen Guomindang-hadjáratot követően Mao Zedongnak sikerült ujjászervezni erőit (kevesebb, mint tízezer embert), s az északi Lianhua, Yuangxin, valamint a déli Ninggang és Jinggang között elterülő, hozzávetőlegesen száz kilométeres sávra kiterjeszteni az ellenőrzése alatt tartott területek határát.[87] „A mi fegyveres erőink azonban, amelyek négy ezredet sem számláltak, négy hónapon át harcoltak az ellenség ellen, napról napra bővítették a forradalmi támaszpont területét.”[88]
A nacionalisták ellenében vívott sorozatos ütközetek során Mao és Zhu De tekintélye nagymértékben növekedett a vezetőségük alatt álló paraszttömegek szemében. Ezzel egyidejűleg a Komintern is nagyobb hangsúlyt fektetett a Vörös Hadsereg által kézben tartott vidéki területek konszolidációjára, s ez a politika szintúgy hozzájárult a vezetők elismertségének növeléséhez.[89] 1928 novemberében pedig Mao hivatalosan, Sanghajból is megkapta a felhatalmazást, hogy a Mao–Zhu sereg pártvezetője lehet. Ezt követően elhagyták a Jianggang-hegyet, hogy újabb csapatokat és területeket vonjanak a KKP befolyása alá.[90]
Az egyik legfontosabb problémát a szovjet területek központi irányítás alá helyezése jelentette. A Jianggangshan és a pártközpont közti kommunikációs problémák meglehetősen megnehezítették ezt: 1929 első három hónapjában semmiféle kapcsolat nem állt fent Sanghaj, Mao Zedong erői, valamint a tartományi párthatóságok között.[91] Mindez messzemenően hozzájárult ahhoz, hogy Mao és Zhu önállóan hozhassanak döntéseket a felmerülő problémákra vonatkozólag, bármilyen felsőbb direktíva nélkül. Ugyanakkor ez a kínai kommunisták kisebb támaszpontjainak izolációját is maga után vonta, aminek következtében egymás segítségét – ráadásul Moszkva és Sanghaj irányelveit is – kénytelenek voltak nélkülözni.[92] E közvetlen felsőbb kontroll hiánya is szerepet játszott Mao Zedong viszonylag gyors felemelkedésében: 1929 elején, röviddel a Jianggang-hegy elhagyását követően Mao megpróbálta Zhu De főparancsnoki tisztségét megszüntetni, s mellőzni a hadvezetésből, kísérlete azonban a katonák ellenállásán megbukott. (Ez évtől számítva viszont Zhu De egyre inkább háttérbe szorult.) Sanghaj nem lett tájékoztatva az esetről.[93]
Ezzel egyidejűleg Komintern a Vörös Hadsereg mielőbbi expanziójára utasította a Kínai Kommunista Pártot, az egyes paraszti önvédelmi szerveződések bevonásával, a különálló kommunista egységek tevékenységének összehangolásával, egységes stratégia alapján: „a korábbi taktikán – letéve a főbb városok megszerzésére irányuló kísérleteket – változtatni kell. Ameddig fennáll a győzelem lehetősége, addig ébren tarthatjuk a tömegek lelkesedését; addig indíthatunk támadásokat ellenük [a városok ellen], és addig szállhatjuk meg őket. A legfontosabb városok feletti gyors hatalomátvétel nagymértékben növeli politikai jelentőségünket.”[94] Ezek a tendenciák a Mao által irányított Negyedik Hadtest Frontbizottságának álláspontjában tükröződtek leginkább, de jóváhagyásáról éles viták zajlottak a KKP Frontbizottságában. Az 1930. február 7-én Pitouban megtartott konferencián Li Lisan – aki a Moszkvába utazott Zhou Enlai távollétében látta el annak teendőit, így döntő szerepe volt az 1929 végi, 1930 eleji eseményekben – elérte, hogy határozatot hozzanak Jiangxi tartomány, továbbá főbb városainak, Nangchangnak, Jiujiangnak, majd Wuhannak a megtámadására.[95] A támadások a városi proletariátus és a vidéki parasztság felkeléseivel összehangolva zajlódtak volna.
A Vörös Hadsereg hadipotenciálja ilyen volumenű akciókhoz a legkevésbé sem volt elegendő. Plasztikus képet fest erről Agnes Smedley, az 1930-as években a Vörös Hadsereggel együtt utazó magyar származású amerikai újságíró: Akinek nem volt puskája, egyéb maga készítette vagy csatában szerzett fegyvert használt: vasrudat, kardot vagy kést, csákányt, fejszét, egy régi időkből származó bárdot, vagy kezdetlegesen kihegyezett bambuszrudat.[96]
Ennek tudatában a Komintern a városok megszerzésére irányuló akció megszakítását rendelte el, hiszen a forradalmi mozgalom ereje „nem elegendő a GMD és az imperialisták uralmának megtöréséhez. A Kína fölötti uralomra nem képes, de átveheti az irányítást számos fontos tartományban.”[97] A KKP KB Politikai Irodája viszont figyelmen kívül hagyta a Komintern értékelését, és 1930-tól közvetlen forradalmi helyzetként értékelte az ország állapotát. Ennek értelmében a KKP KB körlevelet küldött a pártszervezeteknek, melyben a „dolgozók politikai harcának, vidéki felkeléseknek és hadseregbeli zendüléseknek” szervezésére szólított fel.[98]
A felszólítás jegyében július 27-én Peng Dehuainak sikerült bevennie Changsha városát, szovjet típusú tanácskormányt is létrehozva, de ezt mindösszesen kilenc napon keresztül tartották fenn, eltúlzott sajtóvisszhangot keltve, s komoly aggodalmat váltva ki ezzel a nyugati világban. A Vörös Hadseregre ekkortól kezdtek veszélyforrásként tekinteni.
Augusztus 1-jén Mao Zedong és Zhu De támadást indítottak Nanchang ellen, de 24 óra elteltével kénytelenek voltak visszavonulni. Egyidejűleg más kommunista erők He Long és Xu Xiangqian vezetésével Wuhan bevételével próbálkoztak, szintúgy sikertelenül. Nem került sor számottevő megmozdulásra a városi munkásság részéről, ahogy a Guomindang és a hadurak seregeiben kitörő lázadásra sem.[99] Li Lisan a Changsha elleni ismételt támadást rendelte el, a Zhu–Mao sereg evégből egyesült Peng Dehuai alakulataival Első Fronthadsereg néven, valamint Mao elnökletével megalakult a Munkás és Paraszt Forradalmi Bizottság is. Bár Sanghaj nem őt, hanem Xiang Zhongfát, a párt névleges főtitkárát nevezte ki a Forradalmi Bizottság elnökéül, Mao ezt egyszerűen nem vette tudomásul. A bírálat elmaradása elsősorban a Kremlnek köszönhető, amely Maóban látta azt az ambiciózus vezetőt, aki az általa tervezett új kommunista állam élére állhat.[100]
Changhsa városának augusztus 23-án kezdődött ostroma kudarcba fulladt, a vereségért és az emberveszteségért Mao ellenében Li Lisan lett felelősségre vonva. A Kominternnek a KKP KB-hez intézett októberi dokumentuma szerint Li Lisan „ellenséges a bolsevizmussal és a Kominternnel szemben”; majd Lit Moszkvába rendelték, ahol sorozatos, nyilvános önbírálatra kényszerítették.[101] A Komintern bírálata alapján Li Lisan és köre túlértékelte a tömegek forradalmi elkötelezettségét, s rávilágított arra a tényre, hogy „a jelenlegi feltételek között a nagy ipari központokban az erőviszonyok nem kedvezőek a fegyveres felkelés megvalósítására”, továbbá hogy „nem rendelkezünk olyan igazi munkás–paraszt Vörös Hadsereggel, melynek munkás parancsnoki és szilárd vázat jelentő pártszervezete van”.[102] Mindenestre 1931-re a rendelkezésre álló két legütőképesebb vörös sereg, a Mao–Zhu-féle, illetve Peng Duhai hadereje is egyaránt Mao irányítása alá került az 1930–1931-es „tisztogatásokat” követően. Li Lisan politikai pályájának zuhanása alatt Mao politikai ellenfeleivel való leszámolásra használta fel az időt, letartóztatta és bebörtönöztette Li Lisan támogatóinak körét a Jiangxi-beli pártapparátusban, akárcsak a Vörös Hadsereg régi parancsnokait, akik ugyancsak Li Lisan szimpatizánsainak számítottak. A börtönbe juttatottak valamennyien Mao agrár- és katonai programját ellenző politikai és személyes ellenfelei voltak, mintegy 4000 ember. Később az eset a Guomindang által a KKP-ba beszervezett A-B (Anti-Bolsevista) Alakulat „likvidátorai” elleni leszámolásként lett feltüntetve.[103]
1931-re a Vörös Hadsereg ellenőrizte zónát hoztak létre Hunan és Jiangxi tartományban. Ennek megfelelően korán kialakult a kínai kommunistákban az a meggyőződés, hogy a forradalom mindenekelőtt katonai kérdés, „a határterületek harca tisztán katonai formát öltött, s a pártnak és a tömegeknek a háború szolgálatába kellett állaniok”,[104] ezért is intézményesítették a katonaság politikai szerepét. Plasztikus összefoglalása ennek Mao híres mondata: „a puska végén a hatalom”[105] (más fordításban: „a hatalom a puskacsőből nő ki”).
Jiang Jieshi hatalmának megszilárdításával párhuzamosan tehát a vörös hatalom is valóságos állammá vált az államban: saját közigazgatással, pénzzel és hadsereggel rendelkezett. Igen nagy valószínűséggel azonban mindez nem lett volna elegendő Mao és a KKP számára, amennyiben a japán agresszió nem Kína ellen irányul.


A kelet-ázsiai geopolitikai viszonyok átrendeződésének értelmében a korábbi kínai hegemóniát fokozatosan felváltotta az imperialista nagyhatalommá növekedett Japán uralma. Társadalmának működése immáron elválaszthatatlanul összekapcsolódott a globális gazdasági, illetve politikai folyamatokkal, s az első világháborút követő konjunkturális időszak alatt felgyorsuló gazdasági és társadalmi változásokkal együtt járó szociális feszültségek új erőket hoztak létre. Japán Kína-politikáját az 1924–1927 közötti időszakban a liberális politikát folytató Minszeito-kabinettel szemben 1927-től Szeijúkai miniszterelnök, valamint Tanaka tábornok Kínával szemben folytatott keményvonalas fellépése váltotta fel. A Japánban fennálló túlnépesedési válságot katonai expanzió, terjeszkedés formájában vélték megoldani,[106] amiről szemléletes képet festenek egy japán ezredes 1930-as évek közepén írt esszéjének sorai: „Japán számára csupán három lehetőség maradt, hogy enyhítsen a fölös népességből fakadó belső nehézségeken (…) nevezetesen a kivándorlás, a világpiacon való jelenlét és a területi terjeszkedés. Az első út, a kivándorlás nem vezet sehová, mégpedig a többi ország Japán-ellenes intézkedései miatt. A második út, a világpiacon való jelenlét, a kereskedelmi vámok és a kereskedelmi egyezmények hatályon kívül helyezése miatt járhatatlan (…) Ebből következően Japánnak nem marad más lehetősége, mint rálépni az egyetlen, még járható útra.”[107]
Mivel a japán élelmiszer-termelés nem volt képes lépést tartani a lakosság növekedésével, ennek következtében fokozódott az ország importszükséglete: az 1930-as évekre az élelmiszerszükséglet közel 15 százalékát már a gyarmatok termelték. Japán nem pusztán az élelmiszerek terén szorult importcikkekre: az 1920-as évekre már fából, rézből és szénből is behozatalra kényszerült, utóbbit elsősorban Korea és Mandzsúria értékesítette, amit az olcsó külszíni fejtés Japán számára inkább rentábilissá tett.[108]
A japán gazdaság nyersanyagfüggősége következtében képtelen volt kivonni magát a világpiaci és világpolitikai folyamatok alól, ennek nyomán a fellazuló Meiji-korszakbeli imperialista rendben olyan politikai improvizációknak engedtek teret, melyek háborúba sodorták a szigetországot.[109] Példának okáért az 1927-ben összehívott Keleti Konferencián került elfogadásra a Mandzsúria és Mongólia elfoglalásáról szóló rendelkezés is, mely 1929-re egy kínai lap híradása által Tanaka-memorandumként vált ismertté a világ számára.[110]
A japán külpolitika számára meghatározónak bizonyult a kínai forradalom, illetve a polgárháborús állapot kirobbanása, és az azzal együtt járó japánellenes mozgalmak – mint a japán áruk elleni bojkottmozgalom – kibontakozása. Mind Kína belső helyzetét, mind a nemzetközi helyzetet alkalmasnak találták a Tanaka-terv végrehajtására, Korea után Mandzsúria elfoglalására.
1928 áprilisában Mandzsúria elfoglalását – a gazdasági érdekeken túl – időszerűvé tette a Guomindang közeledése a területhez, ezért újabb erőket vezényeltek a Shandong-félszigetre, ahol a tüntető tömeggel való összeütközés több ezer áldozatot követelő mészárlássá fajult. A június 4-én a mandzsúriai hadúr, Zhang Zuolin halálával végződő robbantásos merénylet – mely fiát, Zhang Xueliangot a Guomindang oldalára állította – gyökeresen eltérő végeredményt hozott, s ezzel Tanaka karrierje is véget ért – a Guomindang hatalma ugyanis megszilárdult Kína északkeleti tartományaiban.[111] A pacifista politikusok azonban ez után sem tudtak befolyásra szert tenni a japán államapparátusban, így a Mandzsúria elfoglalását kitűző akció korántsem került le a napirendről. 1931. szeptember 18-án bombarobbantást hajtottak végre a mandzsúriai vasútvonalon, mire a japán csapatok megszállták a vasútvonal mentén elhelyezkedő városokat. 1932 januárjára egész Mandzsúriát okkupálta a japán haderő, majd március 9-én megszületett Mandzsukou japán bábállam.[112]       
A Népszövetség nemzetközi vizsgálóbizottságot állított fel, hogy jelentést készítsenek. A helyszínre küldött Lytton-bizottság jelentése alapján – az 1922. február 6-ai washingtoni kilenchatalmi szerződésre hivatkozva – törvénytelennek nyilvánították Mandzsúria elfoglalását, mindazonáltal elismerték Japán különleges jogait és érdekeit a területre vonatkozólag. Az 1933. május 31-ei japán–kínai fegyverszüneti egyezmény értelmében Japán további katonai, illetve politikai előjogokat szerzett, emellett a Nagy Faltól délre elterülő nagy kiterjedésű demilitarizált zónát, melyet felvonulási területként használhatott fel a Kína ellen irányuló háború későbbi stádiumában.[113]
Noha a Népszövetség 1933. február 24-én egyhangúan felszólította Japánt a Kínával szembeni agresszió megszüntetésére, a japán imperializmus figyelmen kívül hagyta a határozatot, és márciusban a császár ediktumában jelentette be Japánnak a Népszövetségből való kilépését.[114] Az 19291933-as világgazdasági válság okozta belső gazdasági problémák, majd Hitler erőszakos fellépése és a közelgő második világégés előszele következtében a nyugati hatalmak így nem léptek fel Japán expanzív törekvéseivel szemben. A japánokkal szembeni ellenállás a kínai belpolitika központi kérdésévé vált. Jiang Jieshi voltaképpeni kompromisszumos magatartása – még a diplomáciai kapcsolatok fenntartása is a háború során – nagy tömegeket taszított el végleg a Guomindangtól.[115]


Jiang Jieshi a japánok elleni harchoz elengedhetetlennek tartotta az ország egyesítését, vagyis a tanácsterületek, a KKP befolyása alatt álló területek felszámolását. 1930–1931 között három hadjáratot vezetett a központi szovjet területek ellen, ám az akciók a Guomindang jelentős létszámfölénye ellenére sem tudták felszámolni a partizánharcot folytató kommunisták támaszpontjait. 1931-ben közel 200.000 fős Guomindang-sereg indult a KKP déli bázisterületeinek megsemmisítésére. A KKP vezetőségén belül eltérő stratégiákat javasoltak Jiang Jieshi offenzívája ellenében: az ellenség „becsalogatását” jól védhető területekre, a helyzeti előnnyel, valamint a vörösök által ellenőrzés alatt tartott helyi lakosság támogatásával[116] kompenzálva annak létszámfölényét, de felmerült a Hunan tartományába való visszavonulás terve is, amit Mao és Zhu De erősen ellenzett. 1931 márciusában a Vörös Hadsereg visszavonta erőinek nagy részét Ningdu megyébe, ahol április 17-én a Központi Bizottság a Jiangxi bázisterületre való visszavonulásról határozott.[117] A Vörös Hadsereg megkezdte visszavonulását észak felé, ahol a Guomindang gyűrűje a leginkább sebezhetőnek tűnt. Az elkövetkező hónapok során a Vörös Hadsereg eredményes ütközeteket vívott, nagy mennyiségű fegyvert szerzett és foglyot[118] ejtett, és májusban a Fujian tartománybeli Jianning városát is bevették. A KKP sikereiben fontos szerepet játszott a Kreml is. A szovjetek igen tekintélyes katonai és támogató apparátust hoztak létre a kínai kommunisták segítésére: a Szovjetunióban haditanácsadói csoportot állítottak fel stratégiájuk megszervezésére, mindamellett Sanghajban is egy kihelyezett bizottságot állítottak fel orosz szakértők vezetésével. Központi jelentőségűnek bizonyult az orosz katonai hírszerzés, a GRU, melynek tisztjei a Guomindangba beépülve létfontosságú információkat juttattak ki a KKP-nak, hozzájutottak a Guomindang vezérkarának és harctéri kapcsolattartásának kódjaihoz, így pontos információkkal rendelkeztek annak csapatmozgásairól, s kellőképpen fel tudtak készülni az ütközetekre.[119] Ezért is maradhattak fenn a tanácskörzetek a túlerő ellenében.
Amíg a „vörösök” csupán egy közönséges, javarészt banditákból álló csoportosulásnak számítottak Jiang Jieshi és a Guomindang szemében, nem adtak okot túlságosan nagy aggodalomra, viszont a „generalisszimusz” legkiválóbb tábornokainak visszavonulásra kényszerítése merőben új megvilágításba helyezte a KKP-t. A hadjárat folytatása azonban egyértelmű volt mind a Guomindang, mind a KKP számára. Jiang Jieshi vezérletével a Guomindang megkezdte nagyszabású bekerítő hadműveletét, mintegy tízszeres túlerővel.[120] A nemzetiek gyűrűjéből Donggu városából ugyan sikerült kitörnie a Vörös Hadseregnek, a kommunisták által uralt területek kiterjedése azonban a Guomindang előrenyomulása következtében rohamosan csökkent, s a Vörös Hadsereg az összeomlás szélére jutott.
A Guomindang egységfrontja azonban a siker kapujában bomlott meg: Jiang Jieshi riválisai, Hu Hanmin és Wang Jingwei 1931 szeptemberben szövetségre léptek a guangdongi és guangxi hadurakkal, és ellenkormányt alakítottak Kantonban Jiang nankingi kormányával szemben, majd benyomultak Hunan tartományba. Mindamellett ezzel egyidejűleg indult meg a Mandzsúria elleni japán támadás, meggátolva a Guomindangot az ország egyesítésében, egyúttal módot adott a KKP-nak a szorongatott helyzetből való talpra állásra.


