Könyvnyomtatás Kínában - Gutenberg előtt


Egy néhai bölcsészbuliról emlékszem a Gutenberg Halottra, akinek nevével azonosítjuk az előző posztban, Luther és a reformáció során láthatóan kardinális jelentőségű nyomdatechnikai eljárások feltalálását és alkalmazását. Mármint Johann Gutenberggel persze, aki tényleg halott, viszont még meg sem született, mikor Kínában, őt megelőzőleg közel fél évezreddel már a szövegek ipari sokszorosításán törték a fejüket, nem is eredménytelenül.
Azt eddig is tudtuk, hogy a papír megalkotásával Kína közvetett módon taszigálta előre az európai tipográfiát, annak materiális fundamentumának megteremtésével. Kínában, társadalmi sajátosságaiból adódóan művelt emberek országában, a tanulásnak -melyet az élet forrásaként tisztelnek - gigantikus irodalma van. A legrégebbi írásos emlékek az ún. jóslócsontokhoz - 甲骨文 jiăgŭwén - kapcsolhatók, melyek felfedezése egy érdekes sztorit takarnak: egy bizonyos Wang Yirong tudós mandarin még a múltszázad fordulóján járt Pekingben, és egy patikában járva azokra a megkövesedett csontokra vetette figyelő pillantását, melyeket - vele egyetemben - a derék kínai parasztok a legkülönfélébb betegségek ellen véltek elsőrendű medicinának: sárkánycsontoknak tudták őket. Kissé rázoomolva a "sárkánycsontokra" különös karcolatok ötlöttek neki szembe, s miként maga is műgyűjtő volt, és jól ismerte a régi feliratokat, rögtön feltűnt neki, hogy ősi feliratokat tart kezében. Később, tüzetesebben megvizsgálva rájött, hogy nemhogy ősi, de a legősibb kínai írás emlékeket tartja kezében, melyeket a kínaiak évszázadok óta összeőröltek, és gyógyításra használták. Olyan régi korokból származtak ugyanis, hogy az emberek elfelejtették, mik azok. Ezeken, a többnyire teknősbéka, vagy marhalapocka csontokon egy-egy rövid kérdést tettek fel, majd tűzön izzítva a csonton keletkező repedésekből megállapították, hogy érdemes-e a császárnak a szomszédos állam ellen hadat indítania, jó termés várható-e, etc. (Az újabb időkben pedig, hogy melyik kocsmába érdemes menni.) És általában a választ, illetve a jóslat eredményét is rávésték, miszerint igen, jó, hogy a császár meghódította ezt az államot, (vagy hogy a császár pórul járt), jó termés volt, miegymás. Összesen kb. 2500 karaktert tudtak megkülönböztetni, ezeket tekintik a ma létező - legteljesebb szótárak szerint - hozzávetőlegesen 49.000. írásjegy alapjának. És ezen ősi írásos emlékek alapján feltételezik, hogy a könyv Kínában már a Shang-dinasztia idején (i.e. 1765-1123) létezhetett.
Meglehetősen gyakoriak a jóslócsontok karakterei között a mai könyvet, vékony füzetet jelölő, számlálószóként is funkcionáló 冊 (egyszerűsítve ) írásjegyhez hasonló karcolatok. A vízszintesen egy széles hurok által által keresztezett négy függőleges vonalból álló írásjegy a könyvet valóban legősibb formájában ábrázolja: a fa- vagy bambuszlapok, amelyekre lakkba mártott, hegyes pálcikákkal függőlegesen írtak, és amelyeket bőrszíjak, vagy selyemzsinórok kötöttek össze, és tartottak a megfelelő sorrendben. (Ezért probléma, ha egy ásatás során, az elporladt bőrszíjak miatt egy halom bambuszlapot találnak, akkor lehet legózni, mi követ mit...)
Ezek a lapokból álló könyvek több évszázadon keresztül voltak használatban, már Confucius is ilyeneket használt az Yiqing (Változások Könyve) értelmezéséhez. Közép-Ázsia sivatagjából úgy ötven évvel ezelőtt kerültek elő a legrégibb kínai könyvek: ezek fából, vagy bambuszból készült lapok, szótárak, kalendáriumok, orvosi receptgyűjtemények, és a selyemút felügyeletével megbízott kínai helyőrségek ügyes-bajos mindennapi életével kapcsolatos hivatalos dokumentumok. Javarészt i.sz. 98 és 137 közötti évszámok szerepelnek rajtuk, és az innen származó forrásokon bizonyos fejlődés érhető tetten: az írást tintával és ecsettel rótták rájuk. El lehet képzelni - kivált, ha falapokról volt szó - mily terjedelmes volt egy ilyen könyv, és a bőrszíjak mily kevesek voltak összetartásukhoz, ezért is váltottak fel lassacskán a rugalmasabb selyemmel az elszakadozó bőrszíjakat. A kb. 30 cm szélesre szőtt anyagot a két végén többé-kevésbé dekorált fapálcára tekerték fel, mely az egészet tartotta.
