Már egy ideje gondolkoztam rajta, hogy részt vegyek valamilyen gran fondón, aztán nyáron feliratkoztam a Tour de Tohokura. A pálya optimálisnak tűnt, 180 kilométer, közel háromezer méter szint (ami végül nem volt annyi), kellő kihívás, elsősorban ez motivált.
Jóllehet ezen a teljesítménytúrán az ember nem egyszerűen egyik városból teker a másikba. A pálya egy olyan partszakaszon vezet végig, amelynek a történetéről nem lehet elvonatkoztatni. Az út egyik oldalán a Csendes-óceán, a másikon a hegyek, halászfalvak, kikötők, újonnan épült utak és települések.
A Tour de Tohoku 2013-ban indult újra, illetve pontosabban ekkor született meg a mai formájában, a korábbi Tohoku kerékpáros versenyek hagyományát örökölve. A szervezők a kerékpározást a Tóhoku-partvidék újjáépítésének támogatásával kötötték össze. Nem véletlenül éppen itt: az esemény egyik deklarált célja a katasztrófa emlékének megőrzése és továbbadása, miközben a kerékpárosokat végigviszi azokon a településeken, amelyek a földrengés és a cunami után próbáltak újra felállni.
2011. március 11-én 14:46-kor én éppen Nanjingban voltam, és valahogy éreztük a gyorsan terjedő információkból - főleg, mert volt pár japán csoporttársam - hogy valami komoly dolog történt a szomszédban. Azon a nyáron utaztam először Japánba, még javában ment a setsuden - az elektromos takarékosság - mivel a reaktorok le voltak kapcsolva, és csak gyengén pislákolt a hajszárítónk.Addig én katasztrófával semmilyen szinten nem találkoztam, leszámítva a magyar utak minőségét, de viccet félretéve ebben az órában, percben Japán történetének egyik legerősebb, a műszeresen valaha rögzített legnagyobb földrengése következett be.
A rengés magnitúdója 9,0 volt, epicentruma a Tóhoku partjaitól keletre, a Csendes-óceán alatt helyezkedett el.A rengés ereje olyannyira elképesztő volt, hogy a bolygó fizikai paramétereit is megváltoztatta. A tudományos mérések szerint ugyanakkor a bolygó forgástengelye mintegy 17 centiméterrel arrébb csúszott. Ez a felfoghatatlan energiafelszabadulás a Föld tömegeloszlását is megváltoztatta, ami felgyorsította a bolygó forgását, így a földi napok hossza nagyjából 1,8 mikroszekundummal lerövidült.
A földrengés azonban csak a kezdet volt. A partvidéket hatalmas cunami érte el, amely településeket, házakat, utakat, kikötőket és halászati infrastruktúrát söpört el. Az egész kelet-japáni katasztrófának közel húszezer halálos áldozata és több mint 2500 eltűntje volt a japán újjáépítési hivatal jelenlegi összesítése szerint.
A pálya egyik fontos városa, Ishinomaki különösen súlyosan érintett volt. A város jelenlegi adatai szerint több mint 3200 ember halt meg közvetlenül a katasztrófában, több mint 400 ember pedig eltűnt; ha a később elismert katasztrófával összefüggő haláleseteket is hozzászámítjuk, az áldozatok száma még magasabb. Több mint húszezer épület teljesen megsemmisült.
És ezek már nem absztrakt számok, amikor az ember ott biciklizik. Mert látod a tengert, a kikötőket, a part menti utakat. Azokat a helyeket, ahol ma már teljesen normálisnak tűnik az élet. És néha egyszer csak bevillan egy-egy régi fénykép, amelyeken hajók álltak házak tetején, vagy kilométerekkel beljebb bent az erdőben. Valahogy érezhetően van nyoma ennek az egésznek a környéken... De ettől még egy nagyon jó hangulatú tekerésről van szó!
Indulás
Rövidebb utakra a nyeregtáskába teszem a kis szállítótáskám, azzal simán befér a Shinkansen vagonjának utolsó üléssora mögé. De most más az, amikor elindulok otthonról minimális setuppal, és még aznap hazajövök, mint amikor a teljes felszerelést kell magammal vinni: a mini defekt szerkó mellett, nyomásmérő, mikrokompresszor, villáskulcs, csavarhúzó különböző fejekkel, imbuszkulcsok, egy rakat töltő, akkumulátor, istennyila, nem beszélve a mezről, sisakról, Garmin, HRM pánt, sebességmérő, pedálfordulatszám-mérő, mindezt szépen külön tasakokba rakva, hogy pontosan tudjam mi hol van.
Szóval muszáj voltam egy 300 literes Evoc táskával menni, ami baszott drabális, még odafele éppenhogy elfért az utolsó sor ülés mögött, azaz hogy kilógott elég rendesen, de nem szóltak érte. Visszafelé viszont már csak a két vagon közti köztes részben tudtam hagyni, mert nem volt az utolsó üléssor mögött, a hagyományos bőrönd-rekeszbe pedig nem fér el.