A KKP bázisterületén megtartott pártkongresszus feloszlatta a Mao elnökletével működő Általános Frontbizottságot, és helyette megalapította a Forradalmi Katonai Bizottságot, Zhu De vezetésével. Mao mindössze a tizenkét fős testület egyik tagjává fokozódott le. Két nappal később, november 7-én, Ruijinban összeült Kína Tanácskörzeteinek I. Összkínai Kongresszusa, melynek során deklarálták a Kínai Tanácsköztársaság létrejöttét.[121] Az alkotmánytervezet a tanácsforradalom perspektíváit tartalmazta a Guomindang-rezsim ellenében: nyolcórás munkanap, progresszív adózás bevezetése, földosztás, demokratikus szabadságjogok, vallásszabadság, és a nemzetiségekre vonatkozólag a „kis nemzetek önrendelkezési jogát, az elszakadásra és az önálló államalakításra való jogukat.”[122] 1932 nyarán a Guomindang újabb hadjáratba kezdett, félmilliós sereggel indult a tanácskörzetek ellen. A hadművelet küszöbén Maónak látszólag sikerült visszaállítani korábbi pozícióit a pártvezetésben. A Tanácsköztársaság élére Mao Zedongot választották, mindez mégsem biztosított számára elegendő hatalmat, sőt éppen, hogy korlátozta őt: valamennyi meghatározó kérdésben egyeztetnie kellett a Végrehajtó Bizottság Elnökségével, a Népbiztosok tanácsával, valamint a párt Központi Bizottságával. A pártügy élén a Politikai Iroda állt, Zhou Enlai vezetésével.[123] Továbbá a hadsereg irányítása is kikerült Mao kezéből, mivel moszkvai nyomásra főparancsnokká, a Haditanács élére Zhu De-t választották.[124]
A Komintern VB lépéseket tett a KKP és a Guomindang japánellenes egységfrontjának létrehozására, ezt viszont Jiang Jieshinek a KKP elleni folytatódó hadjáratai és a KKP téves helyzetfelismerése egyaránt megakadályozták: a KKP a Guomindang megsemmisítését tartotta a japánellenes harc legfőbb kritériumának.[125] Erre utalva a KKP Központi Bizottságának 1932. január 31-én kelt „Felhívás a sanghaji eseményekkel kapcsolatban” című közleménye alapján „a Guomindang valamennyi csoportja, az egész kínai burzsoázia a japán imperializmus cinkosa”, továbbá az „imperializmus megdöntése céljából meg kell dönteni az imperializmus eszközét, a kínai Guomindangot.”[126] Mindazonáltal bizonyos tekintetben a Komintern is hozzájárult ehhez, azon irányelveivel, melyeket a KKP-nak adott a harmincas években: ezekben „előfordultak olyan megállapítások is, melyek túlbecsülték a forradalmi fellendülést, a Guomindang-rendszer válságának a fokát és a forradalmi erők jelentőségét”[127]
A KKP vezető szervei és Mao Zedong álláspontja között éles ellentétek feszültek: a tanácskörzetek vezetői a tanácsterületek kiterjesztését, valamint a tömegbázis növelését vélték elsődlegesnek, míg Mao egy meghatározott bázisterület nélküli, állandóan mozgásban tartott hadsereg fenntartása, vagyis a partizánháború továbbfolytatása mellett érvelt. A KKP KB Központi Irodájának ningtui tanácskozása elvetette Mao javaslatait, mi több, felmentették a hadseregben végzendő feladatok alól, nézeteit bírálat tárgyává tették. Otto Braun, a Komintern 1932 és 1939 között Kínában tevékenykedő katonai tanácsadójának[128] visszaemlékezéseiben – aki a hosszú menetelés egyetlen külföldi résztvevője volt– a következőképpen zajlott az eset: „Belső nehézségek adódtak, mindenekelőtt a Központi Szovjetterületen.[129] A Központi Bizottság irodájának megalakulása és a maoista frontbizottság feloszlatása után komoly összecsapásokra került sor Zhou Enlai és Mao Zedong között. Első jelei voltak ezek a későbbi fejleményeknek: két csoport vagy frakció – a marxista-internacionalista és a kispolgári-nacionalista – kialakulásának. (…) A Központi Bizottság Ningduban tartott kibővített ülésén Maót élesen bírálták korábban elkövetett baloldali szektás hibáiért, (…) passzív védelemként ítélték el egyoldalú katonai-harci orientációját, az úgynevezett puskapolitikát, azt a tényt, hogy végül is ellenállás nélkül kellett feladni a szovjetterületeket Mao ismételt visszavonulásainak taktikája – hogy ne mondjuk: a hegyekbe futása következtében.”[130] A két kínai vezető összehasonlításánál Maóra vonatkozólag Braun kiemelte, hogy Mao „marxista ismeretei egyebek iránt meglehetősen felületesek voltak. (…) Rontott a helyzeten, hogy a marxista fogalmakat eklektikus módon átértelmezte, új tartalommal töltötte meg. Így például gyakran beszélt a proletariátusról, de ezen nemcsak az ipari munkásságot értette, hanem rajtuk kívül még a legszegényebb néprétegeket is. (…) A marxista osztályfogalomnak ez a vulgáris eltorzítása (…) lehetővé tette Mao számára, hogy bizonyos néprétegek osztályjellegét a maga szubjektív felfogása lapján ítélje meg, és gyakorlatilag tagadja a munkásosztály vezető szerepét. A proletariátus hegemóniáját és diktatúráját – váltakozva használta e két fogalmat – a Kommunista Párt uralmára korlátozta, ezt pedig, véleménye szerint, a Vörös Hadsereg ereje testesítette meg, mert Mao szemében az osztályharc elsődlegesen a polgárháború formájában zajlott.”[131]
Zhou Enalairól ellenben úgy vélte, hogy „a legenergikusabb, a leghatékonyabb szellem. A klasszikus kínai műveltséganyagot és a modern európai gondolkodásmódot egyképp elsajátította; s mindehhez nagy forradalmi és internacionalista tapasztalatok is járultak. Zhou kiváló szervezői és diplomataerényekkel rendelkezett, politikailag mégis inkább mindig lavírozni és illeszkedni próbált”, ennek bizonyítéka többek között, hogy „amikor a hosszú menetelés során jókor észrevette, hogy Mao Zedong került felül, gondolkodás nélkül melléállt, és – gondolom, olykor jobb belátása ellenére – Mao hűséges követője lett.”[132]
A párt bírálata ellenére Mao továbbra is a Tanácsköztársaság vezetője lehetett, a hadsereg fölötti ellenőrzése a Haditanácsból való kikerülése miatt azonban kizárólagos hatalmi pozíciójával egyetemben megszűnt. Ettől kezdve újra megindult a harc a párt és a hadsereg feletti uralomért, melynek során Mao „csendben lerakta a maga aknáit, azzal a céllal, hogy elveszített befolyásának visszaszerzésén túlmenően a párt egészének vezetését is magához ragadja”.[133] 1933-ban a központi bázisterületre érkezett Bo Gu, az a huszonöt[134] éves fiatalember, aki Sanghajban irányította a pártirodát, aki sikeresen felszámolta Mao ellenzékét, egyesítve ezzel a pártot Jiang Jieshi ellen. Erre égető szükség volt, hiszen a nemzetiek 1933 márciusában indították immáron negyedik „megsemmisítő hadjáratukat”, 250.000 fős sereggel a kommunisták központi bázisterületei ellen, ami katasztrofális eredménnyel zárult.[135] Egy éjszakai rajtaütés során a KKP erői megtizedeltek két teljes Guomindang-hadosztályt. Jiang Jieshi 1933 júniusában egy japán újság tudósítójával folytatott beszélgetés során a „vörös veszedelem kiirtásának” sikertelenségét a környező vidékek lakosságának a kommunistáknak nyújtott támogatásával magyarázta: „Igyekeznek felbomlasztani utóvédünket és rajtaütni az utánpótlási vonalainkon. Felderítő tevékenységet folytatnak, elégedetlenségeket szítanak katonáink között, és leplezik a reguláris vörös csapatok tartózkodási helyét. (…) Amikor nem harcolnak, a földeken dolgoznak, de amikor szükség van rá, fegyverrel sietnek a kommunista hadsereg segítségére.”[136]
Ugyanakkor a Guomindangnak úgy kellett harcolnia a KKP ellen, hogy Kína egyre mélyebb válságba jutott: 1933 februárjában a japán haderő növelte a Kína ellen irányuló agresszióját, megszállva Kína északi területeit; e hónap 18. napján Mandzsúria deklarálta függetlenségét Kínától, és március 9-én megalakult Mandzsukuo néven Japán bábállama.[137] Ennek értelmében megerősítették Japán korábban szerzett jogait a területen. Jiang Jieshi kénytelen volt fegyverszünetet kötni az év májusában, hogy minden erejével a KKP támaszpontjai ellen vonulhasson. A KKP propagandája ezt – Jiang Jieshi „szégyentelen be nem avatkozását Kína idegen érdekeknek való kiárusításában” – fel is használta a későbbi évek folyamán,. A Kínai Tanácsköztársaság már 1932 áprilisában formálisan is hadat üzent a tokiói kormánynak, s egy Japán-ellenes összenemzeti hadsereg megalakítására szólított fel. Mindamellett Mao és Zhu De is hajlandónak mutatkozott volna bármely Guomindang-parancsnokkal fegyverszünetet kötni, majd a közös ellenség ellen vonulni, ám a nemzeti oldal elutasított bármilyen kompromisszumot.[138]
A KMT részéről elsőként megoldandó feladatnak a tanácskörzetek és a kommunista támaszpontok felszámolása számított, ennek jegyében „az ötödik, és egyben utolsó hadjáratára Jiang Jieshi közel egymillió embert mozgósított, és új stratégiát alkalmazott. Már a negyedik hadjárat során is, a német tanácsadók javaslatára elkezdte az erődrendszerek alkalmazását. Az ötödik hadjáratát teljes egészében erre alapozta.”[139]

A Guomindang ötödik hadjárata

Mao elbeszélése alapján „ebben az időben két nagy hibát követtünk el. Az egyik, hogy nem sikerült egyesülnünk Cai Tingkai seregével 1933-ban, a fujiani lázadás során.[140] A másik az egyszerű védelemi stratégia alkalmazása, felhagyva korábbi gerilla hadmozdulataink taktikáját. Súlyos hiba volt, mert az összehasonlíthatatlanul erősebb, állóháborúra berendezkedett nankingi erőkkel ütközve a Vörös Hadsereg sem technikailag, sem szellemileg nem vehette fel a versenyt.”[141] Az ötödik hadjárat megindítására gondos előkészületet követően – az elszenvedett kudarcok tanulságait levonva – 1934 februárjában került sor, Jiangxi és Fujian tartományok ellen. A Hans von Seect tábornok[142] vezette német katonai tanácsadó csoport tervei alapján „nagyszabású stratégiai offenzívát kell indítani koncentrikus irányokban, ezen irányok mindegyikében hadműveleti túlsúlyhoz jutni, a támadás során kizárólag a védelem harcászati eszközeit szabad alkalmazni, vagyis lépésről lépésre előrehaladva egyre sűrűbb fedezékrendszert kell kialakítani.”[143] A fujiani lázadás gyors leverését követően a Guomindang-haderő hozzákezdett a hosszadalmas hadművelet végrehajtásához. A Mao által is említett erődrendszerek kis erősségek láncolatát jelentették, melyek egymásnak tűztámogatást nyújtva gyűrűvel vették körül a bekerített területeket. Az így körülvett vörös területeket ezen kívül gazdasági blokáddal is övezték.[144] A környező lakosság kommunistáknak nyújtott hathatós segítségét elkerülendő a tanácskörzetekben élő lakosságot a Guomindang deportáltatta. Bevezették a baojia rendszert is.[145] A gerillaharcmodor helyett a kommunisták pozícióháborúba kényszerültek a légierőt és nehéztüzérséget alkalmazó nemzetiek ellenében, ami a bázisterületek rohamos összeszűküléséhez vezetett.[146]
A KKP KB 1934. január 18-án összeült plénuma a tanácskörzetek legfontosabb feladatául a fegyveres erők kiterjesztését, illetve a Vörös Hadsereg tartalékainak – az Ifjú és Vörös Gárdának – megerősítését tűzte ki, jóllehet a konkrét helyzetben ez igen kevéssé volt megvalósítható. A nemzeti erők nyomása ellenére a párt figyelmet szentelt az agrárpolitikai és a nemzetiségi kérdéseknek, megerősítették az I. tanácskongresszus által elfogadott földtörvényt, s ugyancsak megerősítették annak kisebbségpolitikai rendelkezéseit.[147] Mao az agrárreform körül felmerülő problémákból fejlesztette ki a párt parasztpolitikáját, melyeket az 1933-as „Hogyan határozzuk meg az osztályhovatartozást a falun?”, a „Fordítsunk figyelmet a gazdasági munkára” és az 1934-es „Törődjünk többet a nép életével, fordítsunk nagyobb figyelmet a munkamódszerekre” művek taglalnak. Az egyes művek tartalma igen erős lenini vonásokat mutat, miszerint a paraszti mozgalmak felkarolása (természetesen a proletariátus irányítása alatt) nagymértékben elősegítheti a forradalom ügyét.[148] Az elkövetkező évek valamennyi kommunista agrárprogramja a felsorolt művekből eredeztethető, valamint az 1950-es földreform során is az említett munkákat használták fel némi kiegészítéssel. Ezen munkák azonban nem elsődlegesen a parasztság helyzetének megoldását szolgálták, inkább a párt taktikájának részét képezték a forradalmi tábor kiterjesztése céljából.[149]
Mindamellett kétségkívül jelentős hatóerőnek is bizonyult a földosztás gondolata, hiszen a Vörös Hadsereg túlnyomó része ezen rendelkezések során felszabadított s földhöz juttatott parasztokból állt. Ők ebből kifolyólag a végsőkig elköteleződtek a Vörös Hadsereg mellett, mivel tisztában voltak vele, hogy a Guomindang visszatértével újonnan megszerzett javaikat annullálnák.[150] Noha a plénum Mao Zedongot a Kínai Szovjetköztársaság Ideiglenes Kormányának elnökeként ismerte el, a Népbiztosok Tanácsának elnöki tisztségében már nem erősítették meg – a megbízatást Luo Fu kapta –, a párt főtitkára pedig Bo Gu maradt. Ennek ellenére a plénum Mao politikai tekintélyének stabilizálódásával zárult.[151]
A GMD szorító gyűrűjében egyre inkább nyilvánvalóvá vált az erődítmények rendszere ellen indított frontális ellentámadás képtelensége, így megkezdődtek a kivonulás előkészületei. A Komintern VB a sanghaji irodáján keresztül nagy összegű pénztámogatást küldött a Központi Tanácskörzetnek só és lőszergyártáshoz szükséges nyersanyagok beszerzésére.[152] 1934 tavaszán Jiang Jieshi csapatai gyakorlatilag teljesen körbevették a Központi Tanácskörzetet, a katonai és gazdasági blokád mellett megkezdték a fokozatost benyomulást a körzet belsejébe. Mao kétszer is javaslatot tett a komplett Vörös Hadsereg északi vagy nyugati irányba – Zhejiang vagy Hunan tartományok felé – indítandó kitörésére, ahol az erődrendszerek hatósugarán kívül, és a számukra kedvező terepviszonyok következtében jóval nagyobb eséllyel alkalmazhatták volna az elmúlt évek során a gerilla hadviselésben felhalmozott tapasztalataikat. Kezdetben Mao alternatíváját elvetették, ám amint a párt vezetői, látván, hogy ilyen túlerő ellenében nem képesek tovább fenntartani a központi bázisterületet, az ostromgyűrűből való kitörés mellett döntöttek.[153] „Egy egész éven át, ameddig az ötödik ellenhadjárat tartott, a legcsekélyebb kezdeményezést sem mutattuk, végül kénytelenek voltunk elhagyni a Jiangxi támaszpontot.[154]

A hosszú menetelés 1934-1935

1934 júliusában a KKP 6. és 7. hadteste frontáttörést kísérelt meg a keleti fujiani, illetőleg a nyugati hunani fronton. A hadtestek elterelő hadmozdulatainak köszönhetően 1934 augusztusában és szeptemberében nem indult komoly hadművelet a Központi Tanácskörzet ellen, ezáltal lehetővé vált a Vörös Hadsereg kitörésének előkészítése.[155] Az 1934 őszén Moszkvából érkezett rádiótávirat is jóváhagyta a Központi Tanácskörzet elhagyását, amit Mao hevesen ellenzett, s a korábbi partizán-hadviselést alkalmazva akarta útját állni a Guomindang előrenyomulásának. Nézetei azonban nem kerültek elfogadásra, s ez további elszigetelődéséhez vezetett. A hosszú menetelés előkészületei titokban zajlottak. Mindenki tudta a Tanácskörzetek fővárosában, Riujinben, hogy a Vörös Hadsereg összevonta csapatait, az úti cél azonban néhány felső vezető kivételével mindenki előtt titokban maradt, az áttörés sikerének érdekében az információk kiszivárgását elkerülendő. Az evakuálást Zhou Enlai, Bo Gu és Otto Braun vezette, Mao az említett ok miatt nem játszott meghatározó szerepet benne.[156] Hét év telt el a háború kezdete óta, amiből hármat a Kínai Szovjet Tanácsköztársaság elnökeként töltött el, jövője azonban még sosem volt oly bizonytalan, mint ekkor. Csakúgy, mint a Kínai Kommunista Pártnak, melynek a Jiangxi bázisterületről való kitöréséről csak egy-egy jegyzet jelent meg az újságok hasábján, eltörpülve a világ egyéb eseményeinek szalagcímei mellett.
 Ruijin elhagyása már napokkal azelőtt elkezdődött, mielőtt a Guomindang ráeszmélhetett volna: a főerőket, mintegy 80–85.000 embert már mozgósították, igaz csak az éjszaka folyamán került sor e műveletekre. A hivatásos katonák helyét parasztokból verbuválódott partizánegységekkel pótolták, melyeket hátrahagytak a tartomány fontosabb vörös városainak védelmére. Mikor 1934. október 16-án gyakorlatilag a komplett Vörös Hadsereg Jiangxi tartomány déli részén, Yudu városának közelében összegyűlt , csak ekkor adtak parancsot a hosszú menetelésre,[157] több okból is: az előzetes információszerzés alapján Jiang Jieshi október végét–november elejét határozta el egy nagy erejű koncentrikus offenzíva megindítására, melyet a KKP hadereje már képtelen lett volna kivédeni. Másodsorban Dél-Kína földrajzi helyzete és éghajlata ezen időszak során volt leginkább alkalmas a menetelésre.[158]
A Központi Hadseregcsoport Zhou Enlai evakuálási tervének értelmében öt hadtestből (tizenkét hadosztályból) és a nem harcolók két menetoszlopából állott: a hadsereg főereje mellett parasztok ezrei tartottak a Vörös Hadsereggel. A gyárak és üzemek s azok gépezetei alkatrészeire lebontva, öszvérekre és szamarakra pakolva hagyták el a tanácskörzetet valamennyi mozdítható értékkel egyetemben. A terhek nagy részétől az embert próbáló menetelés során kénytelenek voltak megválni.[159] Miután a vörösök elhagyták a Központi Tanácskörzetet, Jiang Jieshinek csak hetekkel később sikerült bevennie a fontosabb városokat, bár még 1937 során is voltak egynémely kommunista partizánok által (tíz–tizenkétezer fő által) kézben tartott kevésbé jelentős területek Jiangxi, Fujian és Guizhou tartományában.[160]
A Központi Hadseregcsoport Délnyugat-Jiangxi irányába masírozott, ahol Xinfeng térségében kellett áttörnie az első erődzónán, melyet a kantoni hadsereg védelmezett. Az éjszaki felvonulást követően, a kiinduló állásokat elfoglalva összpontosító nehéztüzérségi támogatással sikerült áttörniük a frontszakaszt, majd elérniük Jiangxi tartomány határvonalát. A második erődöv ellen intézett kirohanás a nehezen megközelíthető hegyeken és hágókon emelt blokkházak ellen kudarccal végződött, s egyhétnyi időveszteséget vont magával az üldöző Guomindang-csapatok ellenében. Ezt az alkalmat kihasználva Mao támadást indított Bo Gu és Zhou Enlai, illetve Otto Braun ellen, azonban nem sikerült hadseregbeli frakcióharcot szítania, kísérlete eredménytelenül végződött. Ennek ellenére a későbbiek során minden operatív döntést heves bírálat alá vett.[161] A második erődzónában elszenvedett időveszteség következében kénytelenek voltak erőltetett menetre váltani, s a viszonylag gyéren védett harmadik erővonalon a Wuhan–Kanton vasútvonal szakaszánál került sor a következő frontáttörésre, utat nyitva ezzel a negyedik és egyben utolsó blokkházrendszer irányába. A negyedik védelmi vonal Hunan tartomány Xiang-folyójának partján feküdt, amely ideális helyszín lehetett volna a Vörös Hadsereg bekerítésére: hidak hiányában a folyón való átkeléshez kellett folyamodniuk, mely mintegy négy napot vett igénybe, könnyű célpontot jelentve ezzel a Guomindang légi és szárazföldi támadásának egyaránt. December 1-jére Mao, a vezérkar és a Vörös Hadsereg negyvenezres főereje mégis háborítatlanul kelt át a folyamon. Jiang Jieshi erői csak ezt követően zárták le a folyót, s kezdték meg a bombázást, a sereg utóvédjét ezzel a keleti parton marasztalva.
A Guomindang az események megítélése alapján mintegy szándékosan hagyta a Vörös Hadsereg főerejének elvonulását, saját céljainak előremozdítása érdekében: mivel a nankingi rezsim szupremáciája csupán a várost övező területekre terjedt ki, Jiang szerette volna fennhatóságát további tartományokra – kivált Sichuanra – kiterjeszteni, ami egyedül a hadsereg útján volt lehetséges. E tartományok s az azokat uraló hadurak ellen nem kívánt nyílt háborúba bocsátkozni; viszont az odairányított kommunistáktól való félelem következtében számított azok segítségkérésére: „most, hogy a kommunisták bevonultak Guizhouba, követhetjük őket. Jobb ez nekünk, mintha háborút indítanánk Guizhou elfoglalására. Sichuan és Yunnan örömmel fogad majd, hogy megmeneküljenek… Mostantól, ha jól kijátsszuk a lapjainkat, (…) egyesíthetjük az országot.”[162] Mindennek koncepciója a „Határozat a hatalom megosztásáról a Központi Kormány és a tartományok között” címet viseli, mely a generalisszimusz haláláig titokban maradt. A Guomindang és a KKP történetírásában sem kapott helyet; eltérő megítéléssel, de mindkét oldal historiográfiája a haduraknak tulajdonítja a Vörös Hadsereg nyugodt átkelését a Xiang-folyón.[163]
A hadseregcsoport menetoszlopai immáron ötszáz kilométert tettek meg az indulást követő két hónap elteltével, s folytatták útjukat kissé északabbra, Guizhou és Hunan tartományok irányában. Az év végére át is lépték Guizhou határát, majd a tartományi csapatok ellenállását legyűrve bevették annak tartományi központját, Lipinget, ahol a Központi Hadseregcsoportnak némi pihenőre adódott lehetősége. Mao Zedong javaslatot tett egy tanácskozás összehívására, s mindeközben elkezdte szélesíteni jövőbeli támogatóinak körét. A KKP KB vezetősége egyetértett a Politikai Bizottság ülésének összehívására Zunyiban, a kialakult helyzet, illetve a további útvonal megvitatásának céljából. Itt került sor a Mao életében és a KKP történetében oly meghatározó jelentőségű tanácskozásra.[164]


A zunyi értekezlet

            Az értekezletre 1935. január 15–17-e között került sor, melynek során Mao Zedong ténylegesen domináns pozícióba került a pártvezetésben és a hadseregben egyaránt. Ennek oka az volt, hogy tulajdonképpen komplett ellenzéke, a Vörös Hadsereg vezetősége – főképp Bo Gu, Zhou Enlai és Otto Braun triásza – támadható taktikát követett a Központi Tanácskörzet elhagyásával, ami súlyos veszteségeket okozott. Ezt kihasználva, személyük diszkreditálása útján megnyílt a lehetőség Maónak és körének a hatalom megragadására. Mao támogatóinak köre a téves stratégia kiindulópontjának a Mao által preferált partizánháború bevált taktikájának elvetését látta a GMD ötödik hadjárata során.[165] Mao éles bírálatnak vette alá Bo Gu és Zhou Enlai elhangzott korreferátumát, s a „passzív védekezéssel”, illetőleg a pozícióháborúba való bonyolódással, a döntő megütközés elkerülésével vádolta meg őket.[166]
            Ez ésszerű okfejtésnek tűnt azon katonai parancsnokok számára, akik már az ötödik hadjárat során is Mao nézeteit osztották; a kormánytagoknak, akik az elhagyott terület ellátásáért feleltek, s tulajdonképpen mindenkinek, akit a katasztrofális visszavonulás kivitelezéséből fakadóan gyanúsítani lehetett hibás elvek követésével. S mindez Mao stratégiájának helyességét is bizonyította egyszersmind. Ez feljogosította továbbá saját hivatali hatáskörén túlmenő döntések[167] meghozatalára is: a zunyi értekezletet követően Zhou Enlai maradt formailag a főparancsnok, de immáron hadászati kérdésekben is Mao szabta meg az irányvonalat.[168] A zunyi értekezlet során indult meg Mao a vitathatatlan vezetővé válás felé vezető úton, nem pusztán a vezetőségben megváltozott szerepe miatt, hanem mert „megszerezte azt a reputációt, hogy a helyes irányvonalat képviseli”, győzelemre vezetve ezzel a forradalmat.[169] A tanácskozás helyreállította a hadsereg morálját, egyes jelenlévők szerint „mint az eljövendő tavasz, a konferencia új reményekkel töltötte meg az egész hadsereget.”[170]
            A tanácskozást azonban megszakította a hadurak délről való nyomulása, s az elkövetkező öt hét során a Vörös Hadsereg sorozatos irányváltozásokra, elterelő hadmozdulatokra kényszerült. Gyakran éjszaka meneteltek az üldöző sichuani és guizhoui egyesült alakulatok elől, útban Sichuan felé, új bázisterületet létesítésének tervével; s az üldözetés során, a nehéz terepen, szélsőséges természeti feltételek közepette vonuló Vörös Hadsereg több mint háromezer főt veszett. 1935 májusában érkeztek a Jangce felső folyásához, mely Yunnan és Sichuan tartományok között található. Mao e hónapok alatt meghökkentő irányváltoztatásokat produkált a két tartomány között, igencsak összezavarva ezzel a nyomukban lévő Guomindang-haderőt. A későbbiekben katonai pályafutását illetően a legbüszkébben számolt be az itt alkalmazott mobil hadviselési eljárásáról. Egy sanghaji hetilap beszámolója alapján: „a vörösöknek igen eszes emberei vannak. Buta könnyelműség lenne ezt tagadni.”[171]
            Május végén került sor a hosszú menetelés talán legismertebb fegyvertényére, a Dadu-folyón való átkelésre, Anshunchang városánál. A folyó szemközti partján elhelyezkedő, Liu Wenhui által vezetett, mindössze egy századból álló Guomindang-alakulat kifüstölését követően megkezdődött a csapatok átszállítása. A tavaszi árvizek következtében a folyó ártere jelentős mértékben kiszélesedett, a harmadik napon egy kompnak már négy órájába telt, mire átszállított egy csapatot, s ezzel az ütemmel csak hetek alatt lehetett volna átjuttatni a vörös haderőt és annak ellátmányát. Ez idő alatt a nemzetiek bekeríthették volna őket.[172] Ezt nem engedhették meg maguknak, így a folyó innenső részén maradt csapatoknak más átkelőhelyet kellett választaniuk. Egy lolo nemzetiségbeli ember elbeszélése alapján – akik a térség őslakói voltak – hozzávetőlegesen százötven kilométerre északra helyezkedett el egy függőhíd, melyet kétnapos erőltetett menetben sikerült elérniük. A függőhídról felszedték a fa talpazatot, s csak a vasláncok íveltek át a folyó szurdoka felett, ennek ellenére sikerült átkelni rajtuk, és elfoglalni a nemzetiek ott kiépített állásait.[173] Ezzel bejutottak Belső-Sichuanba.
            A sereg számára kézenfekvőnek tűnt az Észak-Shaanxi irányába való továbbmenetel, a Gao Gang vezetése alatt megmaradt kommunista bázisterület felé. Ezzel kapcsolatban komoly viták ütötték fel fejüket, elsősorban a 4. hadtesttel való egyesülést követően az egyesített hadsereg feletti vezetésért. Így csak egy Mao Zedong vezette csoport indult el Észak-Shaanxi felé, a fontosabb politikusokkal és katonai parancsnokokkal; míg a létszámát tekintve nagyobb csoport, Zhang Guotao vezetése alatt a közép-ázsiai szovjet határ irányába vette útját. A Mao vezette csoport 1935 októberében megérkezett Észak-Shaanxiba, hol egyesültek az ottani kommunistákkal, ellenben Zhang hadereje több alkalommal ellenséges erőkbe ütközvén nem volt képes kivitelezni tervét, s mikor megmaradt egységei élén egy év múlva visszatért Shaanxiba, már Mao kizárólagos hatalmi helyzetével találta szembe magát.[174]
            A hivatalos kínai történetírás így Zhang Gutaóra terhelte seregének elpusztulását, Mao pedig kihasználta a lehetőséget pártvezetésbéli vetélytársa tekintélynek aláásására: „Az ellenségtől való félelemre csattanó példa Zhang Gutao vonala, amely abból állt, hogy vissza kell vonulni. (…) Az a vereség, amelyet a Vörös Hadsereg 4-ik frontjának nyugati irányában harcoló csapatai szenvedtek a Huanghe-től nyugatra, ennek a vonalnak a végleges csődjét jelentette.”[175] Mire Mao és csoportja elérte Shaanxit, a sereg létszáma négyezer fő alá süllyedt a több mint egy évig tartó, tízezer kilométeres menetelés során. Moszkvában világossá vált, hogy Mao a KKP vezetője, a Pravda „A kínai nép vezetője, Mao Zedong” címmel közölte vezércikkét 1935 októberében. Novemberben már közvetlen rádiókapcsolat létesült Shaanxi és Moszkva között.[176]
            Mao győzelemként élte meg a hosszú menetelést: „a hosszú menetelés a történelemben egyedülálló menetelés volt, hírnök volt, agitátor volt, magvető volt. (…) Tizenkét hónapon át naponta bombáztak bennünket a magasból, és mi haladtunk előre, egyre előre; ha bekerítettek bennünket, kivágtuk magunkat, szétzúztuk az ellenség előretolt osztagait, és elszakadtunk egy majdnem milliós üldöző hadseregtől; megszámlálhatatlan nehézséggel és akadállyal küzdöttünk meg, saját lábunkkal mértünk le több, mint húszezer lit, keresztülszeltünk tizenegy tartományt. Mondják meg, hogy volt-e a történelemben még egy ilyen menetelés. Nem volt, sohasem volt. A hosszú menetelés hírnök volt, mely tudtul adta az egész világnak, hogy a Vörös Hadsereg hősök, vitézek hadserege”[177]
            A hosszú menetelésből érkezettek a Komintern VII. kongresszusának határozatairól is Shaanxiban értesültek, melyek „széles körű népfront” létrehozását rendelték el a japán imperializmussal vívott harcban. A KKP politikájában így két, egymásnak ellentmondó álláspont állt szemben, hiszen a Komintern manifesztuma az egységfrontra szólított fel, míg a másik, Mao által képviselt irányvonal a polgárháború folytatására irányult. Ez az ellentmondás csak 1936–1937-ben oldódott fel.


A xi’ani incidenstől az egységfrontig, 1936–1937

            Mao Shaanxiban, azon belül 1936–1937 telén Yan’anban rendezte be bázisát az elkövetkező egy évtizedre. A küzdelem immáron az oroszok fennhatósága alatt álló területekhez való korridor megnyitásáért folyt, hogy a Kreml támogatása által a kínai komunisták hozzájuthassanak mindahhoz az ellátmányhoz, mely a Jiang Jieshi elleni harc további folytatásához szükséges volt. Jiang szándéka az volt, hogy Mandzsúria korábbi hadurának, Zhang Xueliangnak a segítségével körbezárja a vörösöket. Ám Zhang, az „Ifjú Marsall” épp ellenkezőleg, az oroszokkal folytatott tárgyalásokat, s kész volt szövetségre lépni a kommunistákkal, és hadat üzenni a japánoknak, amennyiben a Kreml segítséget nyújtott volna számára a Guomindanggal folytatott harcban. Sztálin számára a japánoknak küldött kínai hadüzenet előnyös lett volna, s ezért látszólag megfontolták a fiatal hadúr kérését, és a KKP-val való kapcsolatfelvételét sürgették, amelyre 1936. január 20-án került sor. Érdekeiket mégsem tudták egybehangolni: az év júniusában, az ország déli tartományaiban Guangdongban és Guangxiben a Guomindang-rezsim ellen indított felkelések idején Mao megpróbálta rávenni Zhang Xueliangot, hogy az alkalmat kihasználva hozza létre északnyugaton önálló államalakulatát, ám az ötletet sem Zhang, sem a Kreml nem támogatta. Zhang ugyanis az egész ország fölött kívánta átvenni a hatalmat, Moszkvának pedig egy egységes Kínára volt szüksége a japánok elleni harcban.[178]
            Ennek kapcsán Moszkvában titkos tárgyalásokat folytattak Wang Minggel, továbbá követet küldtek Nankingba, ahol Chen Lifuval, a Jiang Jieshi utáni második számú GMD-vezetővel létesítettek kapcsolatot. Ahogy a tárgyalások haladtak előre, Mao Jianggal szembeni hozzáállása is látszólag változáson ment keresztül, s immáron a Japán-ellenes harcot tekintette – legalábbis ezt színlelte – elsődlegesnek egy Edgar Snow-val folytatott interjúban: „Akik azt képzelik, hogy a további kínai áldozatok majd – legyenek azok gazdasági, politikai avagy területi engedmények – megállíthatják a japán előrenyomulást, csak illúziókat kergetnek. (…) De most már eleget tudunk, nem csupán Észak-Kínában, de a Jangce alsóbb folyásának völgyében is, valamint déli kikötővárosaink is a japán kontinentális programban szerepelnek. Továbbá világosan látszik, hogy a japán flotta a kínai vizek blokád alá vonására, valamint a Fülöp-szigetek, Indokína, Malajzia és Holland Kelet-India megszerzésére törekszik. Háború esetén stratégiai bázisukká kísérlik meg tenni azokat. Sokan úgy gondolják, hogy lehetetlen lesz Kína számára tovább folytatni a harcot Japán ellen, amint az egyes stratégiai pontokat megszerez a partvidéken, és megerősíti blokádját. Ez badarság. (…) Kína hatalmas nemzet, nem lehet meghódítottnak mondani, míg nincs minden hüvelyknyi területe az ellenség birtokában. Még ha Japánnak egy nagyobb részt sikerült is meghódítania Kínából, száz vagy kétszázmillió emberrel, még akkor is távol állnánk a vereségtől. A kínai emberek készek az élvonalban harcolni szabadságukért, jóval az után is, hogy a japán imperializmus zátonyra fut a kínai ellenálláson.[179] Továbbá „a Kína és Japán közötti ellentétek most a fő ellentétekké váltak, a belső ellentétek pedig másodrangú, alárendelt helyre szorultak.”[180]
            1936 nyara és ősze folyamán a KKP megsokszorozta a Guomindanggal kötendő fegyverszünetre való felhívások számát. Jiang Jieshi mégsem mutatkozott hajlandónak az egységfrontra, s ultimátumot adott Zhang Xueliangnak, miszerint vagy felveszi a harcot a vörösök ellen, vagy átáll dél oldalára. Decemberben felerősödtek a Japán-ellenes tüntetések, melyek több helyütt rendőrökkel való összecsapásokba torkollottak. December 10-én Mao táviratot intézett Zhangnak, miszerint a nemzetiekkel folytatott tárgyalásoknak vége szakadt, Jiang Jieshi túlzott követeléseiből adódóan (három népi elv magukévá tétele, a Vörös Hadsereg felszámolása, szovjetek felszámolása). Huszonnégy órával később érkezett Zhang Xueliang válasza, mely Jiang Jieshi letartóztatásáról és a xi’ani főhadiszálláson való fogva tartásáról számolt be. Zhang rendelte el elfogatását, és követelte tőle politikájának megváltoztatását, vagyis a Japánnal való nyílt szembehelyezkedést. A kommunisták kiváló lehetőséget láttak a szituációban. Mao szerint Jiangot „népítélet” alá kellett vonni, s feltárni elkövetett bűneit, Zhang és Sztálin azonban ezt határozottan elvetette. Ugyanakkor egyidejűleg a nankingi kormány baloldali és centrumfrakciójának támogatását is próbálták megnyerni a japánellenes egységfronthoz. Nankingban heves viták kísérték az eseményeket a generalisszimusz támogatói és ellenzéke között. December 24-én Jiang elhagyhatta fogságát, és visszatérhetett Nankingba. A nyilvánosság előtt tagadta, hogy bármit is aláírt volna, de Maót biztosították afelől, hogy tartja magát a megállapodáshoz.[181]
            Jóllehet 1937 nyaráig a fegyverszünetet indikáló jelek nem voltak egyértelműek egyik oldalról sem, a július 7-ét követő nagy erejű japán offenzíva megváltoztatta a helyzetet: július 28-án Mao ultimátumot nyújtott be, miszerint a Vörös Hadsereg augusztus 20-án a frontra vonul a Guomindang hozzájárulása nélkül is. Végül szeptember 22-én született meg a Guomindang deklarációja a KKP-val való második egységfront létrejöttéről. Otto Braun visszaemlékezése alapján viszont „valahogy az volt a benyomásom, hogy a két fél, a két nagy játékos, Jiang Jieshi és Mao Zedong kettős politikát folytatott. Tudták, hogy a japán elleni háború elkerülhetetlen, s hogy csak egyesült erővel vívhatják meg; de a háború költségeit mindegyik a másikra akarta hárítani. Az elkövetkező évek csak megerősítették ezt az érzésemet.”[182]

„Megegyezés, de nem barátság” – a japánellenes egységfront első időszaka 1937–1940

            Az ultimátumot követően a japán haderő bevonult Pekingbe és Tianjinbe, a nyomasztó technikai fölény ellenében fellépni képtelen kínai csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. Ezt követően a japánok Sanghajba tették át hadszínterüket, feltételezve, hogy ezzel kapitulációra kényszeríthetik Kínát. November 12-én Sanghaj elesett, s december 12-én Nanking is, ahol irtózatos mészárlást hajtott végre a japán haderő. Noha a japánok által lerohant közép-kínai országrészen számos nyugati érdekeltség volt, effektíve semmilyen lépést nem tettek az agresszió ellenében. 1937 novemberében a Népszövetség ismételten elítélte a japán agressziót, ám szankcióval ezúttal sem élt, majd 1938. február 12–13-án Londonban ugyan kiemelt rendezvényként tartották meg a Kínával foglalkozó világkonferenciát, mely során a Japán ellen alkalmazandó intézkedéseket vitatták meg, tényleges eredményt viszont nem tudtak felmutatni.[183]
            Kínának egyedül a Szovjetunió nyújtott hathatós támogatást. 1937. július 8-án szovjet–kínai megnemtámadási szerződést kötöttek, mely igen fontos tényezőnek bizonyult Kína honvédelmi harcaiban. Az elkövetkező években a Szovjetunió Kína legnagyobb fegyverszállítója lett, s tulajdonképp az egyetlen forrás, melyből nehézfegyvereket, tüzérségi fegyvereket szerezhettek.[184]
            A japán–kínai háború kitörése kedvező volt Mao számára: Jiang beleegyezett a Vörös Hadsereg független irányításába, mely jóllehet formailag a Központi Kormány fegyveres erejéhez tartozott, csak Mao rendelkezett felette, hiába is volt Jiang a kínai hadsereg főparancsnoka. A Vörös Hadsereg ekkor körülbelül hatvanezer katonát számlált. Az északnyugati új bázisterületen, Yan’anban tartózkodó negyvenhatezer fő alkotta egységet 8. Hadseregre keresztelték át, vezetője Zhu De és Peng Dehuai lett. Mao a háború során mindenekelőtt haderejének megőrzésére, illetve a tanácskörzetek kiterjesztésére koncentrált. A tényleges japánellenes harc a Guomindang haderejére hárult.
1937 áprilisában Yan’anban került sor a KKP Központi Bizottsága Politikai Bizottságának tanácskozására, ahol bírálat alá vették Mao vetélytársát, Zhang Guotaót, szakadár haditanácsai és kalandorpolitikája miatt, s egy koholt összeesküvés vádjával kísérletet tettek teljes eltávolítására. A Komintern nyomására azonban – az egység megőrzése végett – a haditörvényszék felmentette, mi több, visszahelyezték parancsnoki tisztségébe. A pártvezetés számára komoly problémának bizonyult a parasztok helyzete, akik az agrárreform – vagyis a korábbi földosztás – intézkedéseinek elévülésétől vagy végre nem hajtásától tartottak. A másik oldalról pedig a vörös katonák kapitulációként tekintettek a Guomindanggal való megegyezésre. Ekképp a párt felvilágosító kampányt indított a pártkáderek, valamint a tömegek számára egyaránt szóló magyarázattal, melyek a Guomindang Központi Végrehajtó Bizottságához intézett garanciapontok tartalmát mutatták be – ezek a japánellenes harc alapvető feltételéhez szükséges belső béke biztosítását voltak hivatottak elérni. Tudatosították ugyanakkor azt is, hogy ez nem jelenti a KKP beolvadását, ezáltal megszűnését, vagy szerepének korlátozását az egységfronton belül. A cél továbbra is a Kínai Kommunista Párt erejének és befolyásának növelése, a forradalom győzelemre vitele maradt.[185]
            1937 augusztusában a KKP KB különleges ülésén elfogadta a „Japánnal szembeni ellenállás és a haza megmentésének” 10 pontos programját. Az értekezleten Mao Zedong nem a Komintern irányelveinek megfelelően, a Guomindang-seregekkel összhangban kívánta megszervezni seregét, hanem a kommunista haderő partizánháborújának folytatását tervezte. Szemléletes képet fest erről Lin Biaónak, a 115. hadosztály vezetőjének 1940-ben a Kominternhez intézett levele: „Amikor megkezdődtek a harcok a japán hadsereg és a Guomindang hadserege között, nemegyszer kértem engedélyt a Központi Bizottságtól, hogy erős csapást szervezzenek a japánok ellen. Választ azonban nem kaptam, és ezért Pingxingguangnál saját kezdeményezésemből kellett harcot kezdenem.”[186] A hadműveleteket nem koordinálták a Guomindang-csapatokkal, az „önálló és független” partizánháború a gyakorlatban a KKP-seregek kímélését jelentette, s a Vörös Hadsereg 1940-ig nem vállalkozott nagyobb szabású hadműveletekre.
            1938. július 1-jén a Guomindang kongresszusi határozata támogatást nyert a KKP-nál a Nemzeti Politikai Tanács létrehozásáról, melynek összetételét a GMD határozta meg; a kommunistákat a tanácsban többek között Mao Zedong, Bo Gu, Wang Ming képviselte. A KKP nem táplált illúziókat a Nemzeti Politikai Tanács gyakorlati működésével kapcsolatban, mindenestre lehetőséget teremtett a kommunista befolyás legális terjesztésére. 1938 október–novemberében került sor a KKP KB VI. plénumára, melynek fő beszámolóját Mao tartotta, s központi témáját a KKP és a GMD együttműködésének problémája adta. Moszkva utasításait követve egyelőre Jiang Jieshi és a nemzeti kormány támogatásáról hoztak határozatot.[187]
            A japánellenes háború első évében a KKP betartotta ígéretét, és felfüggesztette radikális agrárprogramját, Jiang Jieshi a Nemzeti Politikai Tanács politikai demokratizálódást célzó rendelkezéseinek értelmében engedélyezte a kommunista irodák létesítését a fővárosban (Nanking elestét követően Hankouban), valamint ezek számára a napilapterjesztést. A két oldal közötti kényszeredett együttműködés egyre inkább megkérdőjeleződött: 1939 után a Guomindang-kormányzat egyre nagyobb aggodalommal tekintett a kommunista terjeszkedésre, s félelmük nem volt alaptalan. 1939 októberében Mao már úgy nyilatkozott, hogy „saját hátországunkban késedelem nélkül és teljes komolysággal politikai reformokat kell végrehajtani, véget kell vetni a Guomindang egypárt-diktatúrájának.”[188] További aggodalomra adtak okot a szintúgy ezen időszak során tett kijelentései: „A jelenleg kommunista csapatok ellenőrzése alatt lévő körzetek közigazgatásilag függetlenek a Jiang Jieshi-kormánytól. Kína nem válhat teljesen egységessé a Guomindang-diktatúra megdöntéséig.”[189] Vagyis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Mao a Guomindangot tekinti nagyobb ellenségének, s e nézetét katonai vezérkara is átvette. 1939 július–augusztusában ült össze a KKP KB Politikai Bizottságának ülése Yan’anban Mao Zedong vezetésével, aki ekkorra már gyakorlatilag teljhatalomhoz jutott. Ebben nagy szerepe volt a majdani Kínai Népköztársaság miniszterelnöke és hadügyminisztere – Zhou Enlai és Bin Piao – , valamint Mao testvére, Mao Zemin által folytatott, Wang Minget és Bo Gut, illetve az 1937-ben Moszkvába visszatért Otto Braunt sújtó lejárató kampánynak.[190]
            A yan’ani ülés témáját újfent a japánellenes nemzeti egységfront adta. Mao beszédében Kína nemzetközi helyzetének megváltozását, valamint ennek az egységfrontra gyakorolt hatását elemezte, s megítélésében Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok „most érdekeltek a háború befejezésében”, és ez vezetett el a „kapituláns tendenciákhoz” Jiang Jieshi környezetében, mely okot adott az együttműködés megszüntetéséhez. A Politikai Bizottság azonban szükségesnek tartotta az egységfront fenntartását, de Mao provokatív kijelentései bonyolították Kína belpolitikai helyzetét. A Guomindang várható kapitulációjára építve a nemzeti oldal elleni harc helyességét voltak hivatottak igazolni az elhangzott beszédek. Mao és híveinek köre az egyes körzetek felszabadításában mindenekelőtt a Guomindang kiszorítását, s a Vörös Hadsereg hadipotenciálja növelésének lehetőségét látták: „Fő célunk, hogy a jövőben a Guomindang elismerje a jogunkat Észak-Kínára és Közép-Kína egy részére is. Erőink Észak-Kínában felülmúlják a központi kormány csapataiét, Közép-Kínában pedig csapataink erősödnek.”[191]
1939-ben ezeknek értelmében a KKP hadereje a Guomindang serege ellen indult, s a japán frontvonalakon túl bocsátkoztak harcba egymással. 1940 januárjára jelentős gyarapodást mutatott a Zhu De és Peng Dehuai által vezeett 8. Hadsereg létszáma: a kezdeti hatvanezer főről kétszáznegyvenezerre növekedett. Liu Shaoqi Új 4. Hadseregének állománya is legalább harmincezerre bővült, s a vörös bázisterületek is jelentősen nőttek. A japánellenes hazafias szólamokat a reálpolitika jelszavai váltották fel. Az 1942-ben Yan’anba érkezett Vlagyimirov, a szovjet hírszolgálati iroda tudósítója naplójában a következőképpen számolt be a Vörös Hadsereg taktikájáról: „amikor a japánok vereséget mérnek a guomindangistákra, a központi kormány hatalma meginog. Ilyenkor azonnal behatolnak ebbe a körzetbe a 8. Hadsereg egységei. Ha kell, olyan áron is megszerzik a hatalmat, hogy fegyvereiket a guomindangisták ellen fordítják, akik pedig szövetségeseik a japánellenes egységfrontban.”[192] Mao a kialakult helyzetet mint a Guomindang ellen való védekezést igyekezett feltüntetni a Kremlnek. Moszkvába küldött pártfunkcionáriusai – kivált Wang Jiaxiang, a „vörös professzor” és Ren Bishi – voltak felelősek az egyoldalú magyarázatokért, amelyek Mao reputációját voltak hivatottak fenntartani. És fenn is tartották.[193]


A japánellenes egységfront második időszaka, 1940–1945

            Az 1939. augusztus 23-án kötött szovjet–német megnemtámadási szerződés, majd azt követően Lengyelország lerohanása nyugtalanságot keltett Kínába is, hiszen fennállt a lehetőség, hogy a Kreml Japánnal is lepaktál Kína feloszlatása céljából. Alapot adott e feltételezésre a Galhin-Golnál kitört szovjet–japán konfliktus megszüntetéséről szóló 1939. szeptember 15-i egyezmény.[194] Mao számára kedvezőnek bizonyult a szituáció, mert ha Szovjetunió elfoglalta volna Kínát, nagy eséllyel pályázhatott volna annak élére. Stratégiája mindvégig Oroszország bevonására irányult a japánellenes háborúba, mint ahogy egy interjúja is igazolja: „Természetesen a Szovjetunió sem egy elszigetelt ország. Nem hagyhatja figyelmen kívül a Távol-Kelet eseményeit. Nem maradhat passzív. Vajon udvariasan végignézi majd, ahogy Japán egész Kínát uralma alá vonja, s stratégiai támaszpontot szerez a Szovjetunió megtámadására? Vagy pedig segít a kínai népnek a japán zsarnokokkal folytatott harcában a függetlenség eléréséért? (...) Hisszük, hogy Oroszország az utóbbit választja”.[195]
            Sztálinnak valóban fontos érdekei fűződtek a kínai vörös területekhez, hiszen azok erősödése révén kerülhetett jobb pozícióba Japánnal szemben, a háború lezárulását követően is, s ezért jóvá is hagyta Mao irányvonalát – a kommunistáknak a Guomindang ellenében történő terjeszkedését. A KKP Japán agresszióját is Jiang Jieshivel szemben használta fel, Közép-Kelet-Kínában egyezmény is született a kommunisták és a japánok között, melynek értelmében a Vörös Hadsereg Új 4. Hadserege nem szabotálja a vasútvonalak működését, amennyiben a japánok lehetővé teszik a KKP haderejének vidéki területeken való szabad tevékenységét. És mivelhogy a japánok elsődlegesen Jiang Jieshit tekintették stratégiailag fontos ellenségüknek, – Mao megfogalmazásában „a japán militaristák nagy jelentőséget tulajdonítottak a Guomindang erőinek, és lebecsülték a Kommunista Pártot”[196] – így nolens-volens hajlottak a megegyezésre, és nem indítottak támadást a KKP hadereje ellen. Ennek köszönhetően 1940 tavaszára Észak-Kínában már igencsak számottevő területek kerültek kommunista befolyás alá.[197]
Ekkor, 1940 májusában lépett döntő periódusba a japán–kínai háború, Jiang Jieshi és Kína az eddigieknél is súlyosabb válságba került, Chongqing városa, ahol ekkor Jiang kormánya székelt, sorozatos bombázásoknak lett kitéve. Peng Dehuai Mao válaszát meg nem várva parancsot adott a 8. Hadseregnek a „száz ezred hadműveletre”, Chongqing megsegítésére 1940 őszén, mely hatására a japánok kénytelenek voltak ideiglenesen feladni az ostromot. A japánellenes háború szempontjából sikeresnek mondható akció mégsem hozott sokáig tartó megnyugvást: Jiang Jieshi a Vörös Hadsereg ilyetén megerősödését látván elhatározta annak korlátozását, először is egy büntetőakció formájában, melyre 1941 januárjában került sor.
Az Új 4. Hadsereg átcsoportosította erőit a Sárga-folyón Anhui tartományba, amikor a Guomindang hadereje rajtaütést hajtott végre. Egyhétnyi heves harc során 9.000 kommunista vesztette életét vagy esett foglyul, ami az egységfrontot a szakadás szélére sodorta. Mindazonáltal egy ilyen kirívó incidens ellenére is érdemes volt a KKP számára fenntartani a GMD-vel való kötelékeket, mivel a kiegyezés teremtette legitim feltételek között tudott a Vörös Hadsereg hatvanezerről félmillió fősre duzzadni, s a párttagok száma is e keretek közt mutathatott exponenciális növekedést. Mao számára az egységfront tulajdonképpen fegyverré vált, mi több, lehetőséget biztosított a hosszú menetelésben kivérzett Kínai Kommunista Párt megújhodására, s utat nyitott számottevő erővé válásához. Jiang Jieshi ezzel tisztában volt, ám az adott szituációban nem állhatott módjában egyoldalúan véget vetni a japánellenes harcoknak, s a kommunisták ellen fordítani haderejét.[198]


1941 júniusában a Szovjetunió belépett a háborúba, az USA pedig az év decemberében; a két oldanak nem maradt más választása, mint fenntartani a nemzeti egységet. Kína egy formálódó csendes-óceáni szövetségessé vált, a japán–kínai háború pedig egy globális konfliktus része lett, mely ideiglenesen felülemelkedett a belpolitikai krízisen. Mindkét fél a Japán egyelőre távoli, de megjósolható vereségét követő konfliktusra készült. A háború kitörése következtében Oroszország képtelenné vált a kínai eseményekbe való beavatkozásra, Japán a csendes-óceáni hadszíntérre csoportosította át erőinek egy részét, jelenlétét korlátoznia kellett Kínában. Ezt a helyzetet Mao a párt átformálására használhatta fel. Ez mindenekelőtt a párt történetének újraértékelését vonta maga után, újfent bizonyítékát adva ezzel saját politikája helyességének, szemben Wang Minggel és megmaradt ellenzékével, akiknek a kiegyezés volt köszönhető. Visszamenőleg valamennyi hibás „baloldali elhajlás” ódiuma Mao értelmezésében Wang Minget és körét terhelte, úgymint a „burzsoázia megsemmisítésének politikája (baloldali munka- és adópolitika); a kulákság gazdasági megsemmisítésének politikája (silány földek juttatása a kulákoknak); a földbirtokosok teljes megsemmisítésének politikája (megfosztások a földhöz való jogtól); az értelmiség háttérbe szorítása; a számos baloldali elhajlás az ellenforradalmárok elnyomása során. (…) A baloldali politika a háború folytatása tekintetében (nagyvárosok megtámadása és lemondás a partizánháborúról). (…) Ez a szélsőséges politikai vonal nagyon sokat ártott a Pártnak és a forradalomnak.”[200]
A párton belüli hatalom végleges megszerzéséért zajlott 1941 májusától 1942 februárjáig a „zhengfeng” – „a három munkastílus megjavításáért” és a „pártsablonok felszámolásáért” folytatott kampány – első szakasza, melynek során a maradék ellenzék további diszkreditálása folyt. Vlagyimirov, a szovjet hírszolgálati iroda tudósítója is megütközve tapasztalta, „hogyan foglalkozhatnak olyan szűk pártkérdésekkel, mint a munkastílus megjavítása, most, a japánokkal évek óta vívott háború körülményei között, amikor arról van szó, hogy leigázzák-e Kínát, vagy sem. (…) Mao Zedong minden átmenet nélkül szektásokra, dogmatikusokra, empirikusokra, szubjektivistákra terelte a szót, és a párt leggonoszabb ellenségeinek nevezte őket. De nem említett egy nevet sem. (…) Valakiket figyelmeztetett, valakiket leleplezett, de szavai megfejthetetlenek voltak, bár bővelkedtek fenyegetésekben.”[201] A KKP Központi Bizottsága azonban igyekezett leplezni a párton belül folyó harcokat a többség előtt, Vlagyimirov is megemlíti, hogy „bennünket, szovjet embereket nem hívnak meg a KKP vezetőinek beszédeire”, így nem is lehettek tisztában a számtalan gyűlés céljával, s magával a mozgalommal sem. „A zhengfeng kétségtelenül egyfajta politikai akció, de az értelme mindeddig nem világos.” Ezen oly gyakran összehívott értekezletek során Mao mindenkivel, aki őt valaha bírálta, önkritikát gyakoroltatott, és hűséget esküdtetett magának, megkérdőjelezhetetlen vezetővé válásának érdekében. A „kényelmetlen párttagok” eltávolításakor nem riadtak vissza fizikai likvidálásuktól sem, a „guomindangista kémek” elfogása és kivégzése tömeges méreteket öltött. Vlagyimirov megfigyelései szerint: „Sokan személyes bosszú áldozatává válnak. Egyre gyakoribbak a különféle balesetek.” Csak 1945 augusztusában válik világossá számára, hogy: „a Különleges Körzetben (…) 1942-től 1944-ig itt rajtam kívül gyakorlatilag senki nem járt a kínaiakon kívül. (…) Ez lehetővé tette a KKP KB elnökének, hogy titokban lebonyolítsa a „zhengfeng”-et, és félrevezesse a külföldi közvéleményt.”[202]
Mao befolyásának megerősödése maga után vonta a maoizmus népszerűsítését, vagyis „a marxizmus-leninizmus tanításainak egyesítését a kínai forradalommal”. A „zhengfeng” során jelentették ki először: „Kínában úgy lehet marxista-leninistává válni, ha elsajátítjuk Mao Zedong elméletét és gyakorlatát” – ez a Jiefang Ribao 1942. február 19-i számában szerepelt,[203]  ami a Mao személyi kultuszához vezető út első lépcsőfokát jelentette, s tulajdonképpen innen rögzült az emberekben Maónak mint „bölcs vezérnek” a képe. A „zhengfeng” egy szigorúan centralizált pártrendszert hozott létre, melyben a pártirányítás különböző szintjei élesen elkülönültek; ez időtől kezdve az alsóbb pártszerveződések a felsőbb szintűeknek, a párt egésze pedig Mao Zedongnak és körének utasításait követte ellentmondás nélkül.  A kampány „ideológiai forradalom” is volt egyúttal, a pártkádereknek a Mao által kiválasztott dokumentumok tanulmányozását írták elő, melyek a „pártoktatás, a pártmunka, és a pártirodalom stílusának megjavítását” voltak hivatottak elérni, mely alatt a marxizmus elkínaiasítását kellett érteni. [204]
1943 májusában került sor a Komintern feloszlatására. A szervezet megszűnéséig Kína voltaképpeni „gyakorló terepnek” számított az éppen aktuális politikai irányvonal számára. A Guomindang székhelyén, Kantonban több mint ezer szovjet ügynök dolgozott az időszak végéig. Mao leplezetlen örömmel fogadta a hírt,[205] „a Politikai Bizottság hangulata emelkedett, majdhogynem ünnepi volt. Mao Zedong hívei úgy viselkedtek, mint akik szabad kezet kaptak.”[206] 1943. december 22-én Sztálin felhatalmazásával Dimitrov figyelmeztetést küldött Maónak: „Mondanom sem kell, hogy a Komintern feloszlatása után annak vezetői (…) már nem avatkozhatnak a KKP belső ügyeibe. De kénytelen vagyok néhány szóban kifejezni aggodalmamat a KKP helyzete miatt (…). Politikailag nem tartom helyesnek az idegen megszállók elleni harc mérséklését, és azt sem, hogy Önök eltávolodnak az egységfronttól.” Mao első megfogalmazásában egy meglehetősen nyers stílusú levéllel válaszolt, amit később igencsak megbánt, mivel nem volt abban a helyzetben, hogy megsértse Moszkvát, hiszen a Kreml az európai hadszíntéren történt fordulatot követően kilátásba helyezte a Japán elleni támadást,[207] ami Maót juttatta volna hatalomra.[208]
A távirat elküldését követően Mao igyekezett Vlagyimirov kegyeit keresni, felkereste s „nem vesztegette az időt formalitásokkal. Azonnal rátért arra, mennyire tiszteli a Szovjetuniót, az SZK(b)P-t, Sztálint. (…) Azt mondta, hogy őszintén tiszteli azokat a kínai elvtársakat, akik a Szovjetunióban szerezték képzettségüket, vagy ott dolgoztak.” A meggondolatlan távirat azonban nem ingathatta meg Mao pozícióját, akit 1943 márciusától már hivatalosan is a Politikai Bizottság elnökéül választották, s immáron oly hatalommal rendelkezett pártjában, amellyel azelőtt egy kommunista sem. Hatalma azonban még mindig pusztán a kommunisták által kézben tartott területekre korlátozódott, ami az ország egészét tekintve viszonylag kis területnek számított. A KKP-ban való hegemónia kivívását követően a következő célt Kína teljes meghódítása jelentette.[209] Ezt előrevetítve már 1943-ban, a szövetségesek megjósolható győzelmére reflektálva Mao kijelentette: „A nemzetközi helyzetben nagy változások vannak kialakulóban, s ezt ma már úgyszólván mindenki érzékeli. (…) A komprádorok meg a földesurak guomindangista, fasiszta diktatúrája parányi szigetecske lesz a szabadság és demokrácia beláthatatlan tengerében”[210]1944-re a „zhengfeng”, a terrorrá fajult tisztogatás véget ért, s az európai háború is eldőlni látszott. Noha Japán még mindig heves harcokat folytatott Kínával, de a csendes-óceáni hadszíntér számos pontján visszavonulásra kényszerült. Miközben Japán az addig elképzelhetetlen honvédő háborúra kényszerült, Sztálin és Roosevelt a háború utáni új rendre fordították figyelmüket. 1944. július 22-én amerikai újságírók jelentek meg Yan’anban, júliustól katonai megfigyelőcsoport érkezett, majd novemberben Roosevelt személyes megbízottja, Patrick J. Hurley is a KKP Központi Bizottságának székhelyére utazott, s a Mao irányítása alá került pártvezetés is igyekezett felvenni a kapcsolatokat az Egyesült Államokkal. A tárgyalások azonban eredménytelenül zárultak, 1945. április 5-én Harley Washingtonban kijelentette, hogy csak a Guomindanggal[211] hajlandóak együttműködni.[212] Vlagyimirov szerint egyre inkább számolni kellett a ténnyel, hogy „az amerikaiak nem akarnak megválni Jiang Jieshitől. Mao Zedongnak nincs választása. A KKP-nak a Szovjetunión kívül nincs más szövetségese.[213]
Az 1945. február 4-11. közötti jaltai értekezlet során Sztálin ígéretet is tett, hogy Németország kapitulációját követően belép a csendes-óceáni háborúba. Mindez a japán agresszió megfékezését jelentette. Kína belső helyzetét tekintve a Guomindang pozícióinak gyengülése, a nép Jiang Jieshivel szembeni egyre nagyobb elégedetlensége volt jellemező. Ebben az időben ült össze 17 év óta először a Kínai Kommunista Párt kongresszusa.


1945. április 23. és június 11. között Mao elérkezettnek látta az időt, hogy összehívja a VII. pártkongresszust – melynek előkészületei már évek óta folytak –, hogy mindhárom vezető szerv élére – a Központi Bizottság, a Politikai Iroda és a Titkárság – elnökké választassa magát.[214] A VII. kongresszus tulajdonképpen a KKP KB 1943. április 3-án, a „zhengfeng” folytatásáról hozott határozatának lezáró szakaszát jelentette. A pártban gyökeret vertek „Mao eszméi”: a párt immáron vezető teoretikusa eszméinek a marxizmus-leninizmussal való nivellálására nem a kulturális forradalom alatt került sor, hanem a VII. kongresszus folyamán.[215] A kongresszuson Liu Shaoqi kijelentette: Mao Zedong tanítása egyesíti a marxista-leninista elméletet a kínai forradalom tényleges gyakorlatával. Ez a Kínára alkalmazott kommunizmus és marxizmus. Ez az elmélet a kínai nemzet és nép hosszú forradalmi harcaiban és a három nagy forradalmi háborúban (északi expedíció, agrárforradalom és a jelenlegi japánellenes háború) jött létre és bontakozott ki. Ez az elmélet éppúgy kínai, mint ahogy ízig-vérig marxista.”[216] A párt ekkor elfogadott szervezeti szabálya leszögezte, hogy „a Kínai Kommunista Pártot egész munkájában Mao Zedong eszméi vezérlik”[217]
 A kongresszus nyitóbeszédét és fő beszámolóját Mao tartotta: „Erős Kínai Kommunista Párt, hatalmas felszabadított körzetek, az egész kínai nép támogatása, az egész világ népeinek támogatása. (…)A Kínai Kommunista Párt sohasem volt olyan erős, mint most; a forradalom támaszpontjainak lakossága sohasem volt olyan nagy, mint most; a Kínai Kommunista Párt tekintélye a japán megszállók uralma alatt álló területek és a Guomindang-uralom alatt álló körzetek lakossága körében most nagyobb, mint valaha.”[218] A „koalíciós kormányról” elhangzott beszédében a hadsereg létszámát 910.000 főre, a falusi népfelkelő, milíciaerőkét 2.220.000-re tette. A beszéd továbbiakban elhangzott adatai, miszerint 1943-ra „a felszabadított körzetek csapatainak és lakosságának kellett feltartóztatniok a Kínába betört japán csapatok 64 százalékának és a bábcsapatok 95 százalékának nyomását”[219] nyilvánvalóan erős túlzásként értelmezhetőek. A beszéd éles különbséget tett a „felszabadított területeken” uralkodó viszonyok és a Guomindang ellenőrzése alatt maradt területek között. A háborút követő időszakra vonatkozólag, jóllehet el kívánta kerülni a polgárháborút, , ugyanakkor heves támadás alá vette Jiang Jieshi kormányát, melyet „vereségpárti, fasiszta diktatúrának” aposztrofált. A VII. kongresszus elfogadta a koalíciós kormányról szóló programot, mely széles társadalmi bázisát tekintve leginkább a parasztságra támaszkodó, ugyanakkor a nemzeti burzsoázia érdekeit is szem előtt tartó fejlődést irányzott elő. A program nem valósulhatott meg, mivel a háborút követően mindkét fél nagyobb területhez kívánt jutni.[220] A kongresszus Kína egészére vonatkozólag képtelen volt biztató perspektívákat fölmutatni.


A háború végére 19 kommunista enklávé helyezkedett el a japán helyőrségek között, melyeknek népessége 90 millió fő felé emelkedett. Az egyes tanácskörzetek külön bázissal és toborzóhellyel rendelkeztek. A japánellenes és a forradalom győzelemre vitelében vívott harc során két fontos tényezővel kellett a kommunistáknak megbirkózniuk. Az egyik a fegyelem fenntartása volt a meglehetősen széles körben elterjedt adminisztratív szervek és a katonai alakulatok között. A másik az irányítás decentralizálása volt: nem volt olyan átfogó központi kormány, melynek hatalma kiterjedt volna valamennyi tanácskörzetre, hasonlóképpen a katonai irányítás sem volt központosított, így a katonai vezetők viszonylagos önállósággal rendelkeztek. A katonai szervek hűsége kulcsfontosságú volt, mivel ezek egyúttal a kommunista doktrínák zászlóvivőinek is számítottak.[221] Észak-Kínában például a helyi pártszerveződések elsősorban a 8. Hadsereg tevékenysége nyomán alakultak meg, ahogy arról Agnes Smedley is beszámol: „Ebben a városban is sok modern népi szervet van, (…) vannak partizánalakulatok is. Ezek közül a szervezetek közül néhány már a 8. Hadsereg erre a vidékre érkezése előtt is megvolt, de a legtöbbjüket a kommunisták hívták életre”.[222] A Vörös Hadsereg katonái közvetlen kapcsolatot létesítettek az adott terület lakosságával, s a japánellenes harcban való részvétel egyetlen kritériuma alatt bárki felvételt nyerhetett a pártba. Így a KKP taglétszáma 1937 és 1940 között 40.000-ről több mint 800.000 főre gyarapodott, 80–90 százalékban paraszti összetételűre. A belépés oka Peng Dehuai véleménye szerint elsősorban a mozgósítástól való félelem, a terhek könnyítése volt, „a legjobb esetben az a törekvés vezette őket, hogy Japán ellen harcoljanak; nagyon kevesen jöttek a kommunizmusba vetett hittel, de még ezek az emberek sem homogének eszmeileg.”[223]
Ugyanakkor sokan csalódtak is Guomindangban, mely nem volt képes felszámolni a szegénységet és az igazságtalanságot. Ellenben a KKP a tömegtámogatás megszerzésének érdekében számos olyan intézkedéssel élt, melyek kedvezőleg hatottak a paraszti népesség helyzetére: az általuk ellenőrzött területeken a földbérleti díjakat 25%-kal csökkentették (50%-ról 37,5%-ra), s igyekeztek a parasztság fontosabb helyi problémáinak figyelmet szentelni. Továbbá a hadseregnek a nép irányában mutatott tisztességes magatartása következtében jó kapcsolatokat tudtak velük kialakítani, mondhatni folyamatosan a Jinggang-hegységbe történt visszavonulásuk óta. A tömegekhez való közelségével, tulajdonképpen „egész szellemiségével” a hadsereg mély befolyást gyakorolt a szovjetizált területeken élő lakosságra. A kommunista propaganda Mao utasításainak megfelelően a bolsevizálás helyett függetlenséget, demokratikus szabadságjogokat, népjólétet ígért.[224]

            A háborút követően egész országrészek mutatták a pusztulás képét, sok millió kínai vesztette életét, 95 millióan váltak földönfutóvá, az emberek békére vágytak. A legfontosabb feladatot Kína politikai és gazdasági egységesítése, valamint a nyolcéves háborút követő óriási károk helyreállítása, a békés építőmunka jelentette A közös ellenség, a japánok vereségét követően előtérbe került a két nagy politikai erő – a Guomindang és a Kommunista Párt – konfliktusa, az ország a polgárháború küszöbén állt. A Kínában érdekelt nagyhatalmak, az USA és a Szovjetunió az ideológiailag és fejlődésprogramjukat tekintve gyökeres ellentétben álló, önálló fegyveres erővel rendelkező támogatottjaik megfékezésére törekedtek.
1945. augusztus 9-én másfél millió szovjet és mongol katona özönlött be Kínába a japán területek birtokba vételéért. A jaltai egyezmény értelmében a Kínába való bevonulást megelőzőleg szerződést kellett volna aláírniuk Jiang Jieshivel, ám ezen orosz–kínai barátsági és együttműködési szerződés megkötésére csak egy héttel a benyomulást követően (augusztus 14-én) került sor. A szerződés pontjaival ellentétben a szovjetek nem tartották magukat az előírt három hónapos kivonulási ütemtervhez, s ezalatt hathatós támogatást nyújtottak Maónak. A szovjet haderő által elfoglalt észak-kínai terület nagysága meghaladta egész kelet-európai hódításukat.[225] A megszerzett területek közül a legfontosabb Mandzsúria volt. Mandzsúria számos tekintetben feltűnő fejlődést mutatott a tulajdonképpeni Kínával szemben: a mezőgazdaságban 1914 és 1940 között a gabonafélék terméshozama három és félszeresére emelkedett, a termőterület kétszeresére bővült.[226] Emellett Kína legnagyobb vas- és aranylelőhelyei szintén e területen helyezkedtek el, valamint a japánoknak köszönhetően a legfejlettebb nehézipari központ is itt volt. Kína nehézipari termékeinek 60%-át, bányaipari termékeinek közel 80%-át itt állították elő. A japánok által kiépített vasútvonal hossza 1943-ra 14.000 km-t tett ki (1949-ben Kína teljes területén volt 22.000 km). Továbbá a lefegyverzett japán Kwantung Hadsereg felszerelése is a KKP-hoz került.[227] A GMD erőinek – amerikai segítséggel – szintúgy sikerült stratégiai helyzetük megszilárdítása, Kína tehát továbbra is megosztott maradt.
A KKP és a GMD között 1945–1947 között – megszakításokkal – tárgyalások folytak a megegyezésről. A két fél 1945. augusztus 28-án kezdődött chongqingi találkozóján – amely amerikai közvetítéssel jött létre – Mao Zedong és Jiang Jieshi megegyezést kötött, az erről október 10-én közzétett kompromisszumos nyilatkozat előirányozta a demokratizálódást, a fegyveres erők csökkentését, határozatot hozott egy politikai tanácsadó értekezlet létrehozásáról a nemzetgyűlés feltámasztásának, illetve az új alkotmány kidolgozásának céljából. Ennek ellenére a megegyezés aláírását követően mindkét fél mozgósítani kezdte haderejét, összecsapások vették kezdetüket. Az 1945 decemberében Moszkvában összeült értekezleten az Egyesült Államok, a Szovjetunió, valamint Anglia is Kína demokratikus egységesítése mellett foglalt állást. Az 1946. január 10-én Chongqingban összeült Politikai Konzultatív Konferencián megállapodás született az Államtanács létrehozásáról, melyben az egyes pártok 20–20 mandátumhoz jutottak volna. Határozat született a haderő nagyságáról, mely a Guomindang számára 700.000, a kommunista pártnak pedig 140.000-es létszámú sereget indítványozott elő. Az egyezményt egyik fél sem tartotta be.[228]


            1946. március 5-én hangzott el Winston Churcill fultoni beszéde, ebben szerepelt a „vasfüggöny” politikai metaforája, amely az USA és a Szovjetunió közötti feszültség növekedésére utalt. Amint a szovjetek megkezdték visszavonulásukat Mandzsúriából, a területeket a KKP-nak adták át. Jiang Jieshi figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy amennyiben nem a Guomindang hadereje állítja helyre Kína egységét, Északkelet-Kína a KKP fennhatósága alatt marad. 1946. június 26-án amerikai támogatással a Guomindang hadsereg megindította offenzíváját. A már Jiangxiban, majd a japánok ellen alkalmazott meghátrálási taktikával élve a Vörös Hadsereg – melyet ekkorra Népi Felszabadító Hadsereggé kereszteltek át – visszavonult. Mandzsúriában, ahol Jiang erőinek számottevő része felvonult, több támaszukat elvesztették, a nagyobb városok közül csupán Harbinban tartottak ki, amely a legközelebb feküdt az orosz határhoz. A nemzeti hadsereg átvette az irányítást Shanxi, Hebei, Shandong, Henan körzeteiben. 1946 decemberére Jiang Jieshi elég magabiztosnak érezte magát ahhoz, hogy kijelentse: a kommunisták jelentette fenyegetést a következő év őszére teljesen felszámolják. Az amerikai követek intései, miszerint Mao visszavonuló erői nem mutatták jelét a megadásnak, nem találtak meghallgatásra.[229] Jiang Jieshi katonailag ekkor valóban erőfölényben volt a KKP-vel szemben: a Guomindang 4.300.000. fős hadserege messze fölülmúlta Mao 1.270.000-es seregének létszámát és korszerűségét is, ezen felül valamennyi nagyváros a GMD kezében volt. S az 1946. november 4-én a Guomindang és az Egyesült Államok között megkötött barátsági, kereskedelmi és tengerhajózási egyezmény folytán Jiang megbizonyosodhatott Amerika támogatásáról.[230] (Ezen kereskedelmi szerződéseknek súlyos hatásai lesznek a kínai gazdaságra.)
            Mindazonáltal a KKP szilárd hátországgal és hatalmas ellátási bázissal rendelkezett északkeleten, területei több ezer kilométer hosszúságban határosak voltak a Szovjetunióval. További fontos előnyt jelentett a KKP számára, hogy a felszabadított körzetek lakossága a vezető erőnek tekintett Guomindangot tette felelőssé a polgárháború kitöréséért, ami nagymértékben apasztotta Jiang támogatottságát. A Guomindangtól való elfordulásnak gazdasági indítékai is voltak: az említett 1946. november 4-i amerikaikínai szerződés értelmében az amerikai vállalatok rendkívüli kedvezményekhez jutottak a kínai piacon. 1946-ban, mintegy hat hónap leforgása alatt 27 nagyvárosban 770 kínai vállalat ment tönkre az amerikai dömping eredményeképpen. A polgárháborúra fordított óriási összeg inflációt idézett elő, s további problémát jelentett a folyószabályozás elhanyagolása, valamint a súlyos adóterhekkel egyidejűleg fennálló magas munkanélküliség, az éhínségek, majd a mindennapossá váló tüntetések, melyek együttesen járultak hozzá a Guomindang-Kína gazdasági csődjéhez.[231]
Mao ezzel szemben 1946. május 4-én érvénytelennek nyilvánította a japánellenes háború során a földesuraknak tett engedményeket, s határozatot hozott a földreform végrehajtására, ami a földesurak és a vagyonosabb parasztok földjének kisajátítását, és az „egyenlősítés” és „igazságosság” elvei szerint történő felosztását jelentette a paraszttömegek megnyerése érdekében. Sikerült elnyerni a KKP hazafias és forradalmi propagandájára igen fogékony paraszti népesség támogatását, szemben a Guomindanggal.[232]
 1947 februárjára több mint ötven Guomindang-század indult meg a Yan’an központú Különleges Körzet irányában. Március 19-én Jiang Jieshi erői bevonultak az előzőleg kiürített városba, ahol a KKP erői tőrbe csalták őket, igen nagy veszteségeket okozva ezzel. Tulajdonképpen ezt a taktikát alkalmazták számos további város esetében is, sikeresen.[233] Mao Shaanxi tartomány északi részére vonult, körülbelül százötven kilométerre Yan’antól. A Guomindang-offenzíva azonban kezdett megfenekleni: a generalisszimusz legütőképesebb egységeit küldte északkeletre (ahol a lakosság és a lokális hatalmi elit támogatására nem számíthatott), anélkül, hogy biztosította volna a közbenső és közép-kínai területeket, s mindeközben a KKP erőit nem sikerült megsemmisíteniük. Ráadásul a Guomindang-seregek harci morálja igen alacsony volt, nagy méreteket öltött a dezertálók száma, akik „ideológiai átnevelésüket” követően a Vörös Hadseregbe álltak be.[234] Miközben Mao Shaanxi tartományban rejtőzködött, Jiang Jieshi folytatta a városok bevételét, de veszteségéi óriási méreteket öltöttek. Nyárra megkezdődött a Népi Felszabadító Hadsereg stratégiai ellentámadása, melynek létszáma igen gyorsan emelkedett.
Egy éven belül fordult a hadiszerencse, s immáron Peng Dehuai mért vereséget a Xi’an térségében lévő Guomindang-hadosztályokra. Szeptemberben Jiang erői Jinannál, egy újabb vasúti csomópontnál is vereséget szenvedtek. Noha David Barr tábornok, a Kínában tartózkodó amerikai katonai tanácsadók csoportjának vezetője visszavonulást javasolt a jinani helyőrségnek, az ezt figyelmen kívül hagyva kitartott a város védelme mellett, ám szinte teljesen megsemmisült.[235] 1947. október 10-én tette közzé a Népi Felszabadító Hadsereg nyilatkozatát, melynek jelszavai a Jiang Jieshirezsim megdöntése, valamint a népi demokratikus koalíciós kormány megteremtése voltak. A követelések között szerepelt a háborús bűnösök elítélése, a nemzeti kisebbségek politikai egyenjogúsága és autonómiája, az uzsoraszerződések annullálása, s a független külpolitika; továbbá a földesúri birtokok kisajátítása, az ipar és kereskedelem fejlesztése.[236] Az újonnan felszabadított területeken a reformokat a háború végéig elhalasztották.
1948 elejére a nemzeti erők egyre kritikusabb helyzetbe kerültek. Barr tábornok Mandzsúria kiürítését tanácsolta Jiang Jieshinek, az ottani Guomindang-haderő megkímélése érdekében, a generalisszimusz azonban túl későn adott parancsot a visszavonulásra, így ismételten nagy veszteségeket szenvedtek. 1948 nyara és 1949 tavasza között három nagy felszabadító hadműveletre került sor, a küzdelmek színtereiül továbbra is Mandzsúria, észak- és kelet-kínai területek szolgáltak. Az 1948. szeptember 12. és november 12. között vívott liaoxi-shengyangi csatában a Guomindang félmilliós emberveszteséggel volt kénytelen átadni Mandzsúria legfontosabb központjait. 1948. november 7-én indult meg a mandzsúriai harcokat lezáró periódus, a huaihai-ütközettel, mely a polgárháború egyik legjelentősebb katonai eseménye volt. 1948. december. 5-én indult a KKP haderejének harmadik hadjárata Peking, Tianjin és a nagyvárosok visszaszerzéséért.[237]
Az egyre reménytelenebb hadi helyzet következtében Jiang Jieshi újévi beszédében béketárgyalásokat kezdeményezett, s 1949. január 21-én bejelentette lemondását az elnöki posztról, ám ekkor már késő volt. Előtte egy héttel, január 14-én Mao Zedong is közzétette nyilatkozatát, a polgárháborúért a felelősséget a Guomindangra hárította, s pusztán időhúzó manővernek nevezte Jiang Jieshi kiegyezési javaslatait. Ugyanakkor a pacifista hangulat következtében nyolcpontos béketárgyalási javaslatot tett – a Guomindang-alkotmány és jogrendszer felszámolásáról, a hadsereg demokratikus elvek mentén történő átrendezéséről, a háborús bűnösök megbüntetéséről –, amely tulajdonképpen feltétel nélküli megadást indítványozott.[238] A Népi Felszabadító Hadsereg már kétszeres létszámfölényben volt, s április 23-án bevette Nankingot, majd május 27-én a keményen védett Sanghajt is sikerült bevennie. Nanking elestét követően Jiang Jieshi székhelyét Kantonba tette át, de szeptember végén megindult a támadás Guangdong tartomány elfoglalására is.[239]
           

            1949. szeptember 21-én Pekingben megkezdte ülésezését Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület (ez a pártok, a tömegszervezetek, a hadsereg és a nemzetiségek képviselőiből állt), amely elfogadta a Kínai Népköztársaság Közös Programját, mely az 1954-es alkotmány elkészültéig az állam alaptörvényeként funkcionált. A program a szocializmus bevezetésével kapcsolatban[240] fokozatosságra törekedett, s az egységfrontot hangsúlyozta. A Tanácskozó Testület szeptember 30-án megválasztotta Mao Zedongot a központi népi kormány élére, s Mao 1949. október 1-jén a Pekingben (melyet az új program fővárossá nyilvánított), a Tiananmen téren bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását, s felvonta az ország zászlaját, az ötcsillagos vörös lobogót.[241] E napon vált Mao Zedong ötszázötvenmillió ember tejhatalmú urává, jóllehet a harcok ezzel nem fejeződtek be, csak október közepére sikerült Kanton elfoglalása, s Jiang Jieshi híveivel együtt csak decemberben menekült Tajvanra.[242] Ennek ellenére hosszú évtizedek után helyreállt Kína egysége, s a diszkreditálódott Guomindang helyébe a Mao vezette, népre hivatkozó hatalom került, mely „a munkásosztály vezette népi demokratikus diktatúrát valósítja meg, amely a munkások és a parasztok szöveségén alapszik, és egybefűzi az összes demokratikus osztályt és Kína valamennyi nemzeti kisebbségét. A népköztársaság küzd az imperializmus, a feudalizmus és a bürokratikus tőke ellen, és az erős Kína függetlenségének, demokráciájának, békéjének, egységének és felvirágoztatásának megteremtésére törekszik[243] A Kínai Népköztársaság megalakulása egyelőre csak a forradalom politikai kérdését – a hatalom kérdését döntötte el.
            Az általános program meghatározása szerint az új kínai államhatalom „népi demokratikus diktatúra”, mely a munkások és a parasztok szövetségén alapszik. Ugyanakkor a katonai bizottságok szerepe meghatározónak bizonyult, miképp a hadsereg – a párt és az állam mellett – Kína legfontosabb nemzeti intézménye a fegyverrel történő országegyesítés óta. Az új állam feladatai közé tartozott a közrend megteremtése, a romokban heverő gazdaság helyreállítása, a földreformhoz szükséges megfelelő körülmények megteremtése, az imperialista hatalmak kiváltságainak felszámolása, a bürokratikus tőke államosítása, a földosztás végrehajtása, az állami és szövetkezeti tulajdon védelme, valamint a munkások és paraszti gazdaságok érdekeinek érvényesítése.[244] Az új rendszer a hatalom nagymértékű koncentrációját valósította meg, a hatalmi ágak (törvényhozói, végrehajtói, adminisztratív, ügyészi funkciók, nemzetközi szerződések ratifikálása) elkülönülése nem ment végbe, az ország irányítását Mao Zedong vezetésével egy igen szűk pártelit – a Központi Népi Kormánytanács – ragadta magához, s kezdetét vette Kína történetének negyedszázada a „nagy kormányos” irányítása alatt.
            Mao a népköztársaság megteremtésére vonatkozóan felemlegeti a Datongot, a hagyományos kínai utópiát: „Ily módon válik lehetővé a szocializmus és a kommunizmus megvalósítása a népköztársaságon keresztül, hogy felszámoljuk az osztályokat, és belépjünk a Nagy Harmónia világába.”[245]

A KKP és Mao Zedong hatalomra jutásának sajátosságai

            Jiang Jieshi hatalomra kerülésétől kezdve voltaképpen minden feltétel a kommunistáknak – és Maónak – kedvezett: a Guomindang-kormányzat velleitása a japán agresszióval szemben, illetve az egész rendszert átható korrupció mind a nemzetiek hanyatlását idézték elő. Ráadásul a két fél több mint két évtizedet felölelő harcainak során egyre nagyobb tömegek lettek a marxizmus követői, 1935 és 1945 között megsokszorozódott a marxista kiadványok száma. S maga az irodalom is a forradalom szolgálatába állt, ami a KKP-nak kedvezett.[246] A lakosság és az értelmiség tekintélyes része elkötelezte magát a Népi Felszabadító Hadsereg mellett, hiszen a kommunisták szoros kapcsolatban álltak a néppel, s fegyelmükkel, hitükkel elnyerték a lakosság rokonszenvét.
A kínai kommunistáknak sajátos viszonyokhoz kellett alkalmazkodniuk Kínában: önállóságától teljesen megfosztott, a társadalom többségét kivető paraszti népességhez, az ország félgyarmati helyzetéhez, a proletariátus elenyésző számához, és az 1927–1949 közötti permanens harcokhoz. Ebből kifolyólag a kommunizmus Kínában nem a munkásmozgalom fundamentumáról indult, ellenben fő támaszát a radikalizálódó kispolgári értelmiségek jelentették, az egyre erősödő nemzeti mozgalmat kihasználva. Ezekkel magyarázható, hogy a kínai kommunizmus alapvetően paraszti, katonai[247] és hazafias érzelmű volt.[248]
A kínai kommunista párt sok tekintetben a nyugati intellektuális-forradalmi tradíció és a tömegpolitika sajátos fúziójának tekinthető, Mao Zedong sikere mindenekelőtt a tömegek hatékony megszervezésében rejlik. A Kínai Kommunista Párt azért is győzedelmeskedhetett a Guomindang felett, mert alternatívát kínált: a falvakban földosztást, a nemzeti burzsoáziának politikai képviseletet, a nemzeti kisebbségeknek autonómiát, az egész társadalomnak alulról építkező demokráciát, valamint jogrendet.[249]
            A szakirodalom erősen megoszlik Mao szerepének értékelésében, bölcs, taktikus nemzeti kommunistának vagy éppen elvtelen, „hatalomvágytól hajtott pragmatikusnak”, diktatórikus vezetőnek egyaránt tartják.[250] Mindenesetre az biztos, hogy a párton belüli hegemóniát kivívván viszonylagos függetlenséget tudott elérni a Szovjetunióval szemben, demokratikus programot felvázolni Kína számára, s a Kínai Kommunista Párt élén sikerült hosszú széttagoltság után egyesítenie az országot.






1945 a világtörténelemben. (szerk.): Feitl Istán - – Földes György. Bp., 2005.
Agnes Smedley: A hosszú menetelés hadserege. Bp., 1950.
Agnes Smedley: Kína visszaüt. Bp., 1950.
Archer, Jules: Mao Tse-Tung. New York, 1973.
Chang, Jung –Halliday, Jon: Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006.
Contemporary History of Civilizations in Asia Vol. II. Colorado, 1986.
Elvin, Mark: Fejlődés és stagnálás a kínai történelemben. Bp., 1977.
A felszabadult Kína. Bp., 1949.
Geraudy, Roger: A kínai kérdés. Bp., 1968.
Gernet, Jacques: A kínai civilizáció története. Bp., 2005.
Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918–-1945. Bp., 1983. 
Hani Goro: A japán nép története. Bp., 1967.
Harrison, James Pinckney: The Long March to Power. A History of the Chinese Communist Party, 1921-–72. New York, 1972.
Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999.
Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk 2001. 23.
Jordán Gyula: „A »fasizmus« kérdéséhez a Kuomintang Kínában. A kékingesek társasága.” In: Múltunk 2004. 2. 8
Jordán Gyula: Tajvan története. Bp., 2005.
Jordán Gyula – Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században. Bp., 2005.
A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-Tung válogatott beszédei és írásai. Bp., 1950.
A Kínai Kommunista Párt története 1921-–1969. Bp.,1971.
A kommunista Internacionálé története. Bp.,1971.
A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Bp., 2001
Makai György (szerk.): A Kínai Népköztársaság. Cikkgyűjtemény. Bp., 1950
Mao Ce-Tung Válogatott művei. 1.köt. Bp., 1952.
Mao Ce-tung Válogatott művei. 2.köt. Bp., 1953.
Mao Ce-tung Válogatott művei. 3.köt.Bp., 1954.
Mao Ce-Tung válogatott művei. 4.köt. Bp., 1954.
Miao Csu-Huang: A Kínai Kommunista Párt rövid története. Bp., 1959.
N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a közel-keleten és Kelet-Ázsiában. Bp., 2005.
Németh István (szerk.:): – 20. századi egyetemes történet. II. köt. Európán kívüli országok. Bp., 2006.
A nemzetközi munkásmozgalom története 1830-–1945. Bp., 1977.
North, Robert C.: Moscow and Chinese Communist. Stanford, California, 1963.
Otto Braun: Menetelés Kínában 1932-–1939. Bp.,1975.
Pipes, Richard: A kommunizmus. Bp., 2004.
Polonyi Péter: A nagy kormányos. Mao Ce-Tung. In: Rubicon 1994.7. 21. p.
Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994.
Polonyi Péter: Mao. Bp., 2000.
Polonyi Péter: Múlt a jövőben. (szerk.: Vámos Péter). Bp., 2007.
Reischauer, Edwin O.: Japán története. Bp., 1995.
Rice, Edward E. Mao’s Way. London, 1972.
Short, Philip: Mao. A life. New York, 2000.
Snow, Edgar: Red Star Over China. New York, 1944.
Starr, John Bryan: Ideology and Culture. An Introduction to the Dialetic of Contemporary Chinese Politics. New York, 1973.
Székely Gábor: Béke és háború. A nemzetközi békeszervezetek története. Bp., 1998
Tálas Barna – Viniczei Gábor: A Kínai forradalom útja, a Kínai Népköztársaság gazdasági fejlődése. (Kézirat.) Bp., 1960.
The long march: eyewitness accounts. Strories selected and translated from a collection of reminiscences of the Chinese revolution. Peking, 1963.
Totman, Conrad: Japán története. Bp., 2006.
Várnai Ferenc.: A hosszú meneteléstől az agresszióig. Bp., 1979.
Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976.
Vlagyimirov, P. P.: Kína különleges körzete 1942-–1945. Bp., 1976.
Zsukov, J. M. (szerk.): A Távol-Kelet a nemzetközi politikában 1870-1945. Bp., 1953.