A selyem azonban nem a legolcsóbb cuccok közé tartozott, így azt is váltani kellett, előbb piheselymet, majd egyre közönségesebb anyagokat, úgymint régi vászonrongyot, kendert, eperfa kérgét, de még halászhálót is alkalmaztak, mígnem sikerült olyan pépet kreálniuk, melyre a szárítás után írni lehetett. Kínában nagy tradíciója volt, hogy ha a Császári Udvarban bevált valami, akkor a pórnépnek is, mint jótéteményt juttatták el. S mivel Kínában minden dolog feltalálásához egy-egy személyt, adott esetben kultúrhéroszt kapcsolnak, nem volt ez másképp a papírral sem, mely a Császári Műhelyek igazgatójának, Cai Lun eunuch nevéhez kapcsolható i.sz. 105-ben.
A selymet tehát felváltotta a papír ( kivéve a fényűző kéziratok kapcsán). A kis méretű íveket (25X45 cm) egymás mellé ragasztották, melyek így egy szalagot alkottak, és egy hosszú pálcika segedelmével fel-le tekergették azt. Ha valamit elő akartak keresni, akkor igen körülményes volt az egészet kigöngyölíteni, ezért hamar felmerült az óhaj, hogy a szöveg bármely részéhez azonmód hozzáférhessenek anélkül, hogy százhúszezer folyókilométernyi papírt szétborítsanak.
Éspedig a kegyes szándék, hogy az indiai szent könyveket majmolják (vékony és hosszú pálmalevelek, melyeket cérna fog össze), és annak szükségessége, hogy a külön nyomtatott oldalakból álló könyvet hozzanak létre, csakhamar átalakította a könyv külső megjelenését. A Dunhuang barlangban előkerült V-X. század közöttre datálható kéziratok közt akad olyan, mely erős papírból készült lapokra íródott, s melyeket átlyukasztva zsinórral fűztek össze. Néha ezeket a lapokat az élüknél összeragasztották, létrehozván ily mód a hosszúkás, harmonikaszerűen kinyíló könyv archetípusát, amiket a kínaiak "örvénykönyveknek" hívnak, érzékeltetve ezzel a gyors mozgást, ahogy a lapok az olvasó szíve óhaja szerint gyorsan peregnek. Ez a könyvformátum akkora siker lett, hogy egy arab szerző, Mohammad Ibn Ishaq 989-ben nem bírta szó nélkül hagyni: "a kínaiak vallásukkal és tudományaikkal foglalkozó könyveiket papírlapokra írják, amelyek olyan formában nyílnak ki, mint a paraván." Ez az indiai-kínai kombinációjú könyvforma szolgált a buddhista és taoista szövegek lejegyzésére, metszet-, és festménygyűjteményekhez, vagy éppen kalligráfiai minták felületének.
Viszont a papír önmagában igen sérülékeny volt, ezért minden a lapot a közepén kettéhajtottak, és az összes lapot e hajtás mentén összeragasztották, ugyanakkor szabadon lebeghettek, akárha szárnyak lennének, innen ered a "pillangókönyv" elnevezés. Ez a könyv tökéletes "adathordozónak" bizonyult a kéziratok számára, ám egy szöveg nyomtatása keféléssel a domborúan metszett és befestékezett fatáblára az ívnek csupán egyik oldalán volt megoldható. Ezért, hogy az üresen maradt hátoldalt elrejtsék, a lapokat kettéhajtották és összevarrták, de nem a hajtásnál, hanem a szélüknél. A rendkívül vékony kínai, koreai, és japán papírok alkalmasak voltak ilyetén fűzésre, amelyen mindmáig semmit sem változtattak. A könyveket vízszintesen fektették a polcokra, s mivelhogy minden könyvecske gerincén olvasható volt a benne lévő szövegekre utaló indikáció, az olvasó elé tárult a mű felépítésének részletes tartalomjegyzéke.
A kínaiak találékony emberek lévén igen korán elkezdték kutatni a szövegek sokszorosításának praktikus és tescogazdaságos útját. Időszámításunk kezdetén figyelemre méltó tudásra tettek szert a metszés művészetében, akár a nagy márványsztélék esetében, melyekre homorúan vésték a klasszikus szövegeket, akár a talizmánpecsétekről, melyeket buddhista és taoista szerzetesek használtak mágikus formulák, vagy szentképek sokszorosításához.