Ha már itt tartunk, JR East meg más vonalak szabályai szerint a szétszerelt kerékpárt teljesen kerékpáros szállítótáskába, azaz rinkōbukuroba kell tenni, és így díjmentesen felvihető a vonatra, nem kell rá bármi külön jegyet venni, ezt több jegyirodában is megkérdeztem. Viszont a kerékpárnak nem lehet kilógó része, tehát a „majd letakarom valamivel” megoldás nem igazán szabályos.
Silver Week, az ezüst hét szeptemberi nemzeti szabadnapok most egyhuzamban öt napot szabit adtak, és totális internálótábor volt a tokiói pályaudvar. De gond nélkül elmentem Sendaiba, onnan meg egy másik helyi vonattal Ishinomakiba (gyors vonattal még egy óra Sendaiból).Este megérkeztem egy kis business hotelba - Ishinomakiban két szállást találtam, ami viszonylag közel volt a rajthoz - az egyik egy kutyabarát szállás volt, a másik meg egy emberbarát, így utóbbit választottam. Tele volt a hely bringásokkal.
Este összeszereltem a bicajt, nyomást belőttem a kerekeken, tettem egy tesztkört a városban, felragasztottam a rajtszámaimat, feltöltöttem mindent, aztán alvás.
A rajt és az időjárás
Négykor kipattantam, jó szarul aludtam, aszondta az órám mámma jobb ha pihenőnapunk lesz, de ez nem az a nap volt, haver!
A hotelből még korom sötétben tekertem el a közeli Ishinomaki Senshu Egyetem kampuszához, ahonnan az esemény indult, gyors regisztráció, mindenhonnan jöttek a bringások, elég nagyszabású rendezvény. Több táv is teljesíthető volt, 180km, 100km, 50km, etc., de nyilván a leghosszabb táv indult legelőször, 5:30 körül.
És még jó, hogy egyáltalán elindulhattunk, mivelhogy már az isten tudja hányadik tájfun gyötri eme szigetet, de konkrétan már több mint egy hónapja folyamatosan, minden azaz minden egyes nap esik. Igazából hivatalosan csak reggel 4-kor döntöttek az esemény megtartásáról, és induláskor még valóban nem esett, bár tudtuk hogy valamennyire bizonyára fog.
A rajt előtt egyperces néma megemlékezést tartottak a 2011-es katasztrófa áldozataiért. Aztán indulás.Az első néhány kilométer után jöttek a kis, szemét emelkedők. Nem különösebben hosszúak. Nem is különösebben meredekek. Csak éppen sokan vannak.
A Garminba előre betöltöttem a Tour de Tohoku pályáját, és az eszköz összesen húsz mászó szakaszt jelzett.Húsz. Pff. Na, lesz itt még szopás.Az elmúlt hónapokban külön is próbáltam fejleszteni a mászóképességemet, mostanában főleg az Onekanon (Minamitama One Kansen Doro) tekerek, legklasszikusabb tokiói országútis edzőterep.
A hullámvasútszerű vonalvezetése, a jó aszfalt kiválóan alkalmas arra, hogy az ember megalapozza az állóképességét és megszokja a folyamatos ritmusváltásokat. Tekertem idáig háromezer kilométert az idén, azt hittem egy ligában játszom a többi pajtással, de rá kellett jönnöm hogy a padawan márpedig én vagyok.
A Sanriku-part szépen megszopatott. Egyrészt azért, mert igyekeztem tartani a tempót az élbollyal, pár komoly csávóval, akik simán tolták 30-40 km között az emelkedőktől függetlenül, de mivel elég motiváló volt így csapatban tekerni, a szart is kihajtottam magamból hogy tudjam tartani velük a lépést.
Aztán elkezdett esni. De nem az szentimentális kis szitáló eső. Hanem amikor valaki rádborítja a tengert. Szakadó eső. Szart se láttam. Ha rajtam volt a bicajos szemüvegem azért, ha meg nem, azért.És valahol itt kezdett igazán érdekessé válni a dolog. Mert ez nem egy steril kerékpáros, lezárt körpálya. Ez a Sanriku-part.
A partvidék dombjai nyersek, rövidek és alattomosak. A part menti hirtelen, meredek szakaszok, kombinálva a szakadó esővel és a tengeri széllel, pillanatok alatt képesek felzabálni azt a dinamikát, amit a jól ismert tokiói edzőkörökön olyan szépen felépítettem gondolatban.A tenger ott van melletted, tajtékzanak a hullámok tájfunban, nem látsz semmit, leszakadsz a falkától, de aztán beérsz az első frissítőponthoz.
Tour de Hamika
A Tour de Tohoku egyik nagy találmánya, hogy az ember nem egyszerűen vizet, izót és gélt kap, hanem autentikus helyi hamikát. A frissítőpontokon kínált úgynevezett aid shoku abszolút gasztronómiai élmény:
A modern sporttáplálkozás egyébként bizonyára sokkal tudományosabban meg tudná indokolni, hogy 180 kilométeren mikor mennyi szénhidrátot kell bevinni. Én csak annyit tudok, hogy amikor az ember hideg esőben feltekert egy újabb emelkedőn, majd megáll egy helyi önkéntesnél, és kap egy forró, sós, halas levest, akkor az a világ egyik legjobb találmánya.