[1] A kínai nevek és kifejezések átírására a pinyin átírást alkalmazom a jelentősebb városoktól – Kanton, Nanking, Peking, Sanghaj – eltekintve.
[2] Mandzsúria, Északnyugat-Kína, az Északi-kínai-alföld Peking alatt, a Jangce alsó folyása, középső folyása és felső folyása, a délkeleti partvidék, a Gyöngy-folyó deltája Kanton környékén, Délnyugat-Kína és olyan különálló nagyvárosok, mint Sanghaj, Tianjin, Kanton.
[3] Polonyi Péter: A nagy kormányos. Mao Ce-Tung. In: Rubicon1994.7. 16. p.
[4] A Maót megítélő vélekedések két véglet között szóródnak: egyrészt későbbi személyi ákultuszában – immáron „nagy kormányosként” – erőteljesen eltúlozzák szerepét, s mint a kezdetektől kardinális szerepet betöltő vezetőként tekintenek rá. Mások szerint ebben az időszakban jelentéktelen figura volt.. Egyik állítás sem megalapozott.
[5] Polonyi Péter: A nagy kormányos. Mao Ce-Tung. In: Rubicon1994.7. 17. p.
[6] Philip Short: Mao. A life. New York, 2000. 172. p.
[7] Mao Ce-tung válogatott művei. I. köt. 33–96. p.
[8] Roger Geraudy: A kínai kérdés. Bp., 1968. 91. p.
[9] James Pinckney Harrison: The Long March to Power. A History of the Chinese Communist Party, 192172. New York, 1972. 9. p.
[10] Jacques Gernet: A kínai civilizáció története. Bp., 2005. 468. p.
[11] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk 2001. 23. 212. p.
[12] A kínai történelem során természetesnek tűnt valamennyi hit- és eszmerendszernek vagy éppen intézménynek a kínai viszonyokra épített, az ország struktúráinak megfelelő, sajátos adaptációja. A buddhizmus vagy az idegen uralkodódinasztiák – a mongol Yuan, a mandzsu Qing – jelentős asszimilációja példának tekinthető erre.
[13] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk 2001. 23. 234. p.
[14] Richard Pipes: A kommunizmus. Bp., 2004. 147. p.
[15] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk 2001. 23. 212. p.
[16] Uo.
[17] Jacques Gernet: i.. m., 469. p.
[18] James Pinckney Harrison: i. m. 6. p.
[19] J. M. Zsukov (szerk.): A Távol-Kelet a nemzetközi politikában 1870-1945. Bp., 1953. 359. p.
[20] Várnai Ferenc: A hosszú meneteléstől az agresszióig. Bp., 1979.11. p.
[21] Jordán Gyula – Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században. Bp., 2005. 114. p.
[22]Uo. 116. p.
[23] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 56. p.
[24] Jung Chang – Jon Halliday: Mao. Az ismeretlen történet. Bp., 2006.54. p.
[25]A Kínában létező, könnyűiparban foglalkoztatott proletariátus Sanghajban – a „vörös fővárosban”, ahogy kortársak emlegették -  összpontosult.
[26] Jacques Gernet: i. m. 476. p
[27] Contemporary History of Civilizations in Asia. Vol.II. Colorado, 1986. 772. p.
[28] Várnai Ferenc: i. m. Bp., 1979. 12. p.
[29] A KKP V. kongresszusa ezzel szemben a szakszervezetekkel kapcsolatban kifogásolja, hogy: „nem jelentősek, elszigeteltek, szerfelett elkülönültek”, valamint „a Szakszervezetek Összkínai Szövetsége majdhogynem névleges intézménnyé változott”, további problémaként „sok szakszervezet még mindig a céhrendszer nyomait hordja”. A Kínai Kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 81. p
[30] A kommunista Internacionálé története. Bp., 1971. 235. p.
[31] A nemzetközi munkásmozgalom története 1830-1945. Bp., 1977. 289. p.
[32] 1927 áprilisában újabb Komintern-megbízott – Roy Mahendranath - érkezett Kínába a már itt tevékenykedő Borogyin mellé, és a KKP Központi Bizottságának ülésein gyökeresen eltérő tanácsokkal szolgáltak: Borogyin, Chen Duxiu pártfogoltja, a „stratégiai visszavonulást”, valamint az északi hadjárat folytatását javasolta Tang Shengzhi irányítása alatt; majd az északi hadúr, Zhang Zuolin likvidálását követően elég időt látott a Jiang Jieshivel való tárgyalásokhoz, valamint a forradalmi mozgalom megújhodásához. Roy Mahendrahath ellenben ezt „a parasztság, a proletariátus… és a tömegek” elárulásának nyilvánította, és pusztán az agrárforradalom útján vélte megvalósíthatónak a kínai forradalmat. A KKP KB végül Roy Mahendrahath álláspontját fogadta el.Mao ebben az időben nem vett részt e tanácsokozásokon, még nem volt ehhez szükséges fokon a párt ranglétráján: ugyan Központi Bizottság-tag volt, de csak második szinten, ami nem biztosított szavazati jogot számára. A hunani parasztmozgalomról szóló jelentését követően pedig Chen Duxiu erősen mellőzte. Philip Short: i. m., 183-184. p.
[33] Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet II. Európán kívüli országok. 46. p.
[34] Polonyi Péter: i. m., 47. p.
[35] Várnai Ferenc: i. m.  13. p.
[36] Polonyi Péter: i. m., 46. p.
[37] A Kínai Kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 92. p.
[38] Uo. 92. p.
[39] A Kommunista Internacionálé története. Bp., 1971. 235. p.
[40] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 59. p.
[41] A Kommunista Internacionálé története. Bp., 1971. 237–238.. p.
[42] Uo.238. p.
[43] Uo.
[44] E győzelem emlékére 1927. augusztus 1-jét tekintik a kínai Vörös Hadsereg, valamint a későbbi kínai Népi Felszabadító Hadsereg születésnapjának.
[45] Edward E. Rice: Mao’s Way. London, 1972. 49. p.
[46] A kínai kommunista párt története 1921–1969. Bp., 1974. 94. p.
[47] Uo. 95. p.
[48] Edward E. Rice: i. m., 49. p.
[49] James Pinckney Harrison: i. im., 129. p.
[50] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 32. p.
[51] Edward E. Rice: i. m., 49. p
[52] Uo. 50. p.
[53] Uo.
[54] Kínai csendőrség.
[55] Edgar Snow: Red Star Over China. New York, 1944. 167–168. p.
[56] Leváltásának híre csak 1928 márciusában ért el Maoék támaszpontjája, addig megszerzett hatalmi pozíciót a hír nem volt képes befolyásolni.
[57] Jung Chang – Jon Halliday: i. m.,64. p.
[58] Hegygerinc Jiangxi és Hunan tartomány határán.
[59] Edward E. Rice: i. m., 51. p.
[60] Agnes Smedley: A hosszú menetelés hadserege. Bp., 1950. 71. p.
[61] Jung Chang – Jon Halliday: i. m.,65. p.
[62] A Negyedik Hadsereg elnevezése 1930 júniusában I. Katonai Alakulattá, később Első Fronthadsereggé változott, majd végül Nemzeti Felszabadító Hadsereggé.
[63] Edward E. Rice: i. m., 52. p.
[64] Ezzel kapcsolatban a Komintern Keleti Társaságának 1930. április 15-ei ülésén – mintegy jóváhagyandóan – úgy reflektáltak, hogy „a reguláris hadsereg nem egyszer helyettesítheti a pártot”.
[65] Várnai Ferenc: A hosszú meneteléstől az agresszióig. Bp., 1979. 14. p.
[66] James Pinckney Harrison: i. m., 143. p.
[67] „Miért állhat fenn Kínában vörös hatalom?” In: Mao Ce-tung válogatott művei. Bp.,1952. 113. p.
[68] Edward E. Rice: i. m., 54. p.
[69] „A kínai vörös hatalom keletkezésének és fennállásának okai.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. I. köt. Bp., 1952. 109. p.
[70] „Miért állhat fenn Kínában vörös hatalom?” In: Mao Ce-tung válogatott művei. I. köt. Bp., 1952. 110. p.
[71] „Melyek a kínai forradalmi háború sajátosságai?” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. I.köt. Bp., 1952. 361. p.
[72] Vámos Péter:Nemzet és azonosságtudat. Megjegyzések a kínai külpolitika értelmezéséhez. In: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Bp., 2005. 221. p.
[73] Miao Csu-Huang: A Kínai Kommunista Párt rövid története. Bp., 1959. 86. p.
[74] Edward E. Rice: i. m., 55. p.
[75] „Városiasodás vagy falusiasodás? Településstruktúra és politika kölcsönviszonya Kínában.” In: Polonyi Péter: Múlt a jövőben (szerk.: Vámos Péter). Bp., 2007. 107. p.
[76] James Pinckney Harrison: i. m., 133. p.
[77] Agnes Smedley: A hosszú menetelés hadserege. Bp., 1950. 128. p.
[78] Contemporary History of Civilizations in Asia. Vol. II. Colorado, 1986. 772. p.
[79] Uo. 773. p.
[80] A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-Tung válogatott beszédei és írásai. Bp., 1950. 116. p.
[81] Uo.
[82] Az 1926-ban számlált 150.000 fős taglétszám 1933-ra több mint 800.000 főre gyarapodott.
[83] James Pinckney Harrison: i. m., 119. p.
[84] Otto Braun: Menetelés Kínában 1932-1939. Bp., 1975. 13. p.
[85] Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 197. p.
[86] Philip Short: i. m., 225. p.
[87] James Pinckney Harrison: i. m., 144. p.
[88] A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-Tung válogatott beszédei és írásai. Bp., 1950. 115. p.
[89] Robert C. North: Moscow and Chinese Communist. Stanford, California, 1963. 148. p.
[90] Jung Chang – Jon Halliday: i. m.,76. p.
[91] Kudarcba fulladt valamennyi üzenetküldő-központ létrehozására irányuló kísérlet, úgy mint az  5000 dollár értékű ópium csempészése Fujianbe, mely az Amoy városában felállított távközlési központot fedezte volna. Így egy-egy üzenet továbbítása akár két hónapot is igénybe vehetett, s tartalma a kézbesítés idejekor gyakorta tárgytalanná vált.
[92] Philip Short: i. m., 234. p.
[93] Jung Chang – Jon Halliday: i. m.,77. p.
[94] Philip Short: i. m., 247. p.
[95] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 38. p.
[96] Agnes Smedley: A hosszú menetelés hadserege. Bp., 1950. 30. p.
[97] Philip Short: i. m., 250. p.
[98] A kínai kommunista párt története 1921–1969. Bp., 1974. 128. p.
[99] Edward E. Rice: i. m.,. 65. p.
[100] Jung Chang – Jon Halliday: i. m., 2006. 92. p.
[101] Jung Chang – Jon Halliday: i. m., 92. p.
[102] A kínai kommunista párt története 1921–1969. Bp., 1974. 135. p.
[103] Edward E. Rice: i. m., 69. p.
[104] Mao Ce-Tung válogatott művei. I. köt. Bp., 1952. 140. p.
[105] Stéphane Cuortois, Jean-Louis Panné: Akcióban a Komintern. In: A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás. Bp., 2001. 290. p.
[106] Edwin O. Reischauer: Japán története. Bp., 1995. 160. p.
[107] Conrad Totman: Japán története. Bp., 2006. 525. p.
[108] Uo. 520. p.
[109] Uo. 571. p.
[110] Hani Goro: A japán nép története. Bp., 1967. 147. p.
[111] Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. II. köt. Európán kívüli országok. 60–61. p.
[112] Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. Bp., 1983. 314. p.
[113] Uo. 314. p.
[114] Edwin O. Reischauer: Japán története. Bp., 1995. 150. p.
[115] Jordán Gyula: „A »fasizmus« kérdéséhez a Kuomintang Kínában. A kékingesek társasága.” In: Múltunk 2004. 2. 89. p.
[116] Jiang Jieshi erről  naplójában is számot ad: „A [kommunista] banditák megsemmisítése nehezebb a nagy háborúnál, mert ők saját területükön harcolnak, és azt tesznek a lakossággal, amit akarnak.”
[117] Philip Short: i. m., 259. p.
[118] Egyes források alapján 30.000 fogoly, 20.000 puska, 50 géppuska, 20 tüzérségi ágyú került birtokukba.
[119] Jung Chang – Jon Halliday: i. m.,110. p.
[120] Philip Short: i. m.,260. p.
[121] A kínai kommunista párt története 1921–1969. Bp., 1974. 151. p.
[122] Uo. 152. p.
[123] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 42. p
[124] Jung Chang – Jon Halliday: i. m.,125. p.
[125] A nemzetközi munkásmozgalom története 1830-1945. Bp., 1977. 291. p.
[126] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 41. p.
[127] A Kommunista Internacionálé története. Bp.,1971. 319. p.
[128] A moszvaki Frunze Katonai Akadémián folytatott hadászati stúdiumokat, melyek a hagyományos villámháború elvére, meglepetésszerű, gyors támadásokra épültek, s ezeket próbálta alkalmazni a GMD erődrendszere ellen is – sikertelenül.
[129]A legnagyobb enklávé, itt székelt a Kínai Tanácsköztársaság, Kelet-Jiangxi és Nyugat-Fujian 50.000 négyzetkilométeres területe értendő alatta, Ruijin fővárossal.
[130] Otto Braun: i. m., 29–30. p.
[131] Uo. 84–85. p.
[132] Uo. 88. p.
[133] Otto Braun: i. m., 86. p.
[134] A kommunista párttagok egyik jellegzetességét adta fiatal életkoruk: egy 1928-as adat alapján a vezetők átlagéletkora mindössze 26.3 év volt.
[135] Jung Chang – Jon Halliday: i. m.,133. p.
[136] Agnes Smedley: A hosszú menetelés hadserege. Bp., 1950. 12. p
[137] Halmosy Dénes: i. m., 134. p.
[138] Philip Short: i. m., 320. p.
[139] Edgar Snow: i. m., 186. p.
[140]A fujiani bázisú 19. hadsereg vezetője elfordult Jiang Jieshitől, miután az visszautasította a japánok mandzsúriai agressziója ellen való fellépést. Az év októberében fegyverszünetet kötött a kommunistákkal, és összekötő irodát hoztak létre a 19. hadsereg főhadiszállásán. Négy héttel később a fujiani vezetők proklamálták a Forradalmi Népi Kormányt, mely függetlenítette magát a nankingi rezsimtől. Philip Short: i. m., 311. p.
[141] Edgar Snow: i. m., 186. p.
[142] Az első világháborút követően kulcsszerepet játszott a német hadsereg újrateremtésében.
[143]Otto Braun: i. m., 63. p.
[144] Edward E. Rice: i. m., 78. p.
[145]A baojia-rendszert még az utolsó dinasztia, a Qingek idejében használták. Tíz háztartás – vagyis jia – alkotott egy egységet, és tíz jia alkotott egy nagyobb egységet, baót. Minden egység élén egy csoportvezető állott, a háztartásfő, ki a szabályok betartásáért volt felelős. A társadalom általános ellenőrzésére alkalmazott eszköz volt, mely a lakosság kollektív felelősségére épített: amennyiben valaki bűncselekményt követett el, úgy minden háztartásfő büntetésben részesült. Az embereket így tulajdonképpen informátorokká tették saját szomszédjaikkal szemben. Jordán Gyula: Tajvan története. Bp., 2005. 108–110. p.
[146] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 77. p.
[147] A kínai kommunista párt története 1921–1969. Bp., 1974. 176. p.
[148] John Bryan Starr: Ideology and Culture. An Introduction to the Dialetic of Contemporary Chinese Politics. New York, 1973. 22. p.
[149] Robert C. North: i. m.,154.;164. p.
[150] Edgar Snow: i. m., 193. p.
[151] Otto Braun: i. m., 82. p.
[152] A kínai kommunista párt története 1921–1969. Bp., 1975. 180. p.
[153] Philip Short: i. m., 314. p.
[154] „A forradalmi háború stratégiai kérdései.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. I. köt. 421. p.
[155] A kínai kommunista párt története 1921–1969. Bp., 1974. 181. p.
[156] Robert C. North: i. m.,165. p.
[157] Edgar Snow: i. m., 194. p.
[158] Otto Braun: i. m., 119. p.
[159] Edgar Snow: i. m., 194. p.
[160] Uo. 195. p.
[161] Otto Braun: i. m., 133. p.
[162] Jung Chang – Jon Halliday: i. m., 147. p.
[163] Uo. 148. p.
[164] Edward E. Rice: i. m., 84. p.
[165] Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 199. p.
[166] A kínai kommunista párt története 1921–1969. Bp., 1974. 184. p.
[167]A főtitkári tisztség megszerzésére szándékosan nem törekedett, mert az esetlegesen a Komintern érdekeibe ütközött volna. Noha a hosszú menetelés alatt megszakadt a távíró-összeköttetés Moszkvával, a későbbiek folyamán ez ellenkezést válthatott volna ki.
[168] Edward E. Rice: i. m., 85. p.
[169] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 78. p.
[170] The long march: eyewitness accounts. Strories selected and translated from a collection of reminiscences of the Chinese revolution. Peking, 1963. 30. p.
[171] Philip Short: i. m., 323. p.
[172] Edgad Snow: i. m., 204-205. p.
[173] Jules Archer: Mao Tse-Tung. New York, 1973. 75. p.
[174] Polonyi Péter: Mao. Bp., 2000. 62. p.
[175] „A forradalmi háború stratégiai kérdéseiről.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. I. köt. Bp., 1952. 379. p.
[176] Jung Chang – Jon Halliday: i. m., 183. p.
[177] „A japán imperializmus elleni harc taktikájáról.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. I. köt. Bp., 1952. 295. p.
[178] Jung Chang – Jon Halliday: i. m., 192.; 195. p.
[179] Edgar Snow: i. m., 93.;94. p.
[180] „A Kínai Kommunista Párt feladatai a japánellenes háború időszakában.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. Bp., 1952. 483. p.
[181] Philip Short: i. m., 346; 350. p.
[182] Otto Braun: i. m., 288. p.
[183] Székely Gábor: Béke és háború. A nemzetközi békeszervezetek története. Bp., 1998. 256. p.
[184] Halmossy Dénes: i. m., 425. p.
[185] Otto Braun: i. m.,. 287. p.
[186] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp.,1976. 62. p.
[187] A Kínai Kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 226-228. p.
[188] „A jelenlegi helyzet és a párt feladatai.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei.3. köt. Bp., 1954. 134. p.
[189] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp.,1976. 64. p.
[190] Jung Chang – Jon Halliday: i. m., 234-235. p.
[191] A Kínai Kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 236. p.
[192] P. P. Vlagyimirov: Kína különleges körzete 1942-1945. Bp., 1976. 98. p.
[193] Jung Chang – Jon Halliday: i. m., 234. p.
[194] Halmosy Dénes: i. m., 466-467. p.
[195] Edgar Snow: i. m., 95. p.
[196] „Oktatásunk és a jelenlegei helyzet.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. 4.köt. 327. p.
[197] Jung Chang – Jon Halliday: i. m.,239. p.
[198] Philip Short: i. m., 377-378. p.
[199] „Kiigazítási kampánynak” fordítható.
[200] „Pártunk politikájáról.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. 3.köt. 418. p.
[201] P. P. Vlagyimirov: i. m., 25. p.
[202] Uo. 640. p.
[203] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 74. p.
[204] A Kínai Kommunista Párt története 1921–1969. Bp.,1974. 271–272. p.
[205] Egy későbbi, már a kulturális forradalom során elhangzott interjújában úgy nyilatkozott, hogy „ha nem pusztult volna el a III. Internacionálé, akkor nem győzött volna a kínai forradalom.”
[206] P. P. Vlagyimirov: i. m., 156. p.
[207] Továbbá az 1943. október 19–30. között Moszkvában ülésező háromhatalmi – Szovjetunió, USA, Anglia – külügyminiszteri értekezlet elfogadott nyilatkozatához az általános biztonságról Kína is csatlakozott moszkvai nagykövete aláírása révén; ez a majdani biztonsági rendszer megteremtését indítványozta elő. Halmosy Dénes: i. m., 566. p.
[208] Jung Chang – Jon Halliday: i. m.,277; 278. p.
[209] Philip Short: i. m., 383. p.
[210] „A Guomindang Központi Végrehajtó Bizottságának tizenegyedik teljes üléséről és a harmadik Nemzeti Politikai Tanács második ülésszakáról.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. 4. köt. Bp., 1954. 269-270. p.
[211] Az Egyesült Államok az 1921–1922-es washingtoni konferenciától kezdve egy egységes és független Kína megteremtését kívánta elérni a „nyitott kapuk” elvével. Az amerikai elgondolás alapján Kína egységesítését, az európai, valamint a japán érdekszférák felszámolását csak a Guomindang volt képes végrehajtani, ebből adódóan támogatták Jiang Jieshit. Balogh András: „A második világháború és a gyarmatok.” In: Feitl Istán – Földes György (szerk.):.1945 a világtörténelemben. 49. p.
[212] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 80. p.
[213] P. P. Vlagyimirov: i. m., 453. p.
[214] Jung Chang – Jon Halliday: i. m.,287. p.
[215] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk 2001. 23. 235–236. p.
[216] Makai György (szerk.): A Kínai Népköztársaság. Cikkgyűjtemény. Bp., 1950. 58. p.
[217] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk 2001. 23. 240. p.
[218] „Kína két sorsa.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. 4. köt. 487–489. p.
[219] „A koalíciós kormányról.” In: Mao Ce-Tung válogatott művei. 4.köt. 519. p.
[220] Polonyi Péter: A nagy kormányos. Mao Ce-Tung. In: Rubicon1994.7. 21. p.
[221] Edward E. Rice: i. m., 96. p.
[222] Agnes Smedley: Kína visszaüt. Bp., 1950. 209. p.
[223] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 65. p.
[224] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 94. p., 95. p,
[225] Jung Chang – Jon Halliday: i. m., 302-303.
[226] Mark Elvin: Fejlődés és stagnálás a kínai történelemben. Bp., 1977. 362. p.
[227] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 114. p.
[228] Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 219. p.
[229] Philip Short: i. m., 405-408. p.
[230] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 117. p.
[231] Tálas Barna – Viniczei Gábor: A Kínai forradalom útja, a Kínai Népköztársaság gazdasági fejlődése. (kézirat) Bp., 1960. 28. p.
[232] A kínai kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 320–321. p.
[233] Jung Chang – Jon Halliday:i. m., 322-323. p.
[234] Várnai Ferenc: A hosszú meneteléstől az agresszióig. Bp., 1979. 60. p.
[235] Edward E. Rice: i. m., 118. p.
[236] A kínai kommunista Párt története 1921–1969. Bp., 1974. 332. p.
[237] Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 222-223. p.
[238] Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 146. p.
[239] Jordán Gyula: Tajvan történte. Bp., 2005. 194-195. p.
[240] Mao 1947-ben mondott beszédében így fogalmazott: „Kína gazdasági elmaradottságára tekintettel még a forradalom országos győzelme után is hosszú ideig szükséges lesz engedélyezni a kispolgárság nagy tömegei által képviselt kapitalista gazdasági szektort.” Jordán Gyula: Kína története. Bp., 1999. 141. p.
[241] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 95. p.
[242] Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. II. köt. Európán kívüli országok. 169. p.
[243] A felszabadult Kína. Bp., 1949. 43. p.
[244] Várnai Ferenc: A maoisták útja. Bp., 1976. 98. p.
[245] Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában. In: Múltunk 2001. 23. 241. p.
[246] Jacques Gernet: i. m., 489. p.
[247] 1949-re a pár 800.000 káderéből 500.000 dolgozott a hadseregben.
[248] Uo. 488. p.
[249] Polonyi Péter:Birodalom-e Kína? In: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Bp., 2005. 205. p.
[250] Polonyi Péter: Mao. Bp., 2000. 70. p.

Megjegyzések

  1. ez baszott hosszú 105. forrás környékén elfáradtam

    VálaszTörlés
  2. Haha, nem is blogbejegyzésnek szántam, hanem még egy ba-s szakdogának anno; de gondoltam sokakat foglalkoztathat a kínai kommunista párttörténet, az antibolsevista likvidátorok és a szívünk mélyén lévő vörös nap hajdanvolt küzdelmei, ill. az imperialisták aknamunkája; ezért megosztásra került a mű.
    Az Internacionálé meghallgatása után menni fog a maradék 145 hivatkozásig :)
    http://www.youtube.com/watch?v=rx7A3UYKXj4

    VálaszTörlés
  3. Arra nincs lehetőség, hogy a szakdogádat kissé átszerkesztett formában megjelenteted valahol? Egyáltalán milyen orientalisztikai kiadványok vannak most?
    Az AOH tudom, hogy még létezik, a Csodaszarvasnak tudtommal 3 éve jelent meg utoljára száma- más aktív kiadványról nem tudok....

    VálaszTörlés
  4. Én se tudok semmiről, főképp olyanról, ahol hallgatók is publikálhatnának...

    VálaszTörlés
  5. Vajon érdemes volna egy olyan folyóiratot indítani, ahol a keleti nyelvszakos hallgatók (elsősorban MA, PhD) publikálnának?

    VálaszTörlés
  6. Nem tudom mekkora igény lenne rá, a magam részéről örülnék neki. Talán mások is...しかし、それはごまめの歯ぎしりだろう。

    VálaszTörlés
  7. A dolgozat absztraktja:

    This study examines the development of the Chinese communist party from the revolution of 1927 to the establishment of People’s Republic of China, also Mao Zedong’s毛泽东 personal progress within the political struggles till 1949. The work based on the comparison beetween the first account of Mao Zedong and the Chinese Communist Party (CCP) written by Edgar Snow, and the biography of Mao by John Holiday and Jung Chang. The two works played a significant role in swaying Western and Chinese perception of PR. China’s first chairman.
    To explore the detailed development of two decades history, the work consist the analysis of both eloquent and volatile events during the civil war among the CCP, the Guomindang, and the rising warlords: the foundation of Chinese Soviet Republic 中华苏维埃共和国, Long March 長征, Zunyi Conference 遵义会议, Yan'an Rectification Movement 整風运动, crucial negotiations though 1944-1946, coupled with the overview of the geopolitical circumstances. The thesis includes the audit of contemporary memoirs and diplomats’ reports: Otto Braun’s journal - military strategist of CCP, chronicles of Agnes Smedley - correspondent on Chinese Civil War, diaries of P.P. Vladimirov - Comintern agent in Yenan 1942-1945.
    The historical sources are highly contradictive, as for conlusion, Mao Zedong, by using dictatorial methods was able to bring end to disorders and tumults within the communist party, gain the support of various society groups, under his leadership China has experienced de facto independence from the Soviet Union, finally he outlined the framework for the development of China. However, the sources support the view, that the collapse of Jiang Jieshi’s 蔣介石 regime, and the transformation of international relations are equally could be regarded as main reasons in Mao’s and the CCP’s victory.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

百度一下,你就知道!

A számítógépes nyelvészet blog kezdeményezése kapcsán született az alábbi poszt:

Bǎi​dù yī​xià, nǐ jiù zhī​dào! (百度一下,你就知道!) –vagyis „Baidu-zz egy kicsit, és máris megtudod!- szól a Baidu - Bǎidù (百度) - 2000 januárja óta jegyzett pekingi központú, vezető kínai keresőportál szlogenje. Az Alexa Internet, Inc., az internetes oldalak forgalmának megbecsülése és rangsorolása alapján 2011 júniusában összesítésben a Baidu 6. helyen végzett, ami nem meglepő – pusztán a kínai internetfelhasználók rohamosan növekvő számából adódóan sem, mely mára kalkulációk szerint a négyszázötvenmilliót is meghaladta. A Baidu Kína vezető internetes keresőmotorja, a Google kivonulását követően folyamatosan növekvő piaci részesedéssel rendelkezik, 2011. márciusi adatok szerint már 75,5%-os dominanciával.
Számos szolgáltatással bír, ezek közül a legfontosabb a kínai nyelvű keresőmotor, mely által weblapokra, képekre, videókra kereshetünk rá. Néhány adatot tekintve a Baidu 740 millió weboldal, 80 millió kép, és köz…

上网了没有?

Szakszemináriumi matéria, a kínai internetes nyelvhasználatból.

When the society changes, language as a sign that the society will also undergo transformation. The digital age in China is the beginning of computer-mediated communication, and recent dramatic social, economic, and political changes that have taken place in China should lead to a change in the Chinese language as well.
The computer-mediated communication (CMC) has become increasingly widespread throughout the world, thanks to the rapid development of the computer technology. In mainland China, since the Internet service started in 1994, it has been developing very quickly. As early as October 1997 there were around six hundred and twenty thousand Chinese netizens. And approximately thirty hundred thousand computers were connected with the Internet.
In January 2007 there were approximately 137 million netizens in mainland China. Around 59 million computers were connected with the Internet. And China had about 843 thousan…

A kínai írásjegyek

A kínai írás genezise igen mélyre nyúlik vissza, a világ egyik legrégebbi folyamatosan létező, és máig használt írása, a kialakulására vonatkozólag kevés forrás létezik, legenda viszont annál több. A Hadakozó Fejedelemségek korabeli művek - Xún​zǐ (荀子), Lǚ​shì​ Chūn​qiū (吕氏春秋) - szerint a kínai írásjegyek feltalálása Cāng​ Jié (仓颉) nevéhez fűzhető, ki a misztikus Sárga császár - Huáng​dì (黄帝) minisztere, és történésze is volt egyben, oly rendkívüli bölcsességgel, hogy még a félistenekkel és istenségekkel is megértette magát. Cāng​ Jié a Míng-kori (1367-1644) Táo Táoyí (陶宗仪) történeti művében - Shūshǐ huì​yào (书史会要) is megjelenik, miszerint Cāng​ Jié Huáng Jié (皇颉) adott névvel, s Hòugāng (候冈) családnévvel is ismert volt. Az ismert ábrázolások alapján négy szemmel rendelkezett, a felső kettő a nap és a hold váltakozását figyelte, míg az alsó kettővel a teknőspáncél, valamint a madártollak mintázatát is képes volt megkülönböztetni, az általa kifundált írást a leszármazottak régi írás…

Japán folklór vol. 7 - Baku, az álomfaló

A soron következő japán folklór epizód különös entitása, melyet megvizsgálunk nem más mint a baku (獏 / 貘), mely természetfölötti lény elsődleges tevékenysége az álmok, pontosabban a lidércálmok felfalása. A legenda szerint mikor az istenségek úgy nagyjából végeztek az állatok teremtésével, kimaradt némi massza, amiből összegyúrták a bakut, ami, nos, külsején is visszatükröződik. A korabeli ábrázolások alapján - igaz, erősen stilizáltan - bár némiképp emlékeztet a tapírra, a mai japán nyelvben pediglen baku kanjija (獏, kínaiban ) egyszerre vonatkozik az álomevő entitásra, illetve a tapír (Tapiridae) állatani elnevezése is. (És ezzel nincs egyedül, hisz gondoljunk csak a kirinre (麒麟), mely a mai japánban egyszerre jelent zsiráfot, valamint vonatkozik a kínai kiméra-szerű csodás patás állatra is, mely a közkedvelt sörünk címerén is szerepel.) Na de visszatérve a bakura, melynek alakja is a kínai folklórban gyökerezik, egyes nézetek szerint első említése a A hegyek és tengerek könyvében

ギャル文字

Nagy érdeklődéssel szoktam követni a különböző kínai online neológusok alapvetően cukiságban fogant nyelvtorzításait, vagy nyelvújításait, ahogy tetszik. Persze nem pusztán a kínaiban működik a dolog, nem is kell messzire menni, a japán gyaru közösség is megalkotta a maga sajátos online nyelvezetét (gyaru-moji, ギャル文字, vagy viccesebb elnevezésben 下手文字 - "béna írásjegyek) , mely a Taiwanból eredeztethető marslakónyelv példáját követi: a fiatal városi lánykák a 2000-es évek elejétől kezdődően, majd valahol 2005-ben a népszerűsége tetőfokán egyes kana karakterek helyett azokhoz hasonló, de nem egyező írásjegyeket/különböző egyéb karaktereket/más ábécékből kölcsönzött betűket, etc. használtak előszeretettel gondolataik esetlegesen hosszú műkörömmel való levéséséhez; így kerülhet a megszokott hiragana/katakana karakterek helyére man'yōgana, kínaiírásjegyek, cirill betűk, stb. Pár példa: 

禾ム→ 私
ネ申 → 神
木木 → 林
才(よчoぅ → おはよう / ぉレ£∋ぅ⊇〃±〃レヽма£→ おはようございます→ jó reggelt
尓o ヶ 毛 ω → ポケモン →…

サムライ言葉

"Szamuráj-go" (サムライ語), régies kifejezésformák a japánban, a tofugu blogról, némileg kiegészítve azt. 
ありがとう → かたじけない [忝い / 辱い] → köszönöm. Az írásjegyek megszégyenülést, sérelmet jelentenek, ezzel a terminussal korábban azt fejezték ki, hogy a rendkívüli előny miatt, amit kaptunk, szégyelljük magunkat, és meg vagyunk sértve, mivelhogy nem vagyunk méltóak a kapott jó cselekedetre (s elismerjük szégyenünket (恥  [はじ]) az on - 恩 (おん) kapása miatt. Ergo egy feudális harctéren a szamuráj, akit sértetlenül engedtek el a hatóságok, azt is mondhatta: かたじけない, ami kb. azt jelentette, hogy: "megszégyenültem, hogy elfogadom ezt az ont; nem helyénvaló, hogy ilyen megalázkodó helyzetbe kerüljek; sajnálom; alázatosan köszönöm". 
~でござる 「ある」「いる」 「です」の尊敬語 → aru, iru, desu tiszteleti formában/archaizáló formában 
mellékneveknél a しい végződés しゅう-ra változik régies formában, s csak a ございます forma követheti: 
楽しゅうございます → vidám 美しゅうございます → szép, gyönyörű 寂しゅうございます → magányos  悲しゅうございます → sz…

七夕节- 牛郎织女

Qī​xī​jié (七夕节), a "hetek éjjele" Kína (valamint Japán [Tanabata 七夕], Korea, Vietnam) legromantikusabb napja, mondhatni a "kelet-ázsiai Valentin nap"[olykor pusztán kínai Valentin napként nevezik, de mivel más kultúrákban is éppúgy fontos, kár lenne kisajátítani] a kínai kalendárium hetedik holdhónapjának hetedik napjára esik(mely idén augusztus 6-a), mikor az Altair és a Vega csillag a legmagasabban van az égen, melyhez egy több variánsban ismert szerelmi történet köthető:

történt, hogy a fiatal marhapásztor - Niú Láng (牛郎) szemet vetett a gyönyörűséges szövőlányra -Zhī Nǚ-re (织女), az Ég úrnőjének hetedik leányára, aki kiszökött a szúette Égből a Földre kikapcsolódás képen, és botor módon rögvest meg is házasodott Niú Láng-gal az Égi úrnő tudta, s beleegyezése nélkül. Hatalmas boldogságban, és meghitt harmóniában éltek, két gyerkőc is született, ám Xī Wáng Mŭ (西王母) ("Nyugati anyakirályné") rájött, hogy a tündérleány (és halhatatlan) Zhī Nǚ a halandó Niú…

A japán vonatokról

"Japánban a vonatok olyan elbaszottul fejlettek, hogy hangsebességgel közlekednek és androidok irányítják őket, soha a büdös életbe nem késnek. Optimusz fővezérben tótágast áll a genitális szerelem a japán csodát szemlélve: hejj de high-tech vagy bébi" - hallhatjuk a Blikk tudósítóját Tokióból. 
Köztudottan sok van, mi csodálatos, ezek egyike pediglen az a bizonyos japán vonat. Amiről bizonyára a fentebbi fantazmagóriáink vannak, s mi több furtonfurt visszaöklendezi magát a toposz, hogy a japán közlekedési miniszter lemond, ha egy percet késik a vonat, et cetera.

Nos, amire te gondolsz, az nagy valószínűséggel a shinkansen, ami valóban egy módfelett előrehaladott jószág, azonban a japán fővárosban élve a napi ingázásban aligha találkozni vele. Közlekedni vele pedig, még annyira se. A magam részéről két vonalat használok a mindennapi közlekedésben, a Den-en-toshit (田園都市線) s a Yamanotét (山の手線), így pusztán e kettőről van tapasztalatom, ám elöljáróban annyit, hogy felejtsük el…