海女 - japán gyöngyhalásznők

A tengeri emberek, azaz gyöngyhalászok neve ama 海人, (Okinawa szigetén うみんちゅう, míg Izu-félszigeten かいと-ként ismertek)férfi változatban 海士, nőiben pedig 海女, ugyanis Japánban jobbára női foglalkozás, melyet igen régtől fogva űznek. Olyan régtől fogva, hogy már a Chén Shòu (陈寿 ) kínai történész , az i.sz. 280-300 körül firkantott Három királyság feljegyzéseiben (三国志) lévő 魏志倭人伝/ぎしわじんでん) munkában is említést tesz róluk, ami egyébiránt az egyik legkorábbi japánokra vonatkozó kínai feljegyzés; majd a 750 körül készült Manyoushuu (万葉集) című,  a japán költészet első antológiájában is szerepelnek.
A japán gyöngyhalásznők hagyományosan, és egészen az 1960-as évekig mindössze ágyékkötőben merültek alá a hideg tengervízben, bár mostanában is a szabad tüdős merülést részesítik előnyben, búvárfelszerelés vagy oxigénpalack használata nélkül. Régiótól függően különböző búváruszonyt, búvármaszkot, vagy derekat fedő fehér öltözéket hordhatnak. A pusztán turistaattrakcióként merülő halásznők pedig átlátszó neoprén ruhát. 

Speciális légzéstechnikával akár 2 percig is képesek visszatartani lélegzetüket, átlagban négy órás munkanapjuk során kagylót, tengeri algát, homárt, tengeri sünt gyűjtenek, a legjövedelmezőbbnek persze a gyöngy számít. Kokichi Mikimoto gyöngyvállalkozásának elindulásával Toba városának közelében, Mikimoto gyöngyfarmján alkalmazott amákat, amiből kisvártatva turistabiznisz lett. Egyébiránt az amák által viselt 'hagyományos' öltözék is Mikimoto nevéhez fűzhető, aki észrevette a gyöngyszigetére utazó külföldi turisták meghökkenését a mindössze ágyékkötőben alámerülő halásznők látványa kapcsán. 

A Mikimoto szigetén tevékenykedők amák a kagylók tengerfenékről való felszedése mellett az igen kényes beültetési folyamatot végezték az esetenként jéghideg vízben. A vízfelszínre való érkezés során kicsire nyitott szájjal, lassan kifújták a levegőt, ezt a fütyülésszerű hangot nevezték isobue-nek (磯笛). 

A hagyományos ama halászok csak ágyékkötőt, fundoshit (ふんどし ) viseltek a könnyű mozgékonyság érdekében, és tenugui (てぬぐい) vagy bandanna (バンダナ) kendővel fedték hajukat, a Mikimoto gyöngyhalászok teljes fehér öltözéket viseltek, és fahordókat használtak bójaként - illetve pihenés képen két merülés között - amihez a derekukra erősített kötéllel csatlakoztak.

A hagyomány Japán-szerte tovább él, a mezítelen megmártózás viszont már aligha. A Meiji-kortól kezdve búvárszemüveget viselnek az amák, 1964-től kezdve pedig neoprén búvárruhát. 
Azzal kapcsolatban, hogy miért főként nők halásznak gyöngyöt Japánban, az egyik magyarázat szerint a nők zsírrétege vastagabb a férfiaknál, amiért jobban el tudják viselni a hideg vízben való hosszas merüléseket. A másik ok pedig a szakma önsegítő, csoportos gyakorlatában rejlik, mely által a nők független életet folytathattak, miközben szoros közösségi köteléket ápoltak. Az amák többsége idős nő (volt 90 év fölötti is), akik a fiatalabbaknál jobban képesek visszatartani lélegzetüket.1956-ban még 17,611 ama halászt tartottak nyilván, 2010-re ez a szám 2,174-re csökkent. Többségük Toba vagy Shima városában, Mie prefektúrában dolgozik. 
Az új technikák alkalmazás válaszút elé állította az amákat is, mennyire támaszkodjanak a hagyományokra illetve mennyire alkalmazzák az új eszközöket és eljárásokat. Az új halászmódszerekkel kevesebb erőfeszítéssel nagyon haszonra lehet tenni bár, fennáll az ökoszisztémát felborító túlhalászás veszélye is: ennek következtében szabályokat fektettek le, úgymint méretkorlátozást a kagylókra (10 centinél kisebbet kötelesek visszadobni a tengerbe), de ennek ellenére is jelentősen csökkent állományuk, noha ebben a tengervíz hőmérsékletének változása is szerepet játszik. 
A tengerbe merülő gyöngyhalásznők nem csak Japánban ismertek, a koreai Jeju-sziget haenyo (해녀) halásznőinek tevékenysége 2007-től a kulturális világörökség részét is képzi egyúttal. Ezt Japán sem hagyhatta annyiban, és beszállt a versenybe saját gyöngyhalásznőinek népszerűsítésével, úgymint a tavaly kezdődött あまちゃん imádni való sorozattal, aminek sztorija szerint egy tōkyō-i deáklány a nyári szünetben a Tōhoku-régióba utazik nagymamájához, aki ama, és Aki magát is megfertőzi az ama-lét. Egyébiránt a sorozat előtt én se sokat tudtam a mesterségről, じぇじぇじぇ!



Kapcsolodó bejegyzések: 

Shimoda-beach -  trip az Izu-félszigetre 

Megjegyzések

  1. Nocsak, te is nézted az  あまちゃんt ? :) Én teljesen véletlenül szereztem róla tudomást (ebből is látszik, hogy milyen sokat tévézek), egy reggel bekapcsoltam a tévét, hogy hírek meg miegymás, erre egy furcsa nyelven beszélő lányt találtam :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. じぇじぇじぇ、笑!Naná, aranyos kis sztori! Mondjuk még viszonylag az elején járok, nálatok már lepereghetett jó pár rész!

      Törlés
    2. Tényleg? Jesszus mi lett Akival? Visszament Tokyóba? Bele kell húznom! 笑

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

ギャル文字

A Kék-folyó tényleg kék?

A kínai írásjegyek