A könyvnyomtatáshoz a domborítva és fordítottan kivésett pecsét technikájának kifejlődése és elterjedése vezetett. Már időszámításunk környékén több ilyen pecsét létezett, és a szerzetesek már ekkor teleírták őket különböző formulákkal. Hamarosan imádságok kísérik Buddhát és bódhiszattvákat ábrázoló, nagyméretű képek, melyek többek között a hívek hálószobáinak falát voltak hivatottak díszíteni. Aztán persze az írnokok egyre merészebbekké válnak, és megszaporodnak a vállalkozások, melyekben az imákat röpiratok, azokat pedig rövid, vallásos művek, majd népszerű szövegek: kalendáriumok, szótárak követnek.
A mozgatható karakterekkel végzett nyomtatás első kísérletit az alkimista kovácsmesternek, Pi Chengnek tulajdonítják (1041-1048), akinek agyag és folyékony ragasztó felhasználásával sikerült olyan karaktereket létrehoznia, melyek tűzben megkeményedtek. A szedés egy papírhamuból, viaszból és enyvből készült keverékkel bevont vaslemezen történt, és vaskeretek biztosították, hogy a helyén maradjon. A szedést kissé felmelegítették, majd hagyták kihűlni, ezáltal a karakterek tökéletesen tapadtak, a nyomtatást követően pedig újabb melegítéssel visszanyerték őket. Mozgatható karakterkészletet a módfelett kemény jujubafa metszésével és ólom vagy réz öntésével is megkíséreltek létrehozni, de ez ritkaságszámba ment. (Par example a XVIII. századi, 10.000 fejezetből álló Gǔjīn Túshū Jíchéng 古今圖書集成 nyomtatásánál, melyhez a rézkaraktereket nem öntötték, hanem metszették. A karakterek 214 csoportjába történő osztályozásának új módszere a mandzsu eredetű Kangxi császár nevéhez, pontosabban rendeletéhez fűzhető, az általa készíttetett szótár felcsillantotta a reményt, hogy a több tízezer karakter praktikus osztályozásával könnyebb lesz őket megtalálni, illetőleg a használatot követően visszahelyezni. A betűk öntésének és a munkaerő eltartásának költségei ellenben akkora összegekre rúgtak, hogy kizárólag a császár engedhetett meg magának ilyesmit. Ezeket az irdatlan méretű hivatali kiadványokat a tisztviselők és a művelt rétegek mintegy munkaeszközként kapták, így előállítási áruk nemigen számított. A rendkívül folyékony kínai tinta sem volt igazán alkalmas a fémmel történő nyomtatáshoz. Ráadásul egy esztétikai és szentimentális vezérelv: egy könyv lapjait végigolvasva a kínaiak szeretik viszontlátni egy szép kalligráfia reszketését és ennek vagy annak a kalligráfusnak a szöveggel finom harmóniában álló, csodálatra méltó stílusát. Éspedig a fametszet szépen visszatükrözi ezt, ezért néhol napjainkig hűek hozzá. A szétszedhető karaktereket csak a XX. században alkalmazták ismét, népszerű kiadványokra és újságokra korlátozva.
Marco Polo, ki bandukolása során mindenre oly kíváncsi, s rácsodálkozó volt, elámult a Kínában forgalomban lévő bankjegyek láttán, azt viszont már nem veszi észre, hogy metszett táblákról nyomtatták őket... Ergo ezen, az emberiség fejlődése szempontjából óriási jelentőségű technológiának lehetőségei szemlátomást számos utazó figyelmét elkerülték, de legalábbis egyikük sem tartotta méltónak őket arra, hogy beszámoljon róluk.



Irodalom:
Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése. A nyomtatott könyv és története a XV-XVIII. században. Bp., 2005. 77-82.p.
Polonyi Péter: Kína története. Bp., 1994. 18-21.p.

Megjegyzések

  1. Jó kis összefoglalás volt!
    Érdekes, hogy Japánban sem tudta kiszorítani a mozgatható betűs nyomtatás a fanyomatokat, még a 19. század végén is nyomtattak így újságot.
    Augusztus elején fogok is írni egy rövidke bejegyzést.

    Még egy megjegyzés: a Touen-Houang az a Dun Huang 敦煌 lenne? Kissé szokatlan nekem ez a franciás átírás :)

    VálaszTörlés
  2. Köszi a megjegyzést, látod ezen át is siklottam! Igen, minden bizonnyal Dunhuangról van szó, javítom is!

    Csekkolni fogom a japán verziót is! ;)

    VálaszTörlés
  3. Köszi ! Rövidke bejegyzés lesz, de lesz fénykép a nyomódúcról is :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

ギャル文字

A Kék-folyó tényleg kék?

A kínai írásjegyek