Ráadásul ezek az ételek pontosan abból a tengerből és abból a környékből származnak, amelyen éppen keresztültekertünk. A Tour de Tohoku egyik erőssége éppen ez: miközben végig biciklizel egy fizikailag meglehetősen kemény útvonalon, tulajdonképpen végigeszed a partvidéket.
A Garmin Covfefe
Ebben a czudar időben a technológia is megadta magát.Ahogy a Garmin érintőkijelzője teljesen elázott, egyszer csak elkezdett megőrülni. Riasztás mód ON, a semmiből. A képernyő vizes, a kezem vizes, a kesztyűm vizes, a ruhám vizes. Az érintőképernyővel nagyjából annyit lehetett kezdeni, mint egy okostelefonnal a zuhany alatt.
De hát közben meg igyekeztem tartani a tempót a többiekkel, nem volt időm megállni, azt se tudtam hogy a telefonnal egyébiránt ki lehet kapcsolni a riasztót… Szóval kb. 5 km-t tekertem mint egy őrült szirénázó mentőautó, már csak egy hatósági villogó lámpa kellett volna a fejemre a teljes diliházhoz.Végül csak úgy tudtam leállítani, hogy kikapcsoltam, miután az egyik útjelző személyzeti tagról kértem papírzsebkendőt, amivel szárazra töröltem a kezem, a kijelzőt, de a riasztó módban meg nem rögzítette az utat, ergo sikerült elveszíteni nagyjából öt kilométernyi adatot, na sebaj.
A motorkerékpáros felvezetők közben úgy vezettek minket az úton, mintha tényleg valami komoly országúti versenyen lennénk. Ahogy lassan elállt az eső, elértük Kesennumát.
A város a Sanriku-part egyik legfontosabb halászati központja, és itt már nagyon erősen érezni, hogy a tenger és a halászat nem itt a helyi élet egyik alapja.Aztán megfordultunk. És elindultunk vissza Ishinomaki felé.Az utolsó körülbelül negyven kilométer már viszonylag sík volt. Ez az említett élmezőny csoport bringás valahol 40 km/h körül nyomta.
Én 140 km után már megfeszülve is csak 30–35 km/h körül maximumra tekerni magam, úgyhogy szépen eltűntek a srácok a horizonton, én meg szépen visszavettem az arcomból. Aztán amikor a verseny után megnéztem ezeknek a tagoknak a Straváját, volt aki idén 13,000 km tekerésnél jár, szóval távolról sem voltam egy ligába velük, de nem is baj. Attól még egy szuper tekerés volt, szuper környezetben, szuper kajával.
Arigatō gozaimasu
S ami végig velem maradt, az nem is a hegyek, nem a Garmin bekrepálása, és még csak nem is ezek a stramm bicajosok. Hanem a helyi emberek.
Az út mellett folyamatosan ott álltak a támogatók. Sokszor jelmezben, maskarában, zászlókkal, integetve. A szakadó esőben is. Az ember pedig egy idő után már automatikusan integet vissza, még akkor is, ha közben a lábában éppen kezd elfogyni minden használható energia.
Aztán később a feleségem beszélgetett egy idős taxisofőrrel, és amikor mondta neki, hogy a férje is részt vett a versenyen, az öreg csak annyit mondott:
És valahogy ez nagyon jól összefoglalja, miért van ennek az egésznek értelme. A Tour de Tohoku természetesen kerékpáros esemény. De közben egy olyan régión halad keresztül, amelynek a 2011-es pusztítás után nemcsak újra kellett építenie az infrastruktúráját, hanem valahogy vissza kellett szereznie a mindennapi életét is. És ebben a turizmusnak is szerepe van. Hogy az emberek újra eljöjjenek. Hogy megnézzék a tengert. Hogy biciklizzenek. Az esemény idehozza az embereket, az egész országból.
Mire közeledtünk Ishinomakihoz, az eső teljesen elállt. A nap is kisütött. A túra végének közeledtével már az élet apró örömeit is kivételesen át tudja élni.
Egy kis lejtő. Egy simább aszfalt. Egy szélcsendes szakasz.És aztán egyszer csak megláttam a táblát: Senshu University. Akkor azért már megkönnyebbültem.
180 kilométer. Húsz mászás. Szakadó eső. Tenger. Halászfalvak. Szurkolók. A célban pedig már sütött a nap, és ott várt egy indokolatlan brazil samba tánc, és persze megérkezett a kiccsalád.
Kezdődik a buli, helyi Balázs Pali japán inkarnáció, a polgármester beszédet mond, fotózkodás, nekem meg csak egy sör kell.
A Tour de Tohoku pedig ezzel véget ért, 180 kilométerrel a lábamban. Micsoda tekerés volt! Szívesen jönnék megint, és egyszer biztosan fogok. De jövőre újabb gran fondókat veszünk célba, hiszen annyi, de annyi hihetetlenül izgalmas bicajos túra van ebben az országban!